Az írás a hatvanas években a magyar sajtóban Jancsó Miklós filmjei kapcsán kibontakozott vitákat elemzi a kánonképződés szempontjából. Az elemzés középpontjában a mellőzés-kiválasztás, elutasítás-elfogadás ellentétpárjai mentén lejátszódó értékelési mechanizmusok alakulásának nyomon követése áll.
Az adott művekre, művészeti tendenciákra vonatkozó kritikai csatározások a szocializmus kultúrpolitikájának szerves részét képezték. A sajtóviták egyszerre tették nyilvánvalóvá a határokat, és ugyanakkor – a maguk kontrollált módján – lehetőséget adtak nézetek ütköztetésére, konfliktusok kibeszélésére. Alkalmasak voltak a pluralizmus meglétének demonstrálására, egyszersmind keretek között tartották a kritikus véleményeket – és a megnyugtató lezárás esélyét kínálták.
Miközben a szakmaiság és az értéktételezés lényeges szempont maradt, a megjelenő írások legtöbbje valójában politikai-ideológiai állásfoglalást bújtatott esztétikai ítéletek mögé – néha alig leplezetten. Olykor az egymásra válaszoló hozzászólások egy metaréteget is megnyitottak: maga a vitakultúra (és ezzel rejtettebben a nyilvánosság) került a vélemények és ellenvélemények gyújtópontjába. Máskor az eleve átpolitizálódott ízlésvita váltott át tisztán társadalmi, történelmi, ideológiai kérdések taglalásába. Az utóbbiak ugyanakkor visszahatottak a művek esztétikai megítélésére, szempontokat adtak a besorolás folyamán is.
Az elemzés a Jancsó-filmek kapcsán lefolytatott viták közül hármat – az Oldás és kötés (1963), a Szegénylegények (1965) és a Fényes szelek (1968) – kiemelve rajzolja fel a legfontosabb stádiumait annak a rendkívül szerteágazó folyamatnak, amit Jancsó hatvanas évekbeli művészetének magyarországi kritikai befogadása és feldolgozása jelentett.
