A Metropolis jelen számával a science fictionnel megkezdett műfajismertető sorozatot folytatjuk.1{Science fiction. Metropolis 7 (2003) no. 2.} Ezúttal egy sokkal problematikusabb műfaj bemutatását tűztük ki magunk elé: a horrorfilmét. A populáris műfajok közül alighanem a horror osztja meg leginkább a közönséget. A befogadók reakcióinak skálája a felháborodástól és elhatárolódástól a megszállott rajongásig, az előítéletek befolyásolta elutasítástól a kritikátlan fogyasztásig terjed. Amellett, hogy a horror sokak számára ma is alantas műfaj, rendkívül masszív rajongótábora van, és végigkíséri a mozgókép teljes történetét. És nemcsak a mozgóképét.
Jelen összeállításunkkal egy olyan műfaj megértéséhez kínálunk kulcsszövegeket, amely ha műfajjá szerveződve nem is, de elemeiben kétségtelenül végigvezethető az emberi kultúrán. A horrorrá nem szerveződött elemek mint horrorisztikus komponensek a legkülönbözőbb alkotásokban, sőt művészeti ágakban megtalálhatók. Apuleius Az aranyszamár című regényének számos eseményétől, Petronius Satyriconjának farkasember-epizódjától kezdve Dante Poklának leírásain és a haláltánc irodalmi és képzőművészeti műfaján át Bosch és Goya festészetéig a horror elemei az idők kezdete óta fölbukkannak a művészetben. A XVIII. századra tehető, hogy a horror önálló műfajjá szerveződött a gótikus rémregény formájában (pl. Horace Walpole: The Castle of Otranto, 1765; Matthew Lewis: The Monk, 1797). Irodalmi virágkora a XIX. század: egyfelől a romantika termése: E. T. A. Hoffmann, Edgar Allan Poe, Mary Shelley, John Polidori művei, másfelől az olyan írók, mint Dosztojekvszkij, Joseph Sheridan Le Fanu, Maupassant, Ambrose Bierce a horrorirodalomhoz is besorolható munkássága, s a század utolsó másfél évtizedében megszülető alapművek: R. L. Stevensontól a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete (1887), Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című kisregénye (1891), Bram Stoker grandiózus Drakulája (1897) és Henry James zavarba ejtő A csavar fordul egyet című írása (1898).2{A horror történetének rövid áttekintését lásd: Carroll, Noël: The Philosophy of Horror or Paradoxes of the Heart. New York/London: Routledge, 1990. pp. 4–7.}
Amikor tehát a horror rátalál a XX. század alapvető médiumára is, egy már nagyon is létező és termékeny tradícióhoz csatlakozik, s ezzel nemcsak az irodalmi vagy képzőművészeti horrorral kommunikál, hanem az emberi tapasztalásnak, élményeknek azzal a mélyrétegével is, amelyet éppen a horrorprodukciók igyekeznek a felszínre hozni, meg- és újrafogalmazni. A horrorfilm kodifikálódásáról a húszas–harmincas évek előtt nem beszélhetünk, a harmincas évek horrorfilmes termése viszont elhozza a műfaj első aranykorát. Ez egy évtizeden belül lecseng, és a hatvanas évekig többnyire presztízsét vesztett, másodosztályú alkotásokat kitermelő műfajként tekintenek a horrorra. A horrornak az a konjunktúrája, ami a mai napig tart, a hatvanas évek végén kezdődik, és a műfaj a hetvenes években egyértelműen legitimizálódik. Nemcsak olyan nagyhatású szerzők színre lépésével magyarázható a folyamat, mint az irodalomban Stephen King, a filmben George A. Romero, Wes Craven, David Cronenberg, John Carpenter, Dario Argento vagy Brian De Palma. A fősodorbeli filmgyártás Az ördögűzővel eszmélt rá, hogy a minőségi horrorban a tömegsiker milyen potenciálja rejtőzik – az évtized további nagy sikerű horrorjai, mint az Ómen vagy a Ragyogás, tovább erősítették a horror piaci hitelét. S bár a nyolcvanas évekre – nem kis részben a videoforgalmazás esztétikai és gyártási elvárásait kiszolgálva – a horrornak újra a vaskosabb oldala kerül előtérbe, a kilencvenes években – amikorra már sokan a műfaj halálát, legalábbis tetszhalálát diagnosztizálják – a műfaj visszatér, igaz, leginkább önreflexív-önironikus formában, de kétségtelenül életképesen – gyakorlatilag ezt igazolja az utóbbi tíz év.
Akármelyik szektorát nézzük is a filmgyártásnak és -forgalmazásnak, a horror mindig is jelen volt/van/lesz. A kérdés az, hogy az elméleti gondolkodás is nyomon követi-e a műfaj hullámvölgyeit és prosperálását, illetve hogy miként reagál rá. 1976-ban John Brosnan ezt írta könyve bevezetőjében: „A horrorfilmgyártás különös mozijelenség. A szakmabeliek közül sokan egyfajta Sargasso-tengernek tekintik, ahol másodvonalbeli színészek és rendezők roncsai kötnek ki, ha már nem képesek tovább a fősodorbeli mozi vad vizein fönnmaradni; és sok kritikus úgy utasítja el a horrorfilmet, mintha az csak mentálisan visszamaradottak tápláléka lenne. Ám az utóbbi években a kritikusok és a filmtörténészek új generációja jelent meg, akiknek az ítélete az ellenkező térfélre váltott – nagy adag intellektuális elbizakodottsággal. A horrorfilmeket ez a kritikai »újhullám« fontos munkáknak tekinti, amelyek pontosabban reflektálnak a társadalmi rögeszmékre és feszültségekre, mint a komolyabb és illedelmesebb filmek.”3{Brosnan, John: The Horror People. London: MacDonald and Jane’s, 1976. p. 1.} Jóllehet a két tendenciát mint két szélsőséget értékeli Brosnan, tagadhatatlan, hogy a horrorfilmek körüli diskurzus elválaszthatatlan egy olyan értelmiségi nemzedéktől, akik számára a horror nem egy megvetendő jelenség, hanem legitim kulturális terület, amely érdemes az elméleti vizsgálódásra. Ebben serkentő hatásúnak tételezhetjük a hetvenes évektől fölfutó filmelméleti irányzatokat – kiváltképpen a film pszichoanalitikus, feminista, posztstrukturalista, marxista újragondolásával a fókuszpontban. Chris McGee A borzalmas test olvasása című tanulmánya azokat az eredményeket tekinti át, amelyeket az egyes kritikai iskolák nyújtottak a horrorfilmes korpusz értelmezése, vizsgálata számára. A műfaj alapvető teoretikusainak – pl. Robin Wood, Carol J. Clover – fölidézésével elénk tárja a horror progresszív és sokfelől megközelíthető, heterogén természetét.
Noël Carroll írása (A horror paradoxona) a kognitív filozófia perspektívájából dolgoz ki elméletet a horror egyik ellentmondásos alapkérdésére: hogyan vonzhatja a befogadót az a műfaj, ami taszító hatást vált ki? Carroll a műfaj korábbi magyarázó elméleteinek részleges cáfolata után fejti ki teóriáját, melyet igen gazdag esztétikai, pszichológiai és antropológiai bázissal támaszt meg.
Andrew Tudor a horrorfilm meghatározó elbeszélés-típusait jellemzi (Narratívák), s három kategóriájával – a tudás, az invázió és a metamorfózis narratívája – lényegében koherens összefoglalását nyújtja a horrorfilm történetének a nyolcvanas évek végéig, rengeteg filmpéldával támasztva alá a történeti ívet.
Barbara Creed tanulmánya (A horror és az iszonytató nőiség) reprezentálja összeállításunkban a feminista filmelmélet horrorral kapcsolatos reflexióját – mint az irányzat egyik alapszövege, Creed a nőiség és a monstruozitás ötvözésének analízisét nyújtja, s elméletét elsősorban Ridley Scott A nyolcadik utas: a Halál című filmjének elemzésével demonstrálja.
Varró Attila írása (A Kép és a Szörny) azt mutatja be, hogy a horror műfaja kezdettől fogva leképezi a mozgóképes reprodukcióval és annak extenzív formanyelvi fejlődésével (így pl. a vágással, a hang megjelenésével) kapcsolatos félelmeket, amelyeket mi már nem érzünk, de a korabeli közönség számára nagyon is léteztek.
A horrorfilm egy másik, sajátos „mozgóképes formára”, az álomra is szívesen reflektál: Varga Zoltán tanulmánya (Fölébredni a (rém)álmokból?) arra hívja föl a figyelmet, hogy a műfaj egyes tendenciáiban kimutathatók a misztikus és a neurobiológiai álomértelmezés rémfilmes ekvivalensei.
Összeállításunkban a horror műfaját övező rendkívül termékeny diskurzusnak csak töredékes bemutatására vállalkozhattunk. A horrorfilmről való gondolkodás összetettségét, izgalmas és sokszor humortól sem mentes jellegét a további tájékozódást segítő bibliográfiánk érzékeltetheti címszavakban. A műfaj legfontosabb alkotásait pedig egy magyarázatokkal ellátott horrorfilmográfia katalogizálja, jelezve az egyes filmek fő karakterjegyeit és/vagy film- és műfajtörténeti pozícióját.
Jegyzetek:
