Saját létfeltételeikre, működésmódjukra reflektáló műalkotásokat valószínűleg minden művészeti ágban találhatunk, mint ahogy az is elmondható, hogy a jelenség nem egyértelműen korszak specifikus: bármikor szület(het)nek ilyen jellegű művek. Viszont az is nyilvánvalónak látszik, hogy vannak olyan korszakok, amikor ez a fajta esztétikai minőség, illetve formai megoldás kifejezetten előtérbe kerül, sőt vannak olyan időszakok is, amikor a teoretikus gondolkodás az, ami hajlamot mutat arra, hogy különböző művészeti korszakok viszonylag eltérő megoldásait „reflexívnek”, „önreflexívnek” tekintse. Teheti ezt például éppenséggel azért, mert maga a kérdésfelvetés zajlik egy olyan időszakban, amely igen érzékeny az efféle jelenségekre, s hajlamos saját kérdései irányait visszavetíteni az időben. Korunkról mindenesetre megállapítható – anélkül, hogy e kort posztmodernnek neveznénk vagy e „korszak” meghatározásával és jellemzésével kapcsolatos problémákra itt bármilyen mértékben is kitérnénk –, hogy nemcsak a műalkotások által kedvelt formai megoldások tekintetében éljük az önreflexió egyik virágkorát, de a teoretikus gondolkodás is fogékonynak tetszik e jelenségre.
Összeállításunkkal az önreflexív működésformáknak a filmművészetben megjelenő változataira szeretnénk ráirányítani a figyelmet. A különböző filmtörténeti korszakokban eltérő okok miatt fordulnak az alkotók az ilyen megoldásokhoz, mint ahogy a különféle teoretikus megközelítések is sokféleképpen kategorizálják és írják le ezt a jelenségcsoportot. Összeállításunkkal megpróbáljuk egyszerre szemléltetni a kérdés film- (és ezzel együtt gondolkodás-)történeti dimenzióit, valamint a jelenséghez kapcsolódó bizonyos formai megoldások vizsgálati lehetőségeit is.1{A filmi önreflexiónak létezik egyébként jelentős, könyv terjedelmű, magyar nyelvű összefoglalása, melyet ezúttal is a témakör iránt érdeklődő olvasók figyelmébe ajánlunk: Pethő Ágnes: Múzsák tükre. Az intermedialitás és az önreflexió poétikája a filmben. Csíkszereda: Pro-Print, 2003.}
Az 1970-es évek volt az első időszak, amikor a filmteóriában az önreflexivitás vizsgálata kiemelt szerephez jutott. A korszak baloldali teoretikusainak munkásságában a fogalom egyszerre funkcionált esztétikai és politikai jellegű kategóriaként. Elsősorban Althusser és Brecht munkásságára való hivatkozással a(z ön)reflexivitást a művészeti realizmus lehetőségeinek vizsgálatához kapcsolva vetették fel. Az elméleti érdeklődéssel párhuzamosan ugyanakkor a kor filmművészetében is fontos szerepe volt a jelenségnek, és nemcsak esztétikai, de valóban politikai értelemben is – elég, ha csak Godard munkásságára gondolunk. Ezen időszak önreflexióval kapcsolatos elgondolásainak bemutatására két klasszikus szöveget választottunk: Colin MacCabe 1974-es és Dana Polan 1978-as tanulmányát. E gondolatkörhöz kapcsolódva, valamint mivel az egyetemes filmtörténetben a filmforma radikális megújításának/felforgatásának és ezzel szoros összefüggésben az önreflexív filmtechnikák alkalmazásának minden bizonnyal Jean-Luc Godard a legkiemelkedőbb figurája, egy önálló tanulmányt is közlünk a rendező művészetének e sajátosságáról Pálos Máté tollából.
A film stílustörténetében az önreflexív filmszerkesztési technikáknak különös jelentősége volt az ún. modernista film korszakában. Ennek a korszaknak részletes vizsgálatával nem foglakozik összeállításunk, mivel a témát átfogóan tárgyaló szöveg található Kovács András Bálint modernizmust vizsgáló könyvében.2{Kovács András Bálint: A kritikai reflexivitás és a szerző születése. In: Kovács: A modern film irányzatai. Budapest: Palatinus, 2005. pp. 231–254.} A modernista és a posztmodern jellegű önreflexivitás összevetésére tesz kísérletet viszont Vincze Teréz tanulmánya, amennyiben Michael Haneke filmjeinek önreflexív jellegzetességeit ebben a stílustörténeti viszonyrendszerben próbálja elhelyezni. Yvonne Spielmann tanulmánya pedig a mozgóképi önreflexivitásnak azokkal a változataival és lehetőségeivel foglakozik, melyek az új képfajták és az elektronikus/digitális képalkotás/képmanipulálás következtében alakítják át korunk filmkultúráját.
Az önreflexív technikák egyik legismertebb megjelenési formája az, amikor a szereplők belenéznek a filmfelvevőgép lencséjébe, ami különös hatást kelt, megtöri a narratív tér egységét, a film és a néző terének kapcsolatát, átjárhatóságát sugallja. E technika részletes vizsgálatára vállalkozik Marc Vernet összeállításunkban közölt szövege. A filmformai és filmnyelvi kísérletezés nagyon gyakran fonódik össze szorosan az önreflexív technikák alkalmazásával – pontosan ezt a jelenséget figyelhetjük meg Bódy Gábor életművében, mely a filmi önreflexivitás gazdag tárháza. Czirják Pál tanulmánya Bódy filmjeit és a rendező teoretikus munkásságát az önreflexivitás szempontjából helyezi egymás mellé és vizsgálja párhuzamosan.
A szerkesztők
Jegyzetek:
