A mozgókép – film- vagy videóinstallációk formájában – egyre inkább részévé válik a múzeumi archívumoknak és kiállításoknak egy olyan térben, amit hagyományosan az állóképek számára tartanak fenn. Amikor a filmet bevisszük a múzeumba, nem pusztán az történik, hogy egy pótlólagos filmarchívummal gyarapítjuk az intézményt. A múzeum teljesen új körülményeket teremt a film befogadásához, ami merőben megváltoztatja a filmtörténetről és az egyes filmek történeti jelentőségéről vallott nézeteinket, továbbá az azzal kapcsolatos elvárásainkat, hogy egy filmnek milyen követelményeknek kell eleget tenni ahhoz, hogy kiérdemelje a helyet egy múzeumi archívumban. Egyelőre nem lehet pontosan felmérni, hogy e folyamatból mennyi hasznunk és mennyi kárunk származik, hiszen a folyamat dinamikája még nem fejlődött ki teljesen. Szemügyre vehetjük azonban mindazt, ami eddig történt, mind a filmben bekövetkező változásokat, mind pedig azokat a talán még nagyobb átalakulásokat illetően, amelyek a filmnek a múzeum intézményébe történő integrálását kísérik. Egyébként minél több mozgókép jut el a múzeumokba, a megfigyelők körében annál elterjedtebb az a nézet, hogy ez a gyarapodás egyfajta krízishelyzetet eredményez az intézményben. Sokan attól tartanak, hogy a múzeum, a kifinomult szórakozás Disneylandjévé alakulva, elveszíti autonómiáját. Attól félnek, hogy a múzeum intézménye nem lesz képes ellenállni a mozgóképek áradatának, ami előbb-utóbb olyannyira alámossa, hogy végül megszűnik létezni. Másrészt viszont a filmeknek a múzeumokba történő élénk integrálódását úgy is értékelhetjük – és ez talán közelebb áll a valósághoz – mint annak bizonyítékát, hogy a hagyományos, múzeumok uralta művészeti rendszer versenyképes konkurenciát teremthet a videotékákkal és a televízióval szemben. A kérdés az, vajon a filmek megjelenése a múzeumban létrehoz-e valami többletet jelentő esztétikai értéket, és ha igen, mi ez az érték...
