GYEREK: Mit tegyek?
FELNŐTT: Én mit tehetnék, azt mondd meg!
Jafar Panahi: A fehér léggömb
A kritikai beszédet, szóljon az bármely művészeti ágról, strukturálja az irányzatokban történő gondolkodás. Mindig megszorítások szükségesek ahhoz, hogy egy hullámot időben-térben behatároljunk, azaz mindig lesznek olyan alkotások, amelyek akár stiláris, akár ideológiai vagy egyéb szempontokból nem illeszthetőek be a felállított kategóriákba. A filmművészetben különösen nehéz határokat húzni, és ennek nem is elsősorban az az oka, hogy a kritikai távolság a film alig több mint százéves története miatt viszonylag kicsi. A film ipari jellege számos olyan következménnyel jár, amelyek lazítják a kereteket. Ha például nemzeti alapon gondolkodunk a filmtörténetről, akkor a több országon átívelő koprodukciók egyre növekvő száma már a legelső körben problémákat teremt.
Irán viszonylagos izoláltsága azonban a máshol tapasztaltnál jóval egységesebb nemzeti filmet hoz létre. A társadalmi, kulturális, vallási meghatározottság és zártság erősen befolyásolja az iráni alkotások stílusát és témaválasztását is. Talán ennek is köszönhető, hogy a kortárs film világában az egyik, ha nem a legtisztább körvonalakkal rendelkező irányzatot képviselik. Jelen tanulmány tárgyát, a gyerekmotívumot valószínűleg hiábavaló lenne mondjuk a kortárs német, vagy akár a magyar filmben vizsgálni, hiszen teljesen széttartóak volnának a megrajzolható kép részletei.
A romantikában, annak is legfőképp az angol változatában a kortárs iráni filmhez hasonlóan lényeges szerephez jutott a gyerek motívuma. A 18-19. század fordulóján az akkori eszmei irányzatoknak megfelelően a gyerek a természetes létállapot metaforájává lett például Wordsworth vagy Coleridge műveiben. Előbbi sokat idézett We Are Seven című versében egy gyerekkel találkozik a felnőtt lírai én, és vitába keverednek, mivel a gyerek azt állítja, hogy heten vannak testvérek, annak ellenére, hogy kettő ezek közül már meghalt. A vers szemléletesen érzékelteti a gyermeki és a felnőtt gondolkozás közti különbséget. A felnőtt mindenáron meg akarja győzni a gyereket arról, hogy a halandóságot a maga helyén kezelje, s eközben nevetség tárgyává válik. A világról vallott tudását kizárólagosnak feltételezi, azaz a gyermeki szemlélet esetleges igazságtartalmai iránt süket marad.
Ebben az elemzésben a kortárs iráni film gyerekábrázolását a téma összetettségét és rétegzettségét szem előtt tartva vizsgálom meg. A főbb kérdések: milyen tartalmak rendelődnek a gyerekekhez, milyen szerepekben tűnnek fel a gyerekek, és a fényképezés milyen többletjelentésekkel ruházza föl e karaktereket? ...
