Vajdovich Györgyi tanulmánya az 1931 és 1945 közötti magyar film kanonizálási problémájáról szól. Ebben az időszakban jórészt műfaji filmek készültek Magyarországon, melyek a közvélekedés szerint elég gyenge színvonalúak és meglehetősen egyformák. Egy-két elismert művészfilmes kísérlettől eltekintve (pl. Szőts István: Emberek a havason, Fejős Pál: Tavaszi zápor) a korszak egésze háttérbe szorul az átfogó magyar és idegen nyelvű filmtörténetekben, valamint a különböző értékkijelölő listákon.
A szerző azt a kérdést veti fel, hogy a korszak ilyen mértékű alulreprezentáltsága és negatív megítélése mennyiben következménye a korszakról szóló filmtörténeti monográfiákban megjelenő képnek.
Az 1931-45 közötti időszak filmjeiről alapos áttekintést Nemeskürty István készített az 1960-as években, majd 1983-ban. Ő a korszak leírásakor a hatvanas évek filmesztétikájának megfelelően a filmek megítélésekor elsősorban a szerzőiség és a művészi igényesség szempontjait alkalmazta, minek következtében a műfaji alapokon nyugvó filmgyártást alapvetően gyenge színvonalúnak találta és csak alig néhány művet és rendezőt jelölt meg értékként. A szerzői nézőpont következménye az, hogy olyan alapművek sem kerültek be a kánonba, melyek rendkívül sikeresek voltak a korban, és a továbbiakban műfaji sorozatok kiindulópontját képezték (pl. Meseautó, Halálos tavasz).
A korszakkal foglalkozó filmtörténészek közül először Szalay Károly, majd Balogh Gyöngyi és Király Jenő tanulmányozta a kor filmjeit műfaji szempontból, ők viszont nem törekedtek kánon felvázolására, így bár műveikből kirajzolódik egy műfaji skála, nem különböztetnek meg értékes és értéktelen műveket. Ennek következtében, annak ellenére, hogy mára világossá vált, hogy egy műfaji filmes filmgyártást alapvetően szerzői filmes szempontok szerint, a műfaji filmes szempontok figyelmen kívül hagyásával megítélni nem lehet, a korszakról kialakult, általánosan elfogadott vélekedésben a mai napig a hatvanas években lefektetett kánon a mérvadó.
