A tanulmány a hetvenes évek magyar filmtörténetét elemzi a kanonizáció különféle kérdései mentén. Először megvizsgálja, hogy a korszak kritikai diskurzusa milyen értékeket állított a középpontba. Ez az érték a társadalmi szerepvállalás volt, amely a megelőző évtizedben kanonizálódott, és amely bizonyos változásokkal, de a hetvenes években is központi érték maradt.
A kanonizáció következő kérdése a befogadás és a kizárás gesztusa. Ezt a kérdést a cenzúra szempontjából elemzi a szöveg, és megvizsgálja, hogy két, 1969-ben betiltott film (Bacsó Péter: A tanú és Magyar Dezső: Agitátorok) mennyiben befolyásolta volna a hetvenes évek filmtörténeti folyamatait. Ezután azt elemzi, hogy az intézményrendszer (a fiatalok kísérleti műhelye, a Balázs Béla Stúdió, illetve a dokumentarista alkotók által a hetvenes években már követelt új műhely, a végül 1981-ben létrejött Társulás Stúdió) mennyiben befolyásolta a kanonizációt.
Ezt követően a különféle díjak, illetve toplisták kérdését elemzi, végül kánon és intertextualitás szempontjából azt tekinti át, hogy az elmúlt évtizedek magyar filmjei mely alkotásokat idéztek meg (akár egy stílus, egy jelenet vagy egy beállítás imitálásával, megismétlésével) a hetvenes évek magyar filmjei közül.
