Wong Kar Wai filmjeit Christopher Doyle, a rendező operatőre igen találó hasonlattal jellemzi. Szerinte a Wong Kar Wai-filmek szerkezete olyan, akár a kövér ember lába: többnyire eljuttatja viselőjét egyik helyről a másikra, de a nap vége előtt sosem kerül gazdája szeme elé. Miután Wong immár hat egész estés filmmel büszkélkedhet (jelenleg a hetediket forgatja), ideje megnéznünk, vajon merre is vitte filmjeit ez a - kövér ember lábához hasonlatos - szerkezet.
Noha némileg megkérdőjelezhető, mégis kézenfekvő az a megközelítés, miszerint az elkészült filmek olyan sorozatot alkotnak, amelyben az egymást követő elemek - ahelyett, hogy ismételnék egymást - mindig egészen új irányt képviselnek. A sort egy bűnügyi vagy hősi film, az As Tears Go By (1988) nyitotta. Ezt egy nosztalgiafilm, a hatvanas évek Hongkongjában játszódó Days of Being Wild (1991) követte, amely sem a témáját, sem narratív technikáit, sem a vágás tempóját, illetve ritmusát tekintve nem különbözhetett volna jobban elődjétől. Megint mást hozott a harmadik alkotás, az Ashes of Time 1994), amely a kungfu-film műfaja felé fordult, és szétfeszítette annak korlátait. A sort a Csungking expressz (1994) folytatta, amely azóta egyfajta hongkongi kultuszfilmmé avanzsált, majd jött a Bukott angyalkák (1996) és a legutóbb bemutatott Édes2kettes (1997) - ez utóbbi Wong variációja a ‘meleg road movie’ témájára, és történetesen Buenos Airesben játszódik. Úgy fest, a felsorolt filmek mindegyike egy-egy műfajt vesz alapul, és azt tereli új mederbe. Amennyiben a hat mű kapcsán ezt a szempontot helyezzük előtérbe, akkor az eredetiség konvencionális ideájához jutunk, amelynek lényege az állandó innováció, a változás és a fejlődés hangsúlyozása. Óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon meddig tartható fenn az efféle innováció...
