„Markodba mohón csak hiú szelet szorítasz,
S minden, mi van itt: torz töredék, sorsod is az.
Gondold meg: ami létezik, világunkon nincs –
Fontold meg: mi nincs, világunkon létezik az.”
(Omar Khayyam)
A kortárs iráni film egyik legalapvetőbb vonása a különböző fikciós és dokumentarista elemek komplex alkalmazása. Az ország geopolitikai helyzete, az iszlám totalitárius világa, az erősen élő nemzeti hagyományok és a folyamatosan érkező idegen hatások bonyolult rendszere, a perzsa történelem döntő részében, de különösen a XX. században, az alkotói folyamatokat diffúz módon meghatározó mechanizmussá szervesült. A politikai és vallási kormányzat olykor korlátozó, olykor megengedő attitűdje nyomán hullámokban érkező, vagy helyben generálódó változatos erők az iráni film sajátos szerzőiségének egyéni szerkesztési és esztétikai fejlődést biztosítottak. Az 1960-as években felemelkedő kortárs iráni film az ezredforduló idejére, ambivalens módon, éppen a zaklatottság és megkötések közegében teremtett szigorúan letisztult formanyelvű, stabil gondolati struktúrákat képviselő új rendezőgenerációt. Abbas Kiarostami, Mohsen Makhmalbaf és követőik nem indirekt és elvont módon filmesítik meg kifejezetten összetett téziseiket, hanem a mindennapok precíz leírásával alakítják ki közérthető és mélyen humánus szimbolikájukat. A módszer, melyet követnek mindenképpen megköveteli a különböző dokumentarista technikák alapos ismeretét, hiszen csak ennek a képzettségnek birtokában hozhatják létre a történeteik szilárd keretét biztosító tárgyi világot, közeget és atmoszférát. Erre a szilárd keretre az iráni filmnek feltétlenül szüksége van, mert igénylik a térség archaikus narratívái, elsősorban pedig azoknak az európaitól igen erősen eltérő konfliktusrendszere és értékrendje...
