Bános Tibor: Kabos Gyula Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó, 2000.
„Az életrajzíró […] nincs könnyű helyzetben, amikor […] az ellentmondásos – tudatosan összemaszatolt? – vallomástöredékekre támaszkodva igyekszik a lehető legpontosabban megfejteni az életút néhány homályba vesző vagy búvópatakszerűen rejtőző mozzanatát.” (p. 7.) A szerző több gondolatmenetet implikáló bevezető mondatai közül idézve lehetőség nyílik a recenzió címében rejlő problematika kifejtésére. Bános pontosan kijelöli könyvének műfaját, ezáltal bizonyos elvárásokat támaszt írói, illetve befogadói oldalon egyaránt. Életrajzot írni valóban nehéz feladat, mely vállalkozás tartalmi alapkövetelménye a „célszemély” mindenre kiterjedő ismerete, adott – társadalmi, kulturális stb. – kontextusba simítása. A formai kivitelezés terén nyílik meg az az alkotói szabadság, mely az egyes életrajzi ihletésű alkotások között különbséget tehet (feltéve, ha továbbra is életrajzoknak hívjuk azokat). A skála széles, a konkrétabb, objektivizmusra törekvő életrajzok1{pl. a Nyitott Szem sorozatban Dominique Auzel: Alfred Hitchcock. Pécs: Alexandra Kiadó, é.n., vagy a Gondolat Kiadó „Szemtől szemben” rendezői válogatására is gondolhatunk.} mellett képviselteti magát egy másik, választott figurájától – továbbá a műfaji kritériumoktól is – tisztes távolságot tartó reflexív szubjektivizmussal átitatott, fikciós formáknak teret engedő műfaj.2{Ezt szerencsés esetben nem életrajznak nevezik (mert nem az), pl. Bikácsy Gergely: Bunuel-napló. Budapest: Osiris Kiadó, 1997.} Az öndefiníció ellenére ez utóbbi kategóriába sorolható Bános könyve is, mely a kifogásolhatatlan tárgyi tudást gyakran bújtatja saját szárnyaló írói fantáziájának köpönyegébe. Az idézett mondat jelzi, Kabos alakja számos ponton homályba burkolózik, s noha az életrajz kontúrjai adottak, a finomítás, színezés feladata az íróra hárul. A könyv bevezető részében Bános önapologizációja számos formában reflektál e problémára: „könnyen lehetséges” (p. 9.), „Nincs tehát hitelt érdemlő bizonyítékunk arra, […] Mindazonáltal mégsem zárható ki teljesen” (p. 14.), „vélhetőleg (…) feltéve persze, ha erre csakugyan sor került!” (p. 18.) stb. A zárójelbe tétel ilyetén formája a cselekmény előrehaladtával el-eltünedezik, sőt lassan az idézőjelek is elmaradnak, a szereplők átveszik az irányítást (p. 137., p. 272.), a dokumentarista igényű mű kétes hitelű dramatizált formát ölt.3{A hivatkozás nélküli idézet – noha minimális, azaz írásjelet tévesztő – pontatlan ismétlése írói öngól, mely a továbbiakra nézve a hitelességet illetően gyanút kelthet az olvasóban: pl. „Jött a világháború! Húszéves sem volt! De ment magától!” (p. 15.) „Jött a világháború! Húszéves sem volt. De ment magától!” (p. 96.)} Mindezen (ellen)érzésünket tovább szíthatja az a döntés vagy egyszerű felületesség, mely Bánost felmentette mindennemű jegyzet, hivatkozás, bibliográfiai adat közlése alól. A szövegben ugyan megbújik néhány forrás megjelölése, de ezek is gyakran hiányosak, utalásszerűek, ráadásul nem helyettesíthetik az életrajzi igényű munkával szemben támasztott kritériumokat. A nem létező függelék legérzékenyebb veszteségét a filmográfia és a névmutató hiánya képezi, melyek egy tudományos igényű munka alapkövetelményei (lennének). De a fenti megközelítés e könyvvel szemben egyben rossz kritikusi stratégia (is lehet), hiszen a Kabost színpadon, mozivásznon megszerető közönség nem elsősorban a hitelességet kéri számon egy komikus színész életrajzában. Az olvasó jogos elvárásának felel meg az író, amikor számtalan humoros anekdotát villant fel, melyek (mintha) folyamatosan kísérték (volna) a színész pályafutását. Ezzel a belátásunkkal a szöveget már nem állítjuk a tényszerűséget szigorúan elbíráló tudományosság vérpadja elé, ehelyett a színdarabokból, filmekből kimaradt klasszikus Kabos-poénok kifogyhatatlan tárháza nyílik meg előttünk, mely anekdoták mögött felsejlik a magánemberként is humorával védekező színész portréja. Bános kommentáló hangneme gyakran vált patetikus regiszterbe (az emigráció pillanatai, p. 316.), s nemegyszer a korabeli kritika lelkes méltatásával és (földtől és stílustól egyaránt történő) elemelkedettségével azonosulva a rajongásig eszményíti hősünket („Tessék csak nyugodtan ezen is mosolyogni, vagy – mert róla van szó – akár hahotázni is!” – p. 10.). Azonban ezt az olvasó által megélt időutazást nem lehet negatívumként felemlíteni. Ezen értelmezés mentén védhetővé válik a jegyzetapparátusra vonatkozó hiányérzet is, mivel egy felvállaltan szórakoztató-anekdotikus írás gördülékeny olvasatában valóban elidegenítő hatást keltenek a hivatkozások folyamatos szövegtörései. Mindennek megítélése csupán nézőpont kérdése. A könyv erősségeinél, erényeinél maradva mindenképpen említést érdemel Bános óriási kutatómunkája, mely magában foglalja a korabeli sajtóforrások, illetve Kabos munkatársainak, rokonainak, környezetének kritikáját, véleményét, történeteit egyaránt. Mindezeket a szerző egy, a háttérben lebegtetett kronológia elé állítja, s a különböző orgánumok eltérő hangjait elegánsan, a tudós mesélő magabiztosságával montírozza egybe. Olyan volumenű figurák jutnak így szóhoz, mint Kosztolányi, Tóth Árpád, Ignotus, Schöpflin. A kultúr- és művelődéstörténeti hátteret a megszületőben lévő hangosfilm technikatörténeti vázolása egészíti ki, emellett betekintést nyerünk a két világháború közötti magyar filmgyártás mindennapjaiba. Az író a már említett kevés konkrétum birtokában a mikrohistória-írók fegyverzetével vértezi fel magát, amikor hangyaszorgalommal gyűjti egybe az adott kor fő- és mellékszereplőinek mindennapjaira utaló (újra csak) anekdotikus morzsákat. A színpadi Kabos karrierjét kettétörte a hangosfilm megjelenése4{Noha a Pestre érkező színész debütálására a Király Színházban műsoron lévő, a későbbi karriert anticipáló című operettben nyílt mód (A mozikirály).} – nem kevésbé a könyv e pontig töretlenül ívelő kronologikus elbeszélését. A korábbiakban színpadi színészként bemutatott Kabos hullámzó karrierjét nyomon követő író és olvasó mellékvágányra téved, a lineáris olvasást kisiklás fenyegeti. Az 1929. szeptember 19-ének hajnalán történtek immár a szöveg három tényezőjét is megzavarták. Főszereplőnk színpadi egzisztenciájának legnagyobb ellenségeként élte meg a tömegeket fel- és – a színháztól – elszippantó hangos mozit; Bános „e dátumtól keltezve” érezhetően küszködik a párhuzamos szálak (színház és mozi) egyenesben (kronologikus rendben) tartásával;5{Ráadásul: a 155. oldalon 1929. szeptember 19-re tevődik e jeles esemény, ezzel szemben a 194. oldal adata: „1929. szeptember 20-án a Kossuth Lajos utcai Fórum moziban nálunk is megszólalt a film.” Természetesen az eltérés minimális, sőt lényegtelen, de mégis felébreszt egy gondolatot, miszerint (és ez nagyjából magyarázatot ad a kettős szál kezelhetetlenségének írói problémájára is) az előadás modorával ellentétben az életrajz megszerkesztettsége hadilábon áll a linearitással. Még ez sem lenne baj, kár az ilyen árulkodó hibákért. Ugyanezt a negatív hatást érik el a könyvben rejlő önismétlő idézetek is, melyek újbóli előfordulásuk során nem reflektálnak korábbi kontextusukra. (pl. a 14. és 26.oldal „krétafelirat-sztorija”, ill. a 3. végjegyzet története Kabos tollából).} az olvasó pedig az addigi kellemes időbeli sodrásból kivetettként nagyobb összpontosításra kényszerül, amenynyiben nem akar elveszni az időben. A könyv ezáltal formájában kétes értékű tükröt állít a korabeli komédiák elé, mivel a néha felszínes, bizonytalan anekdotikus elemek az életrajzi fővonalba illesztve hasonlóképpen kirívó hatást keltenek, mint az egy sémára épülő Kabos filmek tréfái az adott történetekben. Bános – könnyedebb olvasást preferáló – könyvéhez kiváló „szótár” használható, mely Kabos születésének századik évfordulóján látott napvilágot.6{Cenner Mihály et al.: Kabos Gyula, 1887–1941. Születésének századik évfordulójára. Budapest: Magyar Filmintézet, 1987.} Ez az életrajzi kötet pontosan azokat a hiányosságokat orvosolja (forrásadatok közlése, részletes filmográfia), melyek Bános munkája kapcsán számonkérhetőek. A legnagyobb különbséget itt is a formára vonatkozó döntés képviseli, hiszen Bános sem tesz mást, mint a Filmintézet kötetének töredezett, dokumentarista formáját szerkeszti át a számára szimpatikusabb regényes stílusba, melynek következtében a kibontakozó életrajz olvasmányosabban, zökkenőmentesebben tárul az olvasó elé. Sajnos azonban e formában sem teljesült a koherens életmű létrehozása, példa erre a már említett párhuzamos szálak (színpad – mozi) egy kézben tartásának sikertelensége. A ’87-es könyv külön fejezetet szentel az életrajznak, a kortársak idézeteinek, az önéletíró Kabosnak stb., illetve szakírók tanulmányai is helyet kapnak a kötetben, köztük egy rövid Bános-írás,7{Bános Tibor: Nézzük Kabost… In: Kabos Gyula. pp. 352-360., (korábban megjelent: Film Színház Muzsika, 1978. július 1.)} mely mind stílusában, mind tartalmát tekintve visszaköszön az elemzett összegző műben. Örök szabály, miszerint egy poén kommentálása gyakran farag annak érdemeiből, ezért a jubileumi kiadás nem esett ebbe a Bánossal gyakran előforduló hibába, és Kabos-viccek, illetve „Részletek színművekből” című fejezetei révén valódi szórakozást jelentenek az olvasónak. A könyvek külalakjának különbségei is a korábbi munka javára billentik a mérleget (számos kép, dokumentum, fakszimile), azonban ezért feltehetőleg nem a szerző okolható, mindennek szimplán anyagi okai lehettek. „Micsoda színész! – kiáltottak fel minduntalan kritikusai is, akik – […] – arra is kísérletet tettek, hogy szavakba öntsék, láthatóvá tegyék azt, ami voltaképpen megfoghatatlan: leíró módon közelítettek teljesítményeihez. Ez azonban csak kivételes esetekben sikerülhetett, mivel a színészi bravúrt egy másik – írói – bravúrral lehetett csak kifejezni.” (pp. 140–141.) Az utóbbi passzus, mely a korabeli kritikusok nehéz helyzetére utal, a könyv tanulmányozása során sokáig visszhangozhat az olvasó fülében, csakhogy immár a szerzőre vonatkoztatva.
Jegyzetek:
