A Fekete Doboz nevű független videofilm-készítő csoport 1987-ben jött létre. A műhely alkotói 1988 és 1990 között csaknem ezerórányi anyagot forgattak a szocialista rendszerek bukásáról, 1990 után pedig számos dokumentumfilmet készítettek a munkanélküliségről, a hajléktalanok helyzetéről, az etnikai konfliktusokról, az egészségileg és mentálisan károsodottak, egyáltalán: a hátrányos helyzetűek gondjairól. 1992 és 2002 között csaknem százhetven filmet készítettek. Kiskamerás történelem című dokumentum-összeállításuk 1993-ban Pulitzer-emlékdíjat nyert.
Az immár legendássá vált Fekete Doboz Alapítvány a Roma Média Iskola programjával napjainkban ismét olyan tevékenységet folytat, amely remélhetőleg rövid időn belül nagy hatással lesz az egész társadalomra. A roma származású szakemberek megjelenése a tömegmédiában ugyanis minden bizonnyal befolyásolja majd a romák médiareprezentációját. Igaz, a kereskedelmi televíziók által uralt médiában e program és a hatására beindult társadalmi folyamat prezentációja nagyon friss. A Fekete Doboz alkotói egy-két, a szélesebb közönség előtt is ismertté vált filmjük sikere mellett tudatosan periférikus témákkal foglalkoztak, ezáltal munkásságuk sosem került a média főáramába.
A Fekete Doboz 1990 őszén személyes konfliktusok, valamint a továbblépés lehetőségéről vallott eltérő nézetek, elképzelések következtében kettészakadt. Pesty László kiszállt, és megalapította a Fekete Doboz Kft.-t, amely – alkalmazkodva a megváltozott médiaszíntér új elvárásaihoz – aktív televíziós szerepléssel a hírgyártás és -forgalmazás felé fordult.1{Varga Balázs: Fekete Dobozok: Változatok a dokumentarizmusra. Filmkultúra (1993) pp. 10–6.} A rendszerváltás előtti egyik első civil alapítványként létrejött Fekete Doboz Alapítvány Elbert Márta vezetésével, a csoport eredeti célkitűzéseit követve, az aktív televíziós jelenlét mellett az oktatásra helyezte a hangsúlyt. Műhelyükben marginális csoportok olyan tagjainak tanítják a televíziózás, a hír- és filmkészítés alapjait, akiknek különben semmi esélyük nem lenne arra, hogy ilyet tanuljanak. Az intenzív filmkészítés mellett az oktatási tevékenység hangsúlyossá válásában természetesen szerepet játszott Elbert filmes múltja (korábban többek között Schiffer Pál filmjeinek munkatársa volt) és személyes motivációja (szociológus végzettsége és érdeklődése) is.
A kilencvenes években Elbert Márta, Upor Péter és Jávor István irányításával, a Soros Alapítvány és a Westminster Foundation pénzügyi támogatásával jött létre és működött sikeresen a Közösségi Televíziós Iskola. Ez a média iránt érdeklődő, elsősorban roma származású fiatalok számára szervezett, országos szinten működő képzés azzal a határozott céllal született meg, hogy az egyes régiókban legyenek szakképzett operatőrök, televíziós rendezők és szerkesztők. Az alapítvány ennek értelmében szerződéseket kötött helyi kábeltévékkel, s hallgatóit ezeknek a szerkesztőségeiben igyekezett elhelyezni, illetve maga is hasonló szerkesztőségeket próbált meg létrehozni és finanszírozni. A program sikere nagyban köszönhető az akkor igen bőkezű támogatásnak, amely lehetővé tette, hogy minden stábnak legyen kamerája és egyéb felszerelése, például editáló stúdiója is. A program egy-egy alkotói csoport első két évét finanszírozta. 1997–98-ra legalább nyolc helyen működött az országban a Fekete Doboz Alapítvány által közvetlenül vagy közvetve támogatott stáb, amelyek közül később több is a saját lábára állt (Kalocsán, Békéscsabán, Debrecenben). Ezek mellett a programban sikeresen szerepelt Székelyudvarhely, Kimle és Pécs is.
A Közösségi Televíziós Iskola keretében szervezett összesen hat intenzív tanfolyamon nagyjából százhúsz ember vett részt. Az egykori hallgatók közül ma sokan tevékenykednek a Rádió C-nél, különböző televízióknál, valamint internetes újságoknál. A tanfolyamot elvégzők közül azonban nem mindenki tudott elhelyezkedni a szakmában, de az biztos, hogy a képzés során átélt élmények maradandó nyomot hagytak az életükben. A Fekete Doboz Alapítvány sikerének titka, hogy munkája során alkotóközösségek jöttek létre, és ezek a közösségek a mai napig megmaradtak.
A 2001-ben indult Roma Média Iskola a Közösségi Televíziós Iskola finomított, bővített és egyben komolyabb változata. Ebben a képzési formában a 2002-ben végzett első évfolyam hallgatói a Színház- és Filmművészeti Egyetem képzési struktúrájában, részben az egyetem tanárainak irányítása mellett sajátítják el a szakma alapjait.
A képzés színvonalát jól jelzi az ott tanító tanárok szakmai tekintélye, valamint az elért eredmények sora. Az általános műveltséget és kreativitást mérő felvételin mintegy tízszeres túljelentkezés mellett átlagosan tizenegy-tizenhárom fő nyer felvételt. A hallgatók havi ösztöndíjban részesülnek, a vidéki diákok pedig emellett útiköltség-térítést és szállást kapnak. A pontos jelenlét alapkövetelmény, hiszen itt tíz hónap alatt kell teljesítményt nyújtani. Az iskola minden évben felvesz pár nem roma fiatalt is, hiszen a roma származású szakemberek képzésén túl az is fontos kérdés, hogy hogyan kell filmet készíteni a romákról. A hallgatók a kiváló tanári kartól (Almási Tamás, Bernáth Gábor, Elbert Márta, Fehér Ildikó, Győri Lívia, Kende Júlia, Révész Márta, Szabó Gábor, Vészi János) dramaturgiát, filmkészítési és operatőri ismereteket, beszédtechnikát, újságírást, vágást, filmtörténetet és társadalomismeretet tanulnak. Mindemellett minden héten más-más meghívott vendége van az iskolának, így Kaltenbach Jenő, Furmann Imre, Kemény István, Horváth Aladár és mások tartottak itt előadásokat.
Az első évfolyamban végzettek számára a Roma Média Iskolában kialakult hangulat volt a legfontosabb: az, hogy létrejött egy társaság, egy lelki közösség, ami a továbbiakban is megmaradt. Éppúgy, ahogy a filmek szeretete is elkíséri őket, függetlenül attól, hogy valaki a pályán maradt-e vagy sem. Az első évben végzettek között némelyek az MTV-nél helyezkedtek el, mások vidéki csatornáknál dolgoznak, akad olyan is, aki újságot ír, illetve olyan, aki elhagyta a pályát. Érdekességként – és egyben komoly oktatás- és művelődéspolitikai alternatívaként – említhető Kővári Borz József működése, aki ma az Open Society Institute anyagi támogatásával vándormozisként járja az ország romák lakta településeit.
A Fekete Doboz Alapítvány az országban elsőként igen jelentős folyamatot indított el e programjával. A roma integráció kulcsa mindenképpen az oktatásban rejlik, azonban ebben a folyamatban a tömegmédiának is hatalmas szerepe van, elsősorban abban, hogy ott hogyan jelennek meg a romák és milyen az (ön)reprezentációjuk. Míg az általános oktatás terén jól látható elmozdulás történt az elmúlt évtizedben, addig a Fekete Doboz Alapítvány az első az országban, amelyik a roma szakemberek képzésével és támogatásával az utóbbi problémára közvetlenül adja meg a választ.
Szép és gazdag tradíciója van a magyar filmnek a romaábrázolást illetően, kezdve Sára Sándor munkásságától a – mások mellett – Schiffer Pál nevével fémjelzett Budapesti Iskola egyes alkotásain keresztül Gyarmathy Lívia Koportosáig. A kilencvenes években új szemlélet jelent meg a filmek romaábrázolásában, amelyben már a szociológiának sokkal kisebb szerep jut. Nem akarunk már a társadalom felett ítélkezni a romák szerepeltetése, életkörülményeik bemutatása által, a romák önmagukban lesznek fontosak, s ez egyfajta divatot teremtett. Így váltak már-már kultuszfilmmé a kifinomult ízlésű fesztivállátogató, európai mozinézők számára Tony Gatlif és Emir Kusturica filmjei, bármennyire is előítélettől, popularizmustól terhesek e filmek némelykor. A filmek önmagukban, önmagukért mutatják be a romákat, amint egy hermetikusan zárt világban élnek, az ő szempontjukból ábrázolva ezt a világot. A sokszínű régiók Európája ismét értéket, s nem pusztán évszázadokra visszanyúló társadalmi terhet lát bennük.
A televízió semmilyen formában nem vette át ezt a hagyományt, abban javarészt csak a többségi társadalomban kialakult sztereotip romakép kerül a nézők szeme elé, reklámokban pedig csakis politikai üzenethordozóként szerepelnek. Kétségkívül szükség van roma közszereplőkre, olyanokra, akik természetesen tudják vállalni és hordozni roma származásukat, nem hivalkodnak azzal. Ezen közszereplők feltűnésére azonban egyelőre várni kell, a folyamat rengeteg pénzt és energiát igényel, és alapja csakis az oktatás elterjedése és az iskolázottsági szint növelése lehet. Ez azonban a többségi társadalom és a mindenkori politikai hatalom birtokosainak a felelőssége, mint ahogy a romák felelőssége az, hogy minél jobban, minél hatékonyabban ragadják meg ezeket a lehetőségeket.
A Roma Média Iskola kétségkívül fontos társadalmi folyamatot indított el. Működése azonban felvetette azt a kérdést is, hogy az önmagát toleránsnak és előítéletektől mentesnek tartó értelmiségi réteg be tudja-e fogadni a televíziózáshoz, rádiózáshoz, hírkészítéshez bizonyítottan értő roma fiatalokat? Egy olyan közegben, ahol köztudottan nem sok roma származású ember dolgozik, ez igazi kihívást jelenthet.
A Fekete Doboz Roma Média Iskolája tette meg az első nagy lépést a romák hiteles (ön)reprezentációja felé vezető úton. Az iskola hatékonyságát jól mutatják az első évfolyamban végzettek sikerei: vizsgafilmjeik sorozatban kaptak elismeréseket és nyertek díjakat különböző amatőr filmes fesztiválokon szerte az országban.
Az első filmjét alkotó „rendezőpalánta” számára gyakran nagy feladatot jelent, hogy egy egyszerű történet elmesélésére koncentráljon. Amikor az ember először rendez filmet – legyen az akár egy kezdetleges videokamerára forgatott tízperces anyag – szembesülnie kell azzal a kérdéssel, hogy „mit is akarok elmesélni?” Ezért aztán, ha a kíváncsi filmrajongó ellátogat egy-egy amatőr filmes rendezvényre, néha úgy érzi magát, mint egy olyan zeneklubban, ahol az elmúlt évek slágereire képeket vetítenek. A kezdő rendezők ugyanis gyakran mindent akarnak, következésképp a történet elveszik, a dramaturgiai szerkezet sérül – a rendező pedig jó zenével igyekszik mindezt ellensúlyozni.
A Roma Média Iskola első évfolyamán készült öt, számos fesztiválsikert magáénak tudó alkotás ezt a nagy csapdát így-úgy elkerüli, az önálló témaválasztás erős történetet, a színvonalas képzés érzékeny filmes látásmódot eredményez, viszont a történetek kibontása helyenként már nem sikerül megfelelően, aminek következtében a filmek néha dokumentumtöredékek, riportok és etűdök maradnak, vagy ezek között egyensúlyoznak.
A filmek közül a Jobb a Fradi című alkotás a legegységesebb stilárisan, s egyben a legérzékenyebb témaválasztásában. A Magyar Televízió hétfő esti Provokátor című műsorának vezetője, Szirmai Norbert Révész Jánossal együtt 2002-ben végezte el a Fekete Doboz Alapítvány Roma Média Iskoláját. Az alapítványnál készült vizsgafilmjük 2002 decemberében elnyerte a Másság Alapítvány Tolerancia díját mozgókép kategóriában. A film mára a szélesebb közönség előtt is ismert lett, elnyerte a Banán díjat, az Alkotói Műhely Díjat, egy-két moziban különdíjat is kapott, és levetítették Kapolcson, a Szigeten, az ELTE-n, továbbá sok fővárosi moziban. A ma huszonhárom éves Szirmai három éve érkezett egy dél-alföldi városból Budapestre, és a Fekete Doboz mellett elvégezte a Független Médiaközpont tanfolyamát is. A Jobb a Fradi című film másik alkotója, operatőre és társszerkesztője, Révész János operatőrként és rendezőként ma is a Fekete Doboznál dolgozik.
A Jobb a Fradi a Provokátor sikerének közvetlen előzménye. A jó témaválasztás már önmagában a film sikerének záloga: az alkotók egyszerűen bementek a ferencvárosi „B-középbe”, onnan vették fel a mérkőzést, s beszélgettek a szektor szurkolóival. A filmben ezenkívül riportot látunk a kisebbségi ombudsmannal, egy roma származású megrögzöttFradi-szurkolóval, a Fradi ügyvezető igazgatójával, egy játékossal, sőt az alkotók megkeresték a MAZSIHISZ képviselőjét is. Fekete hajjal, barna bőrrel bemenni a Fradi B-középbe, azt gondolom, önmagában nagy merészség. Az alkotók bátorságához kitűnő filmes érzék társult, s az így megszületett film sikeresen ötvözi a riport- és a dokumentumfilm sajátosságait. Szikár, de sokatmondó alkotás.
A film képei önmagukért beszélnek: a mérkőzés alatt a szurkolókat látjuk, mocskolódó, uszító énekeiket halljuk. E jelenetek közé ékelődnek a jól megszerkesztett, tömör és a meccs képeit ellenpontozó interjúk. Nincs túlmagyarázás, a rendező nem sulykolja a mondanivalót. A Jobb a Fradi az ellenpontozáson túl egy – az egész filmet várakozással és feszültséggel megtöltő – „poén” miatt üt igazán. Egy tősgyökeres Fradi-szurkoló képe rendre visszatér, mellette a barátnője végig csak hallgat; amikor a romákról van szó, mosolyog. A film utolsó interjújában ez a lány beszél, az ő mondandója robban hatalmas erővel és zárja le a filmet: ő ugyanis – saját szavaival – legszívesebb kiirtaná a romákat. A fiú amúgy szőrmentén fogalmaz, a lány azonban radikálisan: gondolkodás, mély meggyőződés nélkül beszél, ám láthatóan úgy véli, hogy amit mond, az jó és divatos.
Az öt alkotás közül kiemelkedő Jobb a Fradi című filmhez színvonalában a Kaffka közelít leginkább (a filmet Baranyi Tünde rendezte, az operatőr Révész János volt). A Kaffka Margit Nevelőotthonban felnőtt rendező saját gyökereihez tért vissza, az otthon lakóiról készített szép, kedves, egyben nagyon szomorú filmet. Kár, hogy öninterjújában úgy válaszol, hogy a néző az allűröknek köszönhetően egyből tudja: ő a film készítője. Erre a filmre már a pontos arányérzék és a jól felépített szerkezet jellemző. Nem kis érdem ez kezdő alkotóknál.
A rendkívül izgalmas témájú filmek közül a szilárd rendezői koncepció hiánya, valamint a gyenge dramaturgiai szerkezet zavaró a Lóvásár, a Hallod? Bejött! és a Szülőfalum vasárnap című alkotásokban. Ezen filmek nem fókuszálnak egy központi témára, ezáltal nem kerek egész egyik sem, inkább csak különböző töredékek egyvelege. Pedig a Fekete Doboz Alapítvány azon gesztusa, hogy mindenki arról készít filmet, amiről csak akar, ezekben a filmekben is eredményes.
A Lóvásár címe megint önmagáért beszél. Ez a téma már csak azért is érdekes, mert a lóvásár rendre előbukkan a többségi társadalom által a romákkal kapcsolatban megfogalmazott sztereotípiák között. A témában szépen tetten érhető az általánosítás mögötti tudáshiány: rendkívül sok filmben, televíziós műsorban (például Gyöngyössy Bence Cigánytörvényében, a Fábry Show romákkal foglalkozó adásában 2003 végén) láthattuk már, hogy a lóvásár valami olyan jelenség, amit egyértelműen a romákkal hoznak kapcsolatba. A romákkal teli, vad és misztikus lóvásár képe ebben a filmben hamar szertefoszlik, és a kedves életképeknek köszönhetően a vidéki társadalom hétköznapinak számító eseményévé változik, még akkor is, ha a film egy roma személy szemszögéből mutatja be a történéseket. Egy cigány ember lovat vásárol egy paraszttól, az eseményt a kézikamera egy az egyben követi. A két fél már éppen megalkudna az árban, amikor a vevő le akarja méretni a ló súlyát, ezt viszont az eladó nem engedi és végül az üzlet meghiúsul. Az alkudozás feszes tempója és az életközeli helyzet feszültséggel tölti meg a történetet, azonban amikor az üzlet elmarad, a film is befejeződik egy hirtelen vágással. Miért ezen a ponton ér véget a film? Miért nem tudjuk meg, miért visszakozott az üzlettől oly hevesen az eladó, amikor meg akarták mérni a ló súlyát? Mi volt az eladó és a vevő motivációja? Melyek a lóvásár szempontjai és üzleti fortélyai? Ezen információk hiányában a film nehezen érthető. A Lóvásár rendkívül izgalmasan indul. Gyors, de pontos képek után jutunk el az élesben felvett hosszú jelenethez, azonban ez nem elég. Nem kellett volna egy ismeretterjesztő film alaposságával megmagyarázni mindent, de a folyamatot végig meg kellett volna mutatni.
A Rádió C életét bemutató film (Hallod? Bejött!) szilárd koncepció hiányában szintén csak életképek sorozata marad. Kár, mert jó ötlet filmet készíteni a viszonylag széles társadalmi nyilvánosságot kapott rádióról, ugyanis ez a téma sok nézőt érdekelhet. A Hallod? Bejött! televíziós riportként kezdődik, s zenékkel teletűzdelt etűd lesz belőle. Jól indul el mindkét irányban, de valamelyiknél előbb-utóbb ki kellene kötnie. A film hiányosságait itt is a témaválasztás ellensúlyozza: gyönyörű és sokatmondó kép az, ahogy a roma gyerekek csak úgy, az utcáról besétálnak a stúdióba, és kérnek egy számot a barátaiknak.
A kísérleti filmként aposztrofált Szülőfalum vasárnap című munkából hiányolható leginkább a rendezői tekintet és a szilárd koncepció. A nyitányban egy városban vagyunk, de a film nagyobb része falun játszódik, a rendező családi környezetében. Rövid életképeket látunk (autószerelés, horgászat), majd vége is a filmnek. Az interjúhelyzetek vajon áldokumentumok, amelyeknek célja annak bemutatása, hogy milyen nehéz is érdekes interjút készíteni? Ez a film is több irányba indul el (a legtöbbjük érdekesnek tetszik) és több izgalmas történetbe fog bele, de rendre megakad félúton.
A Roma Média Iskola legnagyobb és egyben leglátványosabb sikere az első évfolyam számos diákjának közös alkotása, a Provokátor magazin. A mérföldkőnek tekinthető magazinműsor elemzése előtt azonban vegyük szemügyre, hogy mit is jelent a magyar médiában a Provokátor megszületése! Az írott sajtó, majd később az elektronikus média megjelenése a magyarországi romák életében jelentős fegyvertény, a társadalmi integráció egyik legfontosabb állomása volt, és az oktatás mellett annak tekinthető ma is. A Rádió C megjelenéséig azonban a különböző médiumok roma tematikájú műsorai csak kevés embert tudtak megszólítani.
A romák rendelkezésére álló négy ismertebb lap – az Amaro Drom, a Kethano Drom, a Lungo Drom és a Világunk – a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány, illetve a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány támogatásával jelenhet meg. Természetesen jogos a kérdés: hányan olvassák ezeket a lapokat? Egy elemző becslése szerint sem többen három-négyezer embernél.2{Fátyol Tivadar: Roma sajtó Magyarországon. http:www.hullamvadasz.hu/ index.php3?tanulmany=363&fejezet= 3&enciklopedia=1 (Utolsó letöltés: 2004. szeptember 1.)} A lapok terjesztése megoldatlan, újságárusoknál ritkán lelhetők fel, így a roma olvasókhoz nehezen jutnak el. Ilyen körülmények között az elektronikus média szerepe rendkívüli mértékben felértékelődik.
A Rádió C beindulása óta erősen csökkent más rádióműsorok hallgatottsága, így például a Kossuth Rádióban péntek délelőttönként jelentkező magazinműsoré, a Cigányfélóráé is.3{Idid.} A Rádió C-t megalakulása óta elismerés övezi, ugyanakkor kétségtelen, hogy gyakran kritikával illetik az – úgymond – nem romaspecifikus, ám „cigánykodó” műsorok miatt – az ellentmondásos megítélés dacára azonban a Rádió C napjainkra a legfontosabb roma médiummá vált. Igaz, a sikereket beárnyékolják a rádió körüli politikai játszmák, amelyek tárgya gyakran az a kérdés, hogy a rádiót roma vagy nem roma származású személy vezesse. Azokban az országokban, ahol roma közösségi rádió működik, mindenhol előképzettség nélküli romák a vezetők, mégis remek műsorokat sugároznak.4{Idid.}
A Roma Magazinban (Magyar Televízió) az aktuális események bemutatása és információk közlése mellett ma már izgalmas rövid- és riportfilmek gazdagítják a műsort (a Roma Média Iskolában végzett Csík Judit dolgozik a Magazinban). A műsor szakmai sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a különböző fesztiválokra benevezett filmjeik díjakat nyertek. Legjelentősebb elismerésük eddig az Európa-díj volt. Jogosan kifogásolható a sugárzás időpontja, egy széles réteget megszólítani szándékozó, nívós műsor esetén kevésnek tűnik a heti, illetve a politikai híreket közlő Roma Fórum esetében a kéthavi huszonöt perc.
2003 májusában az MTV 1-es csatornáján újabb műsor jelentkezett Provokátor címmel. A műsort M. Fátyol Zsuzsanna, Setét Tamás, Szepesi Dávid, Kovács János és Puporka Lajos készíti.5{http:www.amarodrom.hu/archivum/2003/08/16.php3 (Utolsó letöltés: 2004. szeptember 1.)} Sikeres film után sikeres folytatás, hiszen a magazin központi alakja a Jobb a Fradit jegyző Szirmai Norbert. A Provokátor magazin megszületése a rendező-műsorvezető szavait igazolja: „Azt szeretném, hogy lássák az emberek: van a romák között is olyan fiatal, aki idáig el tud jutni. Azért dolgozom, hogy bebizonyítsam: van olyan roma fiatal, aki képes egy olyan magazint vezetni, ami hitelesen próbálja visszaadni azokat a képeket, amelyek valójában vannak Magyarországon.”6{Interjú Szirmai Norberttel. http:www.romapage.hu/rovatok/] kultura/arckep/ kultarc.php?id=10 (Utolsó letöltés: 2004. szeptember 1.)}
A műsor célja, hogy bebizonyítsa: a romákra nem csak úgy lehet gondolni, mint akik lopnak, csalnak és bűnöznek, hanem úgy is lehet, mint hozzánk hasonló emberekre, akik itt élnek közöttünk Magyarországon. Igaz, más életet élnek, más a kultúrájuk, azonban ezzel együtt is el lehet fogadni őket. A Provokátor azonban nem kizárólag romákkal foglalkozik, hanem valamennyi hátrányos helyzetű magyarországi csoporttal. A műsort hétfőnként a késői műsorsávban vetítik, ennek ellenére népszerű, több kritika is (pl. Népszabadság, www.kontextus.hu) dicsérte, sőt internetes fórumokon vitatkoznak róla. Mi áll a műsor sikere mögött? Valóban provokál a Provokátor?
„A magyar közszolgálati televízióban hétfő késő esténként futó magazin csak a címében provokatív. Tartalma többé-kevésbé megfelel az olyan műsorokban látható riportoknak, mint a Sorstársak, a Segítő jobb, az Ablak vagy – horribile dictu, és szigorúan csak a témákra, nem pedig az ábrázolás módjára értve! – a Fókusz.” – írta Bori Erzsébet.7{Bori Erzsébet: Tükörreflex. Provokátor, M1. Amaro Drom (2003) augusztus. http:www.amarodrom.hu/archivum/2003/ 08/16.php3 (Utolsó letöltés: 2004. szeptember 1.)} Szomorú emberi sorsokat látunk közelről, szegényeket, fogyatékosokat, betegeket – olyan embereket, akiket előítéletek sújtanak. A harminc perces adásba rendszerint két-három helyszíni riport fér bele. A Provokátor ha nem is provokatív, egészen újszerű abban a tekintetben, hogy átrajzolt azt a képet, amit a média általában a többségi társadalom és a romák viszonyáról közvetít.
A sztereotípiáktól terhes, elsősorban a kereskedelmi csatornákon látható műsorokban megszoktuk, hogy roma „játssza” a szerencsétlen, elesett ember szerepét, őt látjuk állami gondozottként, kilakoltatottként, nyomorban tengődőként vagy egyszerűen csak gyűlölettől övezett emberként.8{Ibid.} Ezzel szemben a Provokátorban egy jóvágású, szépen beszélő roma fiatalember lép a néző elé mikrofonnal a kezében, hogy bemutassa a sokszor nem roma szereplőkről készített tudósításokat. A műsor riportjaiban követi a statisztikát: kisebb részben tűnnek fel kisebbségek. A Provokátor szerkesztői – akárcsak a Jobb a Fradi esetében – a tények elkötelezettjei, nem akarják manipulálni azokat. Egy riportban például egy pokollá változott eltartási szerződés két tagja beszélt párhuzamosan a kamera jelenlétében. Nincs hatáskeltés, eltüntetett kérdések, mindkét fél mondja a magáét, s közvetlenül a kamera előtt jelenik meg a szegénység okozta kiszolgáltatottság és a magány őrülete. A Provokátor témái mindig döbbenetesek, súlyosak, a riportok hangvétele azonban visszafogott, szakszerű, hiányzik belőlük az a szenzációorientáltság vagy érzelgősség, mint ami a Fókusz vagy az Aktív hasonló tudósításait jellemzi. A műsorvezető tömören vázolja a helyzetet, és partnerként kezeli mind a riportalanyt, mind a nézőt.
A Fekete Doboz Alapítvány Roma Média Iskola és az ott készülő filmek bizonyítottak. Hosszú várakozás után megindult egy folyamat, amelynek eredményeivel nemcsak a lelkes filmbúvárok találkozhatnak sötét klubmozik mélyén, hanem mindenki megismerheti ezeket a Provokátor magazin lelkes gárdájának hétről hétre sugárzott, színvonalas műsorain keresztül.
Kérdés azonban, hogy miként reagál erre a folyamatra az úgynevezett többségi társadalom – már ha reagál egyáltalán –, s vajon hogyan értékeli azt?
Filmográfia
Hallod? Bejött!
rendező-operatőr: Csík Judit
9 perc, 2002, Fekete Doboz Alapítvány
Jobb a Fradi
rendező: Szirmai Norbert; szerkesztő-operatőr: Révész János
14 perc, 2002, Fekete Doboz Alapítvány
Kaffka
rendező: Baranyi Tünde; operatőr: Révész János
17 perc, 2002, Fekete Doboz Alapítvány
Lóvásár
rendező: Varga Zsolt; operatőr: Kővári Borz József
13 perc, 2002, Fekete Doboz Alapítvány
Szülőfalum vasárnap
rendező: Kővári Borz József; operatőr: Balogh Máté
11 perc, 2002, Fekete Doboz Alapítvány
Jegyzetek:
