Folytonosan kísérletező művészi tevékenységével párhuzamosan Brecht egész élete során elméleti reflexiókat fűzött saját és mások műveihez. A harmincas évek elején egy új kritikai folyóirat tervezetében a következőket írta:
„A folyóirat a »kritikát« kettős értelemben alkalmazza, amennyiben a tárgyak összességét dialektikus módon, permanens válságként gondolja el, tehát a korszakot kettős értelemben, »kritikus korszaknak« tekinti. Ez a szemlélet pedig szükségessé teszi az elmélet visszahelyezését produktív jogaiba.” (XVIII, 85–86.)
Az elmélet fontossága és az esztétika területén kifejtett produktív hatása mindvégig központi jelentőséget kap Brecht írásaiban. Az író különösen két területen érezte elengedhetetlennek az elméleti reflexiót, a realizmusról folytatatott vitában a harmincas évek elején, amelyben Lukács álláspontja vált uralkodóvá, és a film többé-kevésbé új kulturális korszakával kapcsolatos megnyilatkozásaiban. Ezeket az írásait 1967-ben adták ki Über den Realismus, illetve az Über Film című köteteiben. Tanulmányomban e két műben kifejtett állásfoglalások némelyikét szeretném továbbgondolni. Nem arra vállalkozom, hogy valamiféle koherens elméletet kivonatoljak Brecht teoretikus írásaiból (még kevésbé arra, hogy ezen elmélet és a művészi gyakorlat kapcsolatáról adjak átfogó képet), csupán megjegyzéseket teszek, melyek kiindulópontját egy-egy Brecht tézis szolgáltatja...
