Arra készültem, hogy végre befejezzem disszertációmat a film noirról. Közben cikket akartam írni a kamerába nézésről. Munka közben vettem észre, hogy a cikk a doktori dolgozat egyik fejezetévé nőtte ki magát, ami egyrészt azt bizonyította, hogy rossz formát választottam, másrészt, hogy a kamerába nézés nem apró részletkérdés, hanem számos probléma találkozási pontja. A jelen írás ennek a fejezetté bővült cikknek az Iris folyóirat számára készült, kicsit átalakított változata. A különszámot azért adták ki, hogy bemutassa a folyamatban lévő munkákat és kutatásokat. Megpróbáltam hát dolgozatomat úgy lerövidíteni, hogy minden érdekes kérdés benne maradjon; ennek érdekében sok helyen adós maradtam egy-egy tétel kifejtésével, ami remélhetőleg nem ment a hitelesség rovására.
Jó ideje foglalkozom már a film noirral. Az általam kitűzött célok és felállított hipotézisek alapja egyrészt a narratológia (a film noir mint a fikció egy sajátos formája), másrészt a nézői metapszichológia (vagyis nagy vonalakban az, hogyan találhat gyönyörűséget az ember a nem kellemes történetek nézésében). Ennek érdekében tanulmányoztam a diegetikus szerkezet és az ikonikus felépítés (a megvilágítás, a képkivágás és a kompozíció) kapcsolatát. Rá fognak jönni, hogy a középpontban a szkopikus ösztön játékának a vizsgálata áll, hiszen itt egy egészen példaértékű terület áll rendelkezésünkre: a magándetektív nyomozása. Ez a szereplő, aki mindent látni és tudni akar, tulajdonképpen a teremben ülő néző képviselője a történetben. Az is világos lesz, hogy a vizsgálat két további pontra is ki fog terjedni: egyrészt arra, amit én a nézői helyzet diegetizációjának [diégétisation du dispositif] nevezek, másrészt a kijelentett–kijelentés [énoncé–énonciation] viszonyára, ami az előbbi következménye, ha úgy tetszik fonákja. Azért foglalkozom elsősorban e három egymással összefüggő ponttal (a szkopikus ösztön játéka, nézői helyzet diegetizációja, a kijelentett–kijelentés viszonya), mert régóta elégedetlen vagyok (bár magam sem voltam képes mindeddig megoldást találni rá) azzal a narratív filmről szóló tétellel, mely szerint a történet eltakarja a filmi diskurzust, s a néző csak az előbbire figyel. Ezen túl, véleményem szerint, a „kijelentés jelzései” [marques de l’énonciation] kifejezés még nem kapott valós és logikus tartalmat, és végül a „rejtőzködő voyeur” fogalma, bár jól leírja a helyzet lényegét, elfedi annak néhány aspektusát, s elhomályosítja azt a dialektikát, miszerint a rejtőzködés érzete csak a felfedezéstől való félelemmel együtt jelenhet meg...
