Az Ember-lépték. Ember Judit portréja
(válogatta: Szilágyi Erzsébet; szerkesztette: Zalán Vince), Budapest: Osiris Kiadó – Kodolányi János Főiskola, 2003.
Megnevezni a dolgokat; feltárni, szembesíteni, megőrizni. És ugyanakkor elfogadni a dolgok többnevűségét, felszámolni az osztatlan valóság ideológiáját. Érzékenyen, részvevően meghallgatni a történetek – megannyi párhuzamos „magántörténelem” – szereplőit. És mégis megtartani a dokumentálás formáját egy puritánabb, visszafogottabb, tisztább állapotában. Hinni a beszélő ember, az emberi arc kifejezőerejében. És hinni a felidézés, a szó és a csend drámaiságában. Talán ezekhez nagyon hasonló benyomásaink születhetnek Ember Judit filmjeit nézve. Illetve születhetnének, ha maga az életmű nem lenne éppen ugyananynyira láthatatlan, mint amennyire Ember valamennyi pályatársának életműve is az.1{Ember Judit alkotásaiból utoljára ez év legelején tűzött műsorára néhányat az Örökmozgó. Akkor is a szóban forgó kötet bemutatása szolgált apropóul a vetítéssorozathoz.} Olyan időszakban, melyben a dokumentumfilm a televíziózásból és a filmforgalmazásból egyaránt kiszorul, mi lehet a helyzet e szűkebb terület könyvkiadásával?
Nem roskadoznak a könyvesboltok polcai a hazai dokumentumfilmes alkotóknak szentelt monográfiáktól, tanulmánygyűjteményektől. Még azok a könyvkiadók sem igen vállalkoznak ilyen kötetek gondozására, amelyek pedig időről időre jelentetnek meg filmes tárgyú munkákat. Ezért is hathat kisebb csodaként, ugyanakkor egyben visszaigazolásként a dokumentumfilmes szakma számára, amikor végre mégis megszületik egy olyan munka, mint amilyen az Ember Judit filmjeihez szép és gazdag bevezetést, kommentárt nyújtó, az életműhöz kapcsolódó legkülönfélébb írásokból, beszélgetésekből összeálló válogatás. Az egy-egy kötet erejéig filmes tematikát is megjelenítő néhány kiadó repertoárja, továbbá a Magyar Nemzeti Filmarchívum kiadványai mellett minden bizonnyal az Osiris könyvtár-sorozat filmes kötetei képviselhetnének egy – a magyar dokumentumfilm alkotóit bemutató – átfogóbb koncepciót; kérdés persze, hogy az Ember Judit-portré csupán magányos kivétel marad, vagy egy sorozat előfutárának bizonyul.
Mert önmagában az a szerkesztői elképzelés, mely szerint pályatársak, kritikusok tanulmányai, saját írások, filmnovellák, valamint beszélgetések egymás mellé rendezése szépen kiadja egy rendezői pálya körvonalait, nagyon is beigazolódik. Hasonlóan termékeny – szabadabban válogató, ugyanakkor továbbgondolásra késztető – szerkesztési stratégiával elszórtan már találkozhattunk,2{A magyar filmművészet területéről egy-egy olyan válogatás jár ilyen utat, mint például a Bódy Gábor pályáját feltérképező Bódy Gábor – Életműbemutató című kiadvány [Budapest: Műcsarnok–Művelődési Minisztérium, Filmfőigazgatóság, 1987. (szerkesztette: Beke László és Peternák Miklós)], vagy Jeles Andrásról a Töredékek című összeállítás [Budapest: k. n., 1993. (szerkesztette: Fodor László és Hegedűs László)].} azonban jó lenne, ha maga a koncepció ezúttal végre iskolát, hagyományt is teremtene e terület szakkönyvkiadásában. Ugyanis apróbb szöveggondozási hibái, hiányosságai3{Nem a néhány nyilvánvaló elírásra vagy a név- és filmmutató kihagyásaira gondolunk; inkább azokra a hiányosságokra, amelyek a különben igényes szerkesztés nívójához mérve mégis jelentkeznek, és amelyekre később még utalni fogunk.} ellenére is úgy tűnik, a jelen kötetnek sikerült megteremtenie egy olyan válogatás mintáját, amely talán hozzájárulhat az alkotások iránti érdeklődés felélénküléséhez ugyanúgy, mint akár a további kutatómunkához.
Ha kizárólag Losonczi Ágnes bevezető tanulmánya alapján ítélnénk meg a válogatás egészét, talán tartanunk kellene attól, hogy maga a kötet is elsősorban mint 1956 dokumentátorát mutatná meg Ember Juditot. Amíg ugyanis a szerző az ’56-os eseményeknek, illetve az azok utóéletének szentelt filmek, valamint a Pócspetri elmélyült elemzését adja, az életmű többi darabjával – a Tantörténetre és a Fagyöngyökre tett néhány utalást leszámítva – egyáltalán nem foglalkozik. Ez semmit nem vonna le önmagában a tanulmány értékéből – amely pedig a történelmi-politikai dokumentumfilmek érzékeny, számos szempontot felvető, nagy átéléssel megírt bemutatása –, ha nem éppen ez szerepelne az életmű egészébe szánt bevezetésként. Az, hogy a kötet elején elkülönítve kiemelt írás a történelmi-politikai dokumentumfilmeket helyezi elsőként, mindenekelőttiként és így talán leghangsúlyosabban elénk, éppen azt a „bedobozolást” valósítja meg, amit pedig deklaráltan is elkerülni igyekezett.
A válogatás ennél kiegyensúlyozottabbra sikerült. Lényegesen árnyaltabban, a maga sokszínűségében és gazdagságában mutatja meg nemcsak az eddigi rendezői életművet, de a személyes életutat is.
A kötet első nagyobb szerkezeti egységét alkotó – Ember Judit pályája előtt tisztelgő, nagyrészt a kötet számára született írásokból, tanulmányokból összeálló – szövegek nyitódarabja valójában egy telefoninterjú kivonata, melyet Herskó Jánossal Szilágyi Erzsébet készített. Az egy-egy alkotást értékelő gondolatok mellett viszonylag részletesebben olvashatunk a később fogalommá vált, Ember Judit számára is a pályakezdést jelentő Herskó-osztály indulásának előzményeiről, körülményeiről, hátteréről. A következő két szöveg voltaképpen egyazon szöveg két stádiuma: Bikácsy Gergely 1986-os, Párizsban, álnév alatt publikált írásának eredetije, majd ezt követően egy átdolgozott, kibővített változat. A párosítás akár sajtótörténeti, szamizdattörténeti esettanulmánynak is beillene; habár ilyen formában történő beszerkesztésük indokairól lehetne vitatkozni. Hardi Emmi írása három el nem készült Ember Judit-film történetét eleveníti fel, kíséri nyomon; Stark András pedig elsősorban a Tantörténet pszichoterápiás vonatkozásai kapcsán ír Ember Judit hatásáról. A méltató írások sorát Szilágyi Erzsébet 1988-as összegző dolgozata zárja, mely a rendezőnő addig készített munkáinak rövid áttekintését nyújtja.
Az Ember Judit írásaiból válogató szakasz élén két filmnovella áll. Az első a „Nóra-filmek” – itt még elsősorban a Tantörténet – születésébe, formálódásába enged bepillantást; míg az 1980-as Pipás Pista egy játékfilmnek induló, végül évekkel később dokumentumfilmként megvalósuló téma vázlata, foglalata. A két nagyobb lélegzetű szöveget néhány egészen rövid írás követi: egy, a Fagyöngyökhöz fűzött rendezői ajánlás 1978-ból; egy, a Nóra-filmek sajátos prózai epilógusaként is álló írás 1979-ből, mely a Mozgó Világ filmesekhez intézett körkérdésére küldött válaszként keletkezett; végül néhány, az Újmagyar siralomhoz kapcsolódó kiegészítés.
Forrásértékű dokumentumok az Ember Judittal készült beszélgetések, riportok is. Az itt elsőként szereplő interjúban főként műfaji, módszertani kérdések – dokumentarizmus és fikció viszonyának problémái – kerülnek az izgalmas beszélgetés középpontjába, ami talán nem is meglepő, ha némi adalékul megjelöljük a dátumot: 1978. A Budapesti Iskola időszakában járunk tehát; a Fagyöngyökkel éppen elkészülő rendezőnő beszélgetőtársa pedig nem más, mint a filmrendezőként akkor induló Tarr Béla. Az Antal István készítette beszélgetésben a Pócspetri születésének hátteréről kapunk rendkívül részletes, átfogó képet. A beszélgetés a film dialóglistáját tartalmazó, 1989-ben megjelent kötetből került át a válogatásba.4{Antal István: Beszélgetés Ember Judittal a Pócspetri ürügyén; in: Pócspetri; Budapest: Amicus Kiadói Iroda, 1989; pp. 149–165.} Az ezt követő interjúk részben életrajzi tárgyúak, részben a filmkészítés lehetőségeit, irányait, módszereit kutatják, részben történelem és egyén viszonyát elemzik – legtöbbször egy-egy aktuális, újonnan született alkotáshoz is kapcsolódva. A pálya különböző szakaszaiban készült pillanatfelvételek ezek; a kérdezők között Pörös Gézától Zsugán Istvánig, Surányi Verától Mihancsik Zsófiáig sokan szerepelnek, – Ember Judit pedig a maga kitartó igazságkeresésével válaszol. Vallomásszerű megnyilatkozásait – a néhol elkerülhetetlenül előforduló kisebb átfedésekkel együtt is – valóban különleges élmény egymás mellett látni, sorban végigolvasni. A beszélgetések, interjúk csoportját lezáró szöveg voltaképpen maga is egy újabb dialóglista: Mátis Lilla Ember Juditról készített portréfilmjének anyaga, amely ismét a Pócspetrihez kapcsolódik.
A beszélgetésekből adott gazdag válogatást végül a rendezőnő egyes filmjeiről született írások, kritikák tematikus blokkja követi. Ebben az egységben jellemzően írók – Eörsi István, Göncz Árpád, Konrád György –, társadalomkutatók – Józsa Péter, Solt Ottilia – és filmesek – Zolnay Pál, B. Révész László – gondolatait olvashatjuk. Az érintett filmek körét pedig egyfelől a Nóra-filmek alkotják, másfelől a történelmi-politikai munkák, különösen az ’56-os tematikájú filmek. Rövidebb, általában néhány alapvető megállapításra szorítkozó tanulmányok ezek, amelyek ugyanakkor avatottan végzik el egy-egy alkotás rövid ismertetését, elemző bemutatását, és teszik le egyben az alkotó iránti tisztelet, az elismerés jelzéseit.
Van miből válogatnunk tehát. A kötet anyagát alkotó – egyébként is logikusan, áttekinthetően elrendezett – szövegek közül aztán szemléletesen egymás mellé kereshetjük az összerímelő motívumokat. Így beszélgetésekben és tanulmányokban egyaránt gyakran visszatérő elem a rendezőnő cenzúrával folytatott kényszerű küzdelme, amely jobbára az alkotómunka egészét végigkíséri. Nem meglepő módon át- meg átszövi a válogatás anyagát életút és filmkészítés viszonya, a személyes sors mint indíttatás témája; továbbá – részben az előbbiből is következően – a dokumentálás etikai aspektusa. És itt nem is egyszerűen csak a rendezőnő módszerére jellemző rendkívül gondos könyvtári, levéltári előkészítő munkáról van szó (amely már nyilván a filmfőiskolai évek hatásaiból és az azt megelőző, magyar–történelem szakos képzettségből is ered), hanem arról az egyéni érzékenységről, csendes együttérzésről, sehol sem tanulható odafigyelésről, beleérző képességről, mellyel Ember Judit a neki megnyílókat meghallgatja – és arról a tartásról, mellyel a kiszolgáltatottak, a megszégyenítettek, a megnyomorítottak mellé áll. Az e filmes magatartás nyomán születő csodálat és megrendültség jelenik meg lépten-nyomon minden írásban – ahogyan erre Losonczi Ágnes is utal tanulmányában.
Ám mindemellett több ponton támadhat hiányérzetünk. Akadnak olyan alkotások, melyek csupán hallgatag címek maradnak a kötetet záró filmográfiában. Egyes filmeket egyáltalán nem vagy csak alig érint az összeállítás. Noha egy olyan kötet esetében, amely az eddigi munkásság egészének áttekintésére vállalkozik, talán elvárhatnánk egy teljesebb képet. A korai – mondjuk az 1972-es, Gazdag Gyulával készített, A határozat című filmet megelőző – munkákról például sajnos alig néhány említést találunk. Pedig a pálya kezdeti szakaszában egy érdekes módszertani kísérletezés, útkeresés nyomai sejlenek fel – erre Herskó János, Stark András, B. Révész László is utal. De egy-egy elvétve felbukkanó félmondatot leszámítva nemigen olvashatunk a Fekete Doboz működéséről sem, amelyben pedig ugyancsak meghatározó szerepet vállalt Ember Judit. E hiányosságokat hidalhatta volna át egy valóban az életmű egészét – akár kronologikusan – feldolgozó, elemző bevezetés.
Kinek készülhetett az összeállítás? Kinek szánhatták a kötetet? Az, hogy a tárgy egy dokumentumfilmes alkotó életműve, már eleve azt feltételezi, hogy az amúgy is alulreprezentált terület viszonylag szűkebb, de annál megszállottabb közönségének, amely elsősorban mégiscsak a szakmára és az érdeklődőbb filmbarátokra korlátozódik. Ha viszont így van, vagyis a kötet a szakma, illetve egy mélyebb bemutatást igénylő közönség számára készült, az adódó hiányok árnyékot vethetnek a válogatásra.
Egyrészt talán érdemes lett volna egy részletesebb, az egyes filmekről több információval szolgáló filmográfiát helyezni a kötet függelékébe;5{Ember Judit filmjei esetében releváns szempont lett volna például a keletkezés dátuma mellett a bemutatásé is (tekintve, hogy a két időpont között gyakran fordult elő jelentős eltérés); de a szűkszavú felsorolást olvasva egyebek mellett hiányát érezhetjük olyan alapvetőnek tűnő filmográfiai adatoknak is, mint a filmhossz vagy a formátum.} esetleg szintén célszerű lett volna összeállítani egy életrajzi vázlatot – akár csupán évszámokban, címszavakban. Másrészt felmerülhet: a méltató tanulmányok mellett több elemző célú írásnak adhattak volna helyet a kötet összeállítói.
Mint sok hasonló gyűjteményes kötet esetében, az összeállítás egyik alapvető koncepcionális problémája itt is az, hogy a szerkesztő miként kezeli a feldolgozni kívánt alkotói pályát. Egy láthatatlan életmű lezárt darabjainak tekinti a megszületett filmeket, melyekhez további kérdések immár nem intézhetők, vagy pedig újabb és újabb megnyitásokra, értelmezésekre késztető munkákként. Az elemző, kérdéseket felvető tanulmányok viszonylagos elmaradása jelen esetben inkább az előbbit látszik alátámasztani. Mindez persze jobbára csak a felkérés nyomán, a külön e kötet számára készült tanulmányokat egybegyűjtő egységre vonatkozik; hiszen a további elemek – Ember Judit írásai, a beszélgetések, az egykorú cikkek, kritikák – önmagukban is olyan izgalmas leletek, melyekben minden kérdés mögött száz meg száz újabb kérdés bukkanhat fel.
A fenti kritikai megjegyzések nem csökkentik a kötet jelentőségét, súlyát; az apróbb hiányosságok inkább csak a különben igényes, nívós szerkesztés színvonalához viszonyítva érzékelhetőek negatívumként. Az ismertető tanulmányokként induló írások méltatásba fordulása pedig nyilvánvalóan semmilyen külön igazolást vagy védelmet nem kíván, hiszen Ember Judit filmes magatartását, együttérző, érzékenyen odafigyelő filmkészítését kutatva az elemzés szinte törvényszerűen vált a hűvös tárgyilagosságot elnémító, személyesen megélt csodálatba.
Jegyzetek:
