Az utóbbi évek legjelentősebb filmjei nem azokból az országokból érkeznek, amelyeket tradicionálisan a filmgyártás nagyhatalmainak tekintünk. Nem Franciaországból és semmiképpen nem Olaszországból, de nem is Angliából, Németországból vagy az Egyesült Államokból. Az utóbbi évek formailag legizgalmasabb filmjei olyan – a filmgyártás szempontjából – perifériálisnak tekinthető országokban készültek, mint Irán, Argentína, Tajvan, Thaiföld, Törökország vagy Dél-Korea. És ezek közül az országok közül is kiemelkedik Irán.
Az utóbbi másfél-két évtizedben hatalmas fesztiválsikereket ért el az iráni film – különösen Abbas Kiarostami és Mohsen Makhmalbaf munkái. Többen nagyon várják már, hogy az iráni film reneszánsza lecsengjen és valami új divat érkezzen helyébe, de az iráni filmek továbbra is sorra nyerik a fesztiválokat. Mindez azt mutatja, hogy nem (vagy nemcsak) – esetleg politikai szempontok által generált – divatjelenségről van szó: az új iráni filmek napjaink filmművészetének egyik legjelentősebb elemét képviselik. Ezért döntöttünk egy, az iráni filmet bemutató Metropolis-szám elkészítése mellett.
Összeállításunkban megkíséreltük bemutatni az iráni film legfontosabb alkotásait és alkotóit, illetve legjelentősebb – mind formai, mind politikai – motívumait. Az iráni filmet sokan nyiltan vagy (a cenzúra szigoruságától függően) burkoltan politizáló filmművészetnek tekintik, kicsit az ötvenes évek olasz neorealizmusához hasonlóan. Míg ennek a megközelítésnek nem tagadjuk a létjogosultságát és összeállításunk több írása éppen ezt az elemzési stratégiát példázza (különösen a gyermekek és a nők tematikájának politikai töltetéről szólóak), egy másik hangsúlyt is mindenképpen szerettünk volna kidomborítani. Az iráni film ugyanis többek között azért tudott olyan sikeres lenni a fesztivál és a tágabb forgalmazási piacon, mert legfontosabb formai és tartalmi elemei a hatvanas évek modernista filmművészetét idézik.
Az ötvenes évek neorealizmusának párhuzama helyett és mellett tehát a hatvanas évek modernizmusával szeretnénk az iráni filmet összehasonlítani. Ennek keretében a modernizmus és az iráni filmek közötti többszempontú összehasonlításra tesz kísérletet Pápai Zsolt tanulmánya: Újrajátszás és áthangolás – Az európai klasszikus modernizmus és a kortárs iráni film. Nánay Bence írásában pedig (Előrehozott katarzis) egy rendező, Abbas Kiarostami filmjeit elemzi és több ponton is a filmes modernizmus – különösen Antonioni és Godard – hatását mutatja ki Kiarostami művészetében. Bár az új iráni film és a modernizmus közötti kapcsolat nem új gondolat, a Metropolis új száma nemcsak a hazai piacon, de a rendkívül bőséges és széttartó nemzetküzi recepciótörténetben is az első tematikus összeállítás, melynek ez a párhuzam az egyik vezérlő elve.
A szám szerkesztésében mindvégig fontos szempontunk volt, hogy az iráni film két legfontosabb rendezője, e szétartó nemzeti filmművészet két igazi szerzője – Abbas Kiarostami és Mohsen Makhmalbaf – az őket megillető helyet kapjanak. Emiatt az összeállítást záró bibliográfia eltér a szokásostól. Kiarostami és Makhmalbaf részletes filmográfiáját és bibliográfiáját egy ömlesztett, válogatott filmográfia, illetve bibliográfia kíséri.
