A szerző arra keresi a választ, mi okozza az 1980-as évek alkotásainak a magyar filmtörténeti kánonba való beillesztésének nehézségeit. A nyolcvanas éveket gyakran tekintik a hetvenes éveket lezáró és a kilencvenes évek megújulását előkészítő szakasznak, melynek közepén egy „lyuk” tátong félbeszakadt megújulási törekvésekkel. E „lyuk” kánonelméleti körülhatárolását kísérli meg a szöveg főleg Enyedi Ildikó, Kamondi Zoltán, Mészáros Márta és Monory Mész András művei kapcsán. A szerző a korszak átmenetiségét részben a nyolcvanas években közönségét vesztő művészfilm, ugyanakkor a közönségfilm iránt megnövekvő igény közti feszültségre vezeti vissza.
A korszak kanonizációhoz való viszonyát két szempontból vizsgálja a szöveg. Egyrészt a „szövegként felfogott” kánon koncepciója szerint, mely a közös jegyeket keresi, amik alapján a művek a kánonba beilleszthetők. Ebben az értelemben a magyar filmek kánonja hagyományosan a történelemfelfogásra és a személyességre vonatkozó közös vonások mentén formálódik. Fenti rendezők azonban éppen ezek alapján valóban nehezen illeszthetők a kánonba: történelemfelfogásuk szakít a hagyományos, konkrét történelmi, politikai állásfoglalással. Erre példa Enyedi Az én XX. századom (1988) vagy Kamondi Halálutak és angyalok (1991) című filmje. A korszak filmjeit leginkább a személyességhez való viszony illeszthetné be a kanonizáció rendjébe, azonban ebben is van egy új, a magyar film hagyományaitól eltérő elem. A kollektívumba illeszkedő személyesség helyett egyéni hangú, nem kollektív személyesség jelenik meg e filmekben.
Az írás ugyanakkor rámutat, hogy amennyiben a „nyelvként felfogott” kanonizáció elképzelését választjuk, mely szerint a kánonba kerülést nem a kanonizálandó művek közös jegyei teremtik, hanem a befogadásuk során keletkező szövegek által elbeszélt történet, akkor ez a korszak már kanonikusnak tekinthető. A konvencionális kánon szerinti kanonizálhatatlanágukat újra és újra elbeszélő szövegek lényegében mára beemelték e filmeket a magyar filmkánonba.
