A szöveg a Michael Haneke filmjeiben megjelenő önreflexiós technikákat vizsgálja, különös tekintettel a Benny’s video és a Rejtély című filmekre. Ennek során kétféle kérdésre keresi a választ. Egyrészt megpróbálja leírni, mik jellemzik formai értelemben ezeket a jelenségeket, vagyis hogy Haneke filmjei milyen típusú önreflexiót valósítanak meg. Ebből a szempontból a film mediális megformáltságára, vagyis például a képfelület és a képkeret értelmezésére, illetve az alkotásnak a befogadóhoz való viszonyára reflektáló elemek kerülnek vizsgálat alá. A szerző szerint Haneke filmjeiben ez a két reflexiótípus egyedi módon ötvöződik, s ezt a technikát nevezi a szerző a képfelületekre vonatkozó sajátos „felületkezelésnek”.
A másik probléma, melyre az írás választ keres, hogy hogyan helyezhető el Haneke filmjeinek önreflexivitása egy történeti poétikai, illetve filmstílustörténeti keretben. A megválaszolandó kérdés lényege, hogy Haneke önreflexivitása inkább a modernista film alapvető jellemzőjeként felfogott kritikai önreflexivitáshoz áll közel, vagy pedig kritikai jelleggel nem rendelkező, posztmodern reflexivitásról van itt szó. Ennek eldöntésére a szerző egy összehasonlító elemzés segítségével tesz kísérletet: két jelentős, erőteljesen önreflexív modernista film (Antonioni: Nagyítás és Bergman: Persona) „felületkezelési” technikáit veti össze Haneke eljárásával.
