Az iskola a kulturális kánonképzés intézménye, egyike azoknak a közvetítő közegeknek, amelyek nélkül a társadalom kulturális emlékezetének működtetése nem képzelhető el. Szíjártó tanulmánya azt vizsgálja, hogy „az iskola hogyan fogadja be és közvetíti a filmes műveltség egészét, és mindezt hogyan jeleníti meg az oktatáspolitikai dokumentumokban, illetve a tananyagban.” Áttekinti a magyar filmoktatás történetét, az egyes iskola- és tantárgytörténeti korszakokat, emellett nemzetközi kitekintést is tartalmaz. Szíjártó kiemeli, hogy a főhatósági és a civil szándékok párhuzamosan vannak jelen a magyar filmoktatásban, és rámutat az iskola „államtalanításának”, a társadalmi tanulás felértékelődésének tendenciájára.
1965-ig a mozgóképet nem tantárgyként, nem tananyagként, hanem pusztán személtető eszközként kezelték. A kötelező filmek listája erősen normatív volt, összeállításukat ideológiai célok vezérelték, s a filmoktatás ideológiai ellenőrzése a kilencvenes évek elejéig jellemző maradt.
1965-ben a magyar nyelv és irodalom tantervében megjelent a film, nem függetlenül attól, hogy a filmművészet előtérbe került a nemzeti kultúra egészén belül, és erősebb lett a társadalmi igény a filmoktatásra.
Az 1978-as tanterv már lehetővé tette, hogy a műlistákból a magyar nyelv és irodalom tanára néhány esetben és meghatározott módon válasszon. A nyolcvanas évek végére rendeletek jelentek meg a fakultatív rendszerű oktatásról, egyre nagyobb szerepet kaptak a helyi pedagógiai kísérletek. A filmoktatás mozgókép- és médiaoktatás néven az 1995-ben kiadott Nemzeti alaptantervvel nyert polgárjogot.
A tanulmány végén a szerző azt vizsgálja, hogy a filmes tankönyvek fősodrának három nemzedéke milyen hasonlóságokat és különbségeket mutat a tárgyalt filmek, alkotók, korszakok és irányzatok tekintetében.
