A tanulmány nem kizárólag Erdély Miklós filmjeivel foglalkozik, hanem (ahogy azt az alcím is jelzi) Erdély „vetítéseivel”. Ezek jóval tágabb kört jelentenek, amelybe bár beletartoznak a szerző szűk értelemben vett filmjei, de részét képezik olyan akciók, performanszok, installációk, fotóművek is, melyek Erdély filmszerű látásmódját tükrözik. Ez a filmszerű látásmód metaforikus értelemben vett „vetítést” jelent; olyan projekciót, amely akár tematikusan megjelenítve, akár gesztusszerűen cselekedve, beszédtettként, performatívumként működik. Erdély, ahogy azt a tanulmány bizonyítani próbálja, performatívumokat mutat be (gondoljunk a Verzió hamis tanúskodásra felkészítő jeleneteire, vagy akár a Tavaszi kivégzés levélbeli ítéletének kényszerű, bár bukásra ítélt végrehajtására), illetve performatív beszédtettekként szeretné látni filmjeit (gondoljunk a montázsra épülő filmesztétikájára, azon belül is az állapotkommunikációra). Ez utóbbit nevezhetnénk Erdély avantgárd filmes esztétikai ideológiájának, amelyet az eisensteini hagyományhoz kapcsolódva dolgozott ki. Ez a hagyomány (ha az Eisenstein-féle montázs-trópus fogalmát tekintjük) harmonikusan volt illeszthető a hetvenes években kibontakozó filmnyelvi kísérletekhez, hiszen Erdély (Bódy Gáborral, Dobai Péterrel és másokkal együtt) szándék szerint a filmművészet fogalmi-koncepcionális alapjait kutatták, a nyelvész Zsilka János elméletének útmutatásait követve, illetve ezen elmélet erőteljes (miszticizáló) kisajátítása révén. Erdély ezt az elméletet a művészi (állapot)kommunikáció szolgálatába állította. A tanulmány ennek performansz-szerű, teátrális példáit vizsgálja.
