A narratív komplexitás megértéséhez ismernünk kell a hagyományos elbeszélés hátterét, hiszen ez tartalmazza azokat a szabályokat, amelyektől a komplex elbeszélés eltér. A hagyományos televíziós elbeszélés egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy különbséget tesz két fő műsorszerkesztési mód, az epizodikus és a szerializált forma között; a narratív komplexitás központi (bár nem kizárólagos) sajátossága, hogy az epizodikus és a szerializált szerkesztés szabályai kreatív módon összefonódnak benne.
A hagyományos elbeszélésben a szerializált és epizodikus formák közötti határokat az 1980-as évekig szigorúan vették és ritkán lépték át. Mindkét forma határozottan eltér a klasszikus filmes elbeszélés szabályaitól, így csak a saját tévé-specifikus szemszögükből érthetjük meg őket. Az 1980-as éveket megelőzően az amerikai televíziózásban a szerializált forma, néhány főműsoridős próbálkozástól eltekintve – mint a Peyton Place (1964-1969) nevezetes példája az 1960-as évek közepéről –, hagyományosan csak a délelőtti szappanoperákra korlátozódott. A szerializált elbeszélésforma a televíziózás kutatóitól aránylag nagyobb figyelmet kapott, mint az epizodikus műsorok, annak ellenére (vagy talán éppen annak hatására), hogy a tévék műsorában viszonylag ritkán volt jelen...
