„A film alapötlete Kína [1997-ben tett] ígéretéből jött, miszerint ötven évig mindent változatlanul hagynak Hongkongban. [...] 2046 az utolsó éve ennek az ígéretnek.” Hogyan lehet örök érvényűvé tenni egy pillanatot, állandósult jelenné a már régen volt múltat? Hogyan lehet egy ilyen erőszakosan és mesterségesen konzervált időtlenségben létezni? Lehetséges egyáltalán a változatlanság? Ezeket a kérdéseket járja körül Wong Kar-wai a 2046-ban, és a film főhőse, Chow az általa írott 2047 című regényben úgy, hogy kezdettől fogva adott a válasz, a probléma mégis végig megoldatlan marad, a kérdések újra és újra megfogalmazódnak. Mintha beszippantana a film első képén megjelenő, drapériából készült óriás gramofon hangcsöve, befelé, finom anyagból szőtt spiráljai mentén, egyre beljebb, hogy meghallhassuk a titkot, amit annyira el akar mondani a 2047 című romantikus sci-fi örök vándora, vagy csak azért, hogy utazzunk, mi magunk is egy körpályára kényszerítve, aminek centruma a 2047-es szoba lakója, aki szintén saját köreit rója és rója hű bolygóként, mert emlékei A NŐ-ről és A SZERELEM-ről örök időkre erre a pályára vonzzák. Mint a gramofon hangcsövén a spirálok, az ő útja is körbe-körbe halad változatlanul változó emlékei és vágyai körül...
