A kánon mű és közönség mindenkori találkozásának olyan átfogó kategóriája, amely arra hivatott, hogy mintegy kijelölje a meghatározónak tartott művészeti alakulástendenciákat, másrészt folyamatosan korrigálja a korábbi meghatározásokat. A kánon egyszerre önépítő és önromboló jellegű, ezért sem adható meg egységes és zárt fogalmi definíciója, másrészt azonban épp ez a változékonyság biztosítja használatának állandóságát, illetve mindenkori megújíthatóságát.
A kanonizáció és a dekanonizáció folyamatainak értelmezési kísérletei világossá teszik, hogy a fogalom jelentéstartománya jóval tágabb annál, mint hogy bizonyos legitimációs gyakorlat(ok)nak tekintsük. A kánon mindenekelőtt kulturológiai problémaként vetődik fel. A befogadás szociális, történeti, politikai, pszichológiai, nemek szerinti és egyéb meghatározottságai kulturális közvetítéseken keresztül érvényesülnek, azaz a kultúra bizonyul a legáltalánosabb diskurzív „közvetítőnek” mű és befogadó, olvasat és olvasat között.
Ugyanakkor a műnek is van kultúrája s a befogadónak is, mindketten valamilyen szemiózist s valamilyen szövegarzenált mozgósítanak, melyek azonban szükségképp nem azonosak, s az interpretáció maga sem vonhatja ki magát saját történetéből s más interpretációk történetéből. A kulturális heterogenitás „tekintélye” még talán sosem látszott annyira meghatározónak a műértésben, mint napjainkban, számolnunk kell azonban azzal is, hogy egyelőre keveset tárgyalt kérdés: mekkora kezdeményező szerepet játszik maga a műalkotás önnön kanonizációjának folyamatában...
