17. A Big Bittern-tó felszíne.
A csendes víz tintafekete felülete. A fenyőfák sötéten tükröződnek.
A csendes víz mozdulatlan felületén csónakok himbálóznak. Szegélydeszkáik a kis szállodához vezető lépcső lábainál elnyúló, durván összerótt stéghez támaszkodnak. A tó csodálatos panorámája.
18. A stégnél Clyde és Roberta áll. Épp az imént szálltak le az autóbuszról.
– Milyen szép, milyen gyönyörű! – kiált fel Roberta.
A busz mögül hirtelen felbukkan a szálloda tulajdonosa. Mintha varázsütésre jelent volna meg, buzgón dicsérni kezdi az időjárást és üdvözli vendégeit.
Clyde észreveszi, hogy alig néhányan vannak körülötte és a tavon egy lélek sem látható. Azt viszont túl későn veszi észre, hogy a konyháját magasztaló hoteltulajdonos kivette kezéből a kofferját és Roberta is a nyomába eredt a hotel felé. Olyan mozdulatot tesz, mintha vissza akarná szerezni a bőröndjét, de aztán meggondolja magát és különös léptekkel, mintegy hipnotikus álomban, utánuk indul.
19. A szállodai bejelentőkönyv nyitott fehér lapjai ijesztően merednek rá. Clyde elsápad; majd nyugalmat erőltetve magára kitalált nevet ír alá – „Carl Golden” –, melynek ugyanazok a kezdőbetűi, mint az ő nevéé, s utánafirkantja: „és neje”. Amikor ezt Roberta észreveszi, öröm villan át rajta, amit a hotelbeliek előtt gondosan titkol.
– Nagy a hőség. Itt hagyom a kalapomat és a kabátomat – hamar megjövünk – mondja Roberta és mindkettőt a hallban hagyja, a fogason.
20. Clyde fejvesztve, ezekről az eseményekről tudomást sem véve kikapja a kofferját a meglepett hoteltulajdonos kezéből és a csónakok felé indul. Amint a bőröndöt beteszi az egyikbe, magyarázólag fordul a fickóhoz: „Benne van az ebédünk.”
A csónakos megjegyzését szórakozottan elengedi a füle mellett, besegíti Robertát, megragadja az evezőket és ellöki magukat a parttól.
21. Sűrű fenyőerdők szegélyezik a partot, mögöttük kikandikálnak a hegycsúcsok.
A tó vize nyugodt és sötét.
– Micsoda béke, micsoda nyugalom – mondja Roberta.
Clyde evez, aztán megáll és hallgatja ezt a csendet. Körülnéz. Sehol egy lélek.
22. Ahogyan a csónak belesiklik a tó sötétjébe, úgy siklik Clyde egyre mélyebbre gondolatai sötétjébe. Két hang küzd benne egymással: az egyik, sötét elszánásának visszhangja, a Sondrával és a társadalommal kapcsolatos reményeinek őrjöngő üvöltése azt mondja – „öld meg! öld meg!”; a másik: „Nem – nehogy megöld!” – gyengeségének és félelmeinek, Roberta iránt érzett szomorúságának és szégyenkezésének kifejezése. A következő jelenetekben ezek a hangok fodrozódnak a hullámokon, amelyeket az evezők a csónak oldalához vernek; ezek suttognak szívverésében; ezek kísérik, aláfestik emlékeit és a lelke mélyén szóló riasztócsengők berregését; mindkettő küzd az elsőbbségért, egyszer az egyik kerekedik felül, majd rögtön meg is hátrál ellenfele előtt.
A hangok akkor is tovább mormolnak, amikor evezőire támaszkodva megkérdi:
– Beszéltél valakivel a szállodában?
– Nem. Miért kérded?
– Csak úgy. Azt hittem, találkoztál valakivel.
23. A hangok megremegnek, amint Roberta elmosolyodik és a fejét rázza válasz közben, kezét játékosan a vízbe lógatva.
– Nem is hideg – mondja.
Clyde is megáll evezés közben és belemártja ujját a vízbe. De hirtelen visszarántja a kezét, mintha áramütés érte volna.
24. Amikor lefényképezi Robertát, a hangok magukkal ragadják. Evés közben, vagy amikor vízililiomokat szednek, egészen birtokba veszik. Amikor pedig egy pillanatra kiugrik a partra, hogy a bőröndjét kitegye, a hangok feltámadnak és kínzóan megrohanják.
25. „Öld meg, öld meg” – és Roberta belévetett hitétől boldog, sugárzik belőle az élet öröme. „Ne öld meg, ne öld meg” – a csónak szinte hangtalanul suhan a sötét fenyők mellett. Clyde arca feldúlt a benne zajló küzdelemtől, és a távolból egy vízimadár elnyújtott kiáltása hallatszik.
26. „Öld meg, öld meg” – végül ez győz, és akkor átsuhan az agyán az anyja emléke. „Kisfiam, kisfiam” – jön elő gyermekkora mélyéről a hang, s ahogyan a „Meg ne öld, meg ne öld” kerekedik felül, úgy hallja Sondra olyannyira más hangján: „Fiacskám, fiacskám” és Sondra képének és mindannak, ami hozzá tartozik, a hatása alatt az „Öld meg, öld meg” egyre keményebbé és kitartóbbá válik és Roberta tolakodó képével együtt még sürgetőbb és követelőbb lesz; aztán Roberta arca, amely a férfi iránti hűségtől és a megkönnyebbüléstől sugárzik, s a haja látványa, amelyet Clyde úgy szeretett simogatni, és felerősödik a „Meg ne öld, meg ne öld” és gyengéden kiszorítja a másikat, s most nyugodt, biztos és végleges lesz. Vége a konfliktusnak. Sondrát örökre elveszítette. Most már soha, de soha többé nem lesz elég ereje ahhoz, hogy megölje Robertát.
27. Most Clyde-ot látjuk, amint sötét kétségbeesésbe és a lemondás miatt érzett szerencsétlenségébe süppedve ül. Felemeli tenyerébe temetett arcát.
Az egyik evező a vízben sodródik. Baljában Clyde a fényképezőgépet tartja.
Arcára annyira kiül a nyomorúság és annyira látszik rajta az imént végbement küzdelem, hogy Roberta aggódva csúszik közelebb hozzá az ülésen és megfogja a kezét.
28. Clyde hirtelen kinyitja a szemét és megpillantja maga mellett a lány aggódó, gyengéd arcát. Az ellenérzés önkéntelen mozdulatával visszarántja kezét és hirtelen felugrik. Amint így tesz, a fényképezőgép véletlenül arcul csapja a lányt. Roberta ajka felhasad; felsikolt és hátrazuhan a csónak farába.
– Sajnálom, Roberta, nem akartam – mondja Clyde és természetes gesztussal utánanyúl. Roberta fél. Megpróbál felkelni, de elveszíti egyensúlyát és a csónak felborul.
29. Újból felhangzik a madár elnyújtott kiáltása. A felborult csónak a víz felszínén himbálózik.
Roberta feje felbukkan a víz fölé.
Clyde is előkerül a víz alól. Arcán borzalmas rémület tükröződik, már mozdulna, hogy segítsen Robertán.
Roberta a férfi arckifejezésétől megrettenve élesen felkiált és hevesen csapkodva eltűnik a víz alatt. Clyde már-már utána bukik, de aztán habozva megáll.
30. Ekkor harmadszor is felhangzik a madár távoli, elnyújtott kiáltása.
A víz tükörsima felületén egy szalmakalap ringatózik.
Sűrű vadon, mozdulatlan hegyek. Sötét víz nyaldossa a partszegélyt.
31. Megcsobban a víz és feltűnik a part felé úszó Clyde. Amint partot ér, először elnyúlik a földön, majd lassan felül, de egyik lábát a vízben hagyja.
Lassacskán dideregni kezd, a vacogás egyre erősödik, elsápad és ismerős mozdulatot tesz, amit akkor szokott tenni, ha megijed vagy szenved valamitől. Összekuporodik és vállai közé húzza a fejét. Észreveszi, hogy a lába még mindig belelóg a vízbe és kiemeli. Amint gondolkodni kezd, egyidejűleg a remegés is megszűnik. Gondolatai hangja szólni kezd:
– Nahát, Roberta elment – ezt kívántad – nem te ölted meg – baleset volt – szabadság – élet –
S aztán nagyon halkan, gyengéden, mintha csak a fülébe suttogna valaki, a hang így szól:
– Sondra.
Clyde behunyja a szemét. És a sötétben:
– Sondra.
A lány nevetése, kedves hangja.
– Sondra.
32. Clyde heves mozdulatokkal rángatja magára a kofferjában levő száraz ruhákat. A kofferba beteszi az átázott öltönyt, azután előbb feláll térdeplő helyzetéből, majd teljes hosszában kiegyenesedve megáll a lemenő nap sugaraiban.
33. A nap lebukik a hegyek mögé, az erdő mögött. A tükröződés eloszlik a tó felszínéről, minden egyre sötétebb és sötétebb lesz.
34. Clyde bőröndjével a kezében átgyalogol az egyre félelmetesebben elsötétülő erdőn. Minden zaj megriasztja, megrémül az éjszakai madarak kiáltásaitól, retteg a fák vastag ágai között áthatoló holdsugártól, fél a saját árnyékától és a fantasztikus erdő árnyaitól.
A hold fényénél meg akarja nézni a zsebóráját, de amint felpattintja fedelét, víz ömlik belőle és rájön, hogy az óra megállt…
Schmal Alexandra fordítása
A fordítás alapja: Eisenstein, Sergei (trans. Leyda, Jay): The Film Sense. London–Boston: Faber & Faber, 1986 pp. 186–190. E forgatókönyv „első változatának” egy példánya 1930. október 9-i keltezéssel, S. M. Eisenstein és Ivor Montagu aláírással a New York-i Modern Art Film Library múzeumának Eisenstein-archívumában található. A következő részlet a forgatókönyv 10-es számú tekercséből való.
