A dolgozat feltevése, hogy Erdély Miklós munkásságában kétféle színházhoz való viszonyulás rajzolódik ki: egy manifeszt ellenséges, mely összhangba hozható expliciten képviselt montázselméletével és egy látens szimpatizáló, mely egy olyan montázselméletnek felel meg, mely aláássa az előbbi alapfeltevéseit.
A montázs kritikai jellege a szokatlan egymás mellé kerülésekből adódik, ehhez azonban szükség van a dekontextualizálás első mozzanatára, mely során a montázsalkotó “valóságdarabokat” nyer ki a világból. Erdély elméleti szövegeiben valószínűleg azért szól elmarasztalólag a színház “hazug” világáról, mert annak alapeleme, a “maszkot” viselő színész mindig már (always already) az elleplezés, a másnak látszás állapotában van, s így képtelen “valóságelemként” szolgálni a montázsválogató számára. Ennek ellenére bizonyos filmes jelenetek mégis mintha a teatralitás illúziógyártó mechanizmusát “vinnék színre”. A konkrét filmes példák és az elmélet újraolvasása egy olyan montázselméletet rajzolnak ki, mely éppen azért vonzódik a teatralitás látszatvalóságához, mert az a “valóságdarabok” mindenkori hozzáférhetetlenségét modellálja, azt, hogy a dolgok mindig már az elleplezés állapotában vannak. Ebből a szempontból mindig minden már montázs, csak épp visszafejthetetlen, hogy hol történt az elemek összerakása, hol húzódik a feszültséget generáló törés a montázson belül.
Végül a dolgozat a Verzió című film elemzésén keresztül mutatja be a látens montázselmélet, a lokalizálhatatlan montázs működését.
