1.
A magyar neoavantgárd elméleti diskurzusaiban és filmes törekvéseiben fontos szerepet játszanak a hatvanas-hetvenes évek nyelv-, jel-, illetve irodalomtudományának elméletei és terminusai. Az egyes avantgárd alkotók által is elfogadott strukturalista megközelítésmód részletekbe hatoló analitikussága, illetve fogalmi precizitása különös kontrasztot képez egy egészen eltérő, ám ugyancsak fontos szerepet játszó „alternatív” szemiotikai hagyománnyal, amit mágiának, okkultizmusnak, hermetikus tradíciónak nevezhetünk. Az efféle kultúrtörténeti referenciák egyrészt a művek megértését segítő ikonográfiai tudáskészlet körébe sorolhatók, másrészt érdemes végiggondolni esztétikai és társadalomkritikai szerepüket, valamint implikációikat is. A mágikus-hermetikus tudáskészlet egyes elemei (azon túl, hogy szándék szerint afféle „uralhatatlan”, mert poliszémikus és szinkretikus művészeti nyelvet eredményeznek) nagymértékben viszonylagossá teszik a racionális jelhasználat diskurzusait – egyrészt különféle új (pontosabban „régi-új”) kategóriákat vezetnek be a diskurzusba, másrészt a racionalista hagyományhoz kapcsolódó strukturalista és szemiotikai kommunikációs modelleket a hermetikus nyelvhasználat és az ideogrammatikus kifejezésmód felé közelítik...
