Wong Kar-wai filmjeinek talán legszembeötlőbb formai eleme a lassítás. A korai Days of Being Wild-ban még csak egyetlen lassított felvétel található, de a legutóbbi opusznak, a 2046-nak már csaknem negyede lassított felvételekből áll. Ebben az írásban a lassítás stiláris elemének szerepét vizsgálom Wong műveiben.
A Metropolis hasábjain nem ez az első tanulmány, amely a lassítás és kikockázás stiláris módszerét elemzi. Forgách András Zárt kertek pusztulása című írásában ebből a szempontból vetette össze Forgács Péter, illetve Bódy Gábor filmjeit. Jelen írásban valami hasonlóra törekszem Wong Kar-wai filmjeinek kapcsán.
I. Az idő közelképe
Az "idő közelképe" kifejezés Vszevolod Pudovkintól származik, aki egy 1931-es tanulmányában jellemezte így a lassítás stiláris elemét. Bár a szójáték Pudovkiné, ő csak a címkét szolgáltatta egy, a múlt század első felében majdhogynem közhelynek számító gondolathoz. E korszakban szinte minden filmteoretikus - Balázstól a francia impresszionistákig - párhuzamot vont a lassítás és a közelkép között. A fő elgondolás szerint a lassítás azt teszi az idővel, amit a közelkép a térrel: közelebb hozza. A közelkép a tér olyan részleteit képes megmutatni, amelyek egy szekond vagy totál plánban nem láthatók. Hasonlóképpen, a lassítás olyan időbeli részleteket képes megmutatni, amelyek egy nem lassított felvételen észrevehetetlenek.
Az "idő közelképe" szójáték különösen releváns Wong Kar-wai filmjeinek elemzésében, amelyek egyik leggyakrabban felbukkanó motívuma éppen az idő (elég, ha a különböző órák visszatérő képére gondolunk). A közelkép és a lassítás közötti párhuzam azonban nem emiatt fontos, hanem azért, mert segíthet megérteni, miként használja Wong Kar-wai a lassítást filmjeiben...
