A tévésorozatok a különféle narratív szövegek közül nagyon sokáig kreatív szempontból alsóbbrendű műfajnak számítottak. A moziban vetített nagyjátékfilmekhez képest a sorozatok készítését a produkció minden szintjén, vonal alatt és felett is (azaz kreatív és gyártói szempontból egyaránt) másodrendű munkának könyvelték el a szakmában, mely felfogás természetesen átszűrődött a közgondolkodásba is. Egészen a mai napig az európai filmiparban ha egy filmterv vagy kész mozi írói, narratív szinten nem üt meg egy bizonyos szintet, vagy épp gyártás, látvány szempontjából marad el az elvárásoktól, gyakran emlegetik lenézően, hogy inkább a tévében a helye.
Hagyományosan a látvány, az összetett narratív teljesítmény, a dialógfüggő történetmesélésen túllépő, szituatív cselekményvezetés, a közhelyeket meghaladó, komplex karakterábrázolás (illetőleg gyártási szinten az életszerű, igényes díszletek, a számos helyszín, a „larger than life” képi világ, kísérletező rendezői, operatőri, vágói megoldások) a mozifilmek sajátosságai voltak, míg a tévés produkciókat a stilizáltság, az egyszerűsített látvány- és narratív világ jellemezte. Ehhez hasonlóan a finom, visszafogott, szubtilis írói megoldások a moziban bukkantak fel, míg a tévés narratívákat túlnyomórészt a bulváros, szenzációhajhász, harsány történetmesélői és jellemábrázolási megoldások határozták meg, a szélsőségek, a fekete-fehér jellemábrázolás, a „legkisebb közös többszörös” nézői masszának való megfelelés igyekezete. Mint látni fogjuk, ez a televíziós piac fragmentálódásával kezdett megváltozni. Ez az egyébként igen lassú folyamat a nyolcvanas évek elején kezdődött, majd a következő évtizedben némileg felgyorsult, igazi kiteljesedését pedig napjainkban érte el...
