Tullio Kezich: Federico, avagy Fellini élete és filmjei. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2006.
„A művészet (…) az volna, hogy honvágyat érezzünk, jóllehet otthon vagyunk. Hogy ez sikerüljön, az illúzióhoz kell érteni.”
Federico Fellini az olasz film világszerte elismert, talán egyik legnagyobb illuzionistája, aki lényéből fakadó, természetes fabulázó kedvvel teremt ösztönszerűen (is) működő, elsődleges szinten emocionális hatású, utánozhatatlan önvilágot.
Filmjeinek nézése közben szükségszerűen felébred a befogadóban az az igény, hogy el kell merülnie Fellini képeiben, el kell sajátítania vizuális nyelvezetét, ami szó szoros értelemben megnyitja a teret, hogy elinduljon az ember önmaga felé, és hagyja érvényesülni a különféle világok gazdagító jelenlétét. A megismerő ember viszonya ez, amely magunkba, magunkhoz vezet. A Fellini-látvány, a honvágykeltő illúzió megalkotásának mikéntje mint az emberben filo- és ontogenetikai megalapozottsággal meglévő hasonló-teremtés képessége teszi – többek között – egyedülállóvá az életművet. Ennek legkézzelfoghatóbb bizonyítéka a homo ludens jegyében zajló gyermek- és serdülőkor, de a felnőttkorra is igaz: a hasonlóvá válás, az emberekhez való viszonyulás és elszakadás megnyilvánulásának különböző módjai mutatkoznak meg a játékos tettekben, a rajzokban, és később a filmekben is. A rendező alkatának ezen alapvető sajátosságai határozzák meg mindvégig az alkotás folyamatát. A fátumban, a véletlenben, a körülmények összjátékában hívő, szűnni nem akaró kíváncsisággal, derűs nyitottsággal élő alkotónak „sikerült végrehajtania azt a lehetetlen vállalkozást, hogy hű maradjon önmagához, miközben lépést tart a világ változásával.”
Mi több: olasz pályatársai neorealista filmjein túlmutatva elsőként rehabilitálja a mesei formát, helyezi vissza a történetszövést a film centrumába, újraértelmezi és újrateremti a mítoszt, a szimbólumok világát...
