A brit realista film szimbólumkészletében különleges helyet foglal el a toronyház. A hatvanas évek sokáig építészeti képtelenségnek gúnyolt betontornyai olyan korszak tárgyi emlékei, illetve építészeti maradványai a lakásépítkezés történetében, melyről ma azt tartja a közfelfogás, hogy éppoly korrupt volt, mint amennyire elhibázott. Az égbolt előterében kirajzolódó toronyházsziluett képe a brit film alapszókincsének részévé vált, s többnyire úgy jelent meg mint a társadalom peremén élők és a veszélyt jelentők képi jelölője. De vajon szükségszerű-e, hogy a toronyház csupán intő példa vagy tanmese legyen? A kortárs brit realista film számos darabja küzd a hatalmas lakótelepek örökségével, azt vizsgálva, vajon milyen úton-módon tartja fenn magát élet és közösség a toronyházak és a bérkaszárnyák barátságtalannak és ridegnek mondott betonközegében. A Katicabogár, katicabogár (Ladybird Ladybird, r. Ken Loach, 1994), az Éhkoppon (Nil by Mouth, r. Gary Oldman, 1997) és a Minden vagy semmi (All or Nothing, r. Mike Leigh, 2002) egytől egyig a munkásosztály életterét jelentő lakótelepeket veszi szemügyre, határozottan ellenállva a kísértésnek, hogy általánosságban elítélje e tereket és démonizálja a bennük élő embereket – bármilyen küzdelmek és traumák szolgáltassák is a narratíva anyagát. Ezt a hagyományt viszi tovább Az utolsó menedék (Last Resort, r. Pawel Pawlikowski, 2000) és a Red Road (r. Andrea Arnold, 2006), még ha némiképp el is távolodik a filmes realizmus konvencionális formáitól. Az utolsó menedék és a Red Road is a kortárs Nagy-Britannia kivételes szimbólumaként és elsődleges tüneteként jeleníti meg a toronyházat, ám ennek érdekében olyan, új élettel megtöltött realizmushoz folyamodik, ami működése során a valóság absztrakcióit és torzításait is alkalmazza...
