A szerző Erdély Miklós rendezői életművét a filmhang nézőpontjából igyekszik áttekinteni. Az elemzés egyrészt a történelmi avantgárd filmes gyakorlata felől közelít a magyar neoavantgárd kulcsfigurájának alkotásaihoz. Másrészt Adorno, az Erdély által többször is idézett szerző filmes és zenei tárgyú gondolatainak perspektívájából vizsgálja a Partitát, az Álommásolatokat, a Verziót, a Vonatutat és a Tavaszi kivégzést.
A zörejek és a dialógusok tekintetében Erdély próbált elszakadni az általa illuzionistának minősített, a hangsávot a képnek alárendelő gyakorlattól. Mindezt saját montázselméletének gyakorlati megvalósításával igyekezett elérni.
A hangjelenségek harmadik formáját, a zenét viszont mintha kevésbé a montázselmélet szemszögéből vizsgálná, így kevesebb (kevésbé) „szétszerelt” zenei műalkotást találunk a filmjeiben, mint amennyit az elmélete megjósol. Mindemellett a zene felhasználását illetően kitapintható egy elmozdulás, egy fejlődés, aminek a betetőződése azonban csak apró utalásokból sejthető, és ami filmes gyakorlat terén már nem tudott megvalósulni.
