– Mit olvasol? – kérdi a Londonban élő Preeti az indiai Brahattól.
– A Bhagvad Gitát – feleli az, ügyet sem vetve Preeti próbálkozására.
– Gita? Ki az a Gita? Gitának hívják a regény hősnőjét?– válaszolja Preeti.
Purab aur Paschim
(Kelet és Nyugat, rendezte Manoj Kumar, 1970)
Azért, mert Londonban nőttem fel, még nem hagytam magam mögött a kultúrámat, ezt ne felejtsd el – mondja a Londonból visszatérő, indiai egyetemre járó Tina, miután szívből és a legnagyobb természetességgel énekelte a többiekkel az „om jai jagdesh hare” kezdetű hindu vallási éneket.
Kuch Kuch Hota Hai
(Valami mindig történik, rendezte Karan Johar, 1998)
Ez a két hindi filmből vett részlet, melyeket csaknem harminc év választ el egymástól, érdekes fényt vet az indiai élet és az indiai identitástudat némely aspektusára. Az „indiaiság” mindkét filmben a Nyugathoz képest, annak ellenében ölt alakot, és többnyire minden különösebb fenntartás nélkül, mint hindu állítódik elénk. De míg a hetvenes években a Nyugat és a Kelet két egymással szembenálló végletként jelent meg; ma, a globalizáció korában készült filmekben egy és ugyanazon emberben fér meg egymás mellett a Kelet és a Nyugat – legalábbis látszólag ez a helyzet.
Sokat írtak már az indiai filmekben föltűnő hősnőkről és vampokról. Van olyan tanulmány is, mely azokat a filmeket elemzi, melyek az elnyugatiasodott indiaiakat „angolul beszélő, kacér, a családi kötelékekre fittyet hányó” nőkként ábrázolják. Ez az írás nem magával a vamppal, hanem a vamp és az elnyugatiasodott nő megjelenítésével foglalkozik az 1970-es évektől a jelenig tartó időszak hindi filmjeiben, éspedig három jól elkülöníthető, egymástól mégsem független metszetben: a vamp mint anglo-ázsiai; a marginalizált indiai, de elnyugatiasodott nő; a vamp mint a hősnő testében megjelenített metafora...
