1942-ben, amikor elkészül a Casablanca, és az Aranypolgár Oscar-díjat kap az eredeti forgatókönyvért (H. Mankiewicz – O. Welles), Magyarországon Karády Katalin a Külvárosi őrszobában (rendező: Hamza D. Ákos) az alvilági Harmonikás Gizi szerepében nyeri el újra a mozinézők rokonszenvét. De befejezi a Hunnia Filmgyárban első filmjét egy fiatal erdélyi rendező, Szőts István is, akinek a nevét még ebben az évben több külföldi filmkritikus is megtanulja. A velencei Biennálén díjazott Emberek a havason című munkát a fővárosi mozikban csak 1943-tól vetítik, amikor a pesti nézők többek között olyan új magyar filmek közül választhatnak, mint az Egy szoknya, egy nadrág (rendező: Hamza D. Ákos, szereplők: Turay Ida, Latabár Kálmán), a Kalotaszegi Madonna (rendező: Rodriguez Endre, főszereplő: Sárdy János), vagy A harmincadik (rendező: Cserépy László, szereplők: Páger Antal, Somlay Artúr).

Egy identitás kockái

Az erdélyi származású Szőts filmje forgatókönyvét a szintén erdélyi Nyírő József novellái alapján írja, melyeket a szerzővel közösen dolgoznak át. Nyírő nevéhez több hasonló balladisztikus hangvételű regény és novella (Jézusfaragó ember, Kopjafák, Havasok könyve) társul; hősei rendszerint a havasokban, a természeti ember kezdetleges viszonyai között élő egyszerű pásztorok és favágók, akik benső(séges) kapcsolatot tartanak fönn azzal a tájjal és környezettel, amelyek a kiszámíthatatlan természeti elemek, az erdők vadjai, a megszokhatatlan és állandó hideg formájában néha váratlan veszélyforrássá alakulhatnak át. A transzszilván identitás témája ilyenformán többféle potenciális konfliktust hordoz és jelenti ezek kibontási lehetőségét. Panteista, pogány és spirituális eszmék jellegzetes vegyülése keveri ki a Nyírő-történetek hangulatát, melyekben a szerző, egyik elemzője szerint, „félig babonás-pogány, félig metafizikai-vallásos rejtelembe burkolja a világot. (…) Kiismerhetetlenséget, végzetszerűséget és tervszerű szándékot egyformán lát a természetben (…) s igazolni szeretné, hogy egyszerű havasi embereiben a zord körülmények megőrizték az élet teljesebb átélésének képességét”. (Béládi Miklós)

A Nyírő művét, majd Szőts filmjét is nyilvánvalóan meghatározó transzszilvanizmus-elv Erdélyben 1918-tól politikai-ideológiai okokból válik egyre fontosabbá és kidolgozottabbá. Aki kisebbségben él, annak feltétlenül ki kell találnia és meg kell fogalmaznia identitása alapjait. Az önmeghatározási kísérlet ebben az esetben elsősorban a „szülőföld” specifikumára épít, az egyetlen tényezőre, amely fennhatóságok váltakozásától és országhatárok tologatásától függetlenül mindig önmagát jelenti. A transzszilvanizmus-elmélet lényege szerint Erdély földjén a történelem változásai, a földrajzi adottságok és a táj együttes hatására sajátos lelki alkat alakul ki, amelyet az ott élő népek közötti mély közösségi érzés tovább erősít. Az, hogy az akkori közhangulatban a táj, szülőföld alkalmasabb terminusok voltak az otthon megnevezésére, mint a kétértelmű és keserű utóízű ország, haza (Románia), a későbbiekben egy túlzásoktól sem mentes tájkultusz kialakulását eredményezte.

Az erdélyi identitást oly döntően determináló környezeti tényező Szőts filmjének már első kockáin élni kezd, a kopjafára vésett szereposztás utáni szekvenciában. Itt, a történet indulása előtt, egyfajta univerzumépítő „előszóra” kerül sor, melyben az egymásba áttűnő jellegzetes havasi tájrészletek a következő narrátorszöveg hátteréül szolgálnak: „Sokan laknak emberek a havason, pásztornépek, más szegény emberek. Fát vágnak és gondozzák a más jószágát. Erősek, szívósak az erdei emberek, akik nem félnek a vértől, haláltól. Istenről csak derengő sejtelmük van, s úgy nézik a világot, mint a farkasok. Homályos, babonás mesék, nevetlen titkok szorítják agyaikat. Különös dalokat mormolnak, és van köztük, aki beszélni tud az állatokkal. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, s a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket.”

A havasi emberek (pásztorok, favágók, „egyszerű” emberek) identitása ilyen értelemben az egyedi környezet és életkörülmények (hó, hegy, erdő) révén az összerdélyi kisebbségi identitásban is külön fejezet. A havas (= hegy + hó), a magasság (hegy) és hőmérséklet (hó) tekintetében egyaránt izolált világ, értelemszerűen saját törvényeket léptet életbe, és sajátos lelkületet szül. A narrátor kijelentéseiben földerengő jellegzetes hiedelemvilág és transzcendencia-kép mély összefüggésben áll az élettér rendkívüliségével. Mitizált végzetességet és egyedien értelmezett kereszténységet sejtet az itt elbeszélt transzszilván transzcendencia, amelyben nyoma sincs a székely szürrealizmus játékosságának.

A népmesei mozzanatokat és költői túlzásokat vegyítő bevezető mondataira a történet epizódjai többször visszautalnak, utólag is különleges valóság- és jelentéstartalommal töltve fel a szavakat. A narrátor szerepeltetése szintén a kiemelést szolgálja, Szőts ugyanis nem használja többé a mesélőt, a „külső hangnak” ez az egyetlen megszólalása a filmben. Az Emberek a havason története tehát voltaképpen a havasi lét-lényeg olyan összetett és árnyalt definíciójának tekinthető, amely minden fontosabb identitás- és tulajdonságjegyet összefoglal: hogyan cselekszik a havasi ember konfliktus- és határhelyzetekben, hogyan vélekedik életről, halálról, az őt körülvevő világról, a mások bajáról, bűnről, bosszúról és igazságosságról.

Transzszilván transzcendencia

Egyéni szertartásossága van az életnek a hegyekben, mivel a havasiak hitvilágában békésen, jóhiszeműen, már szinte szétválaszthatatlanul összekuszálódnak a pogány és keresztény misztika elemei. Erre főként az emberi élet jellegzetes pillanataiban, a keresztelő, betegség, temetés és ünnep archetipikus helyzeteiben derül fény. Csutak Gergelyék gyermekének születése, betegsége és megkeresztelése körül a vallásos szertartás, a babona és a pogány rítus mozzanatai egyaránt felbukkannak. A beteg újszülötthöz nem sikerül papot hívni, a szentelt víz megfagy a hidegben, az imakönyv szavait Anna nem tudja kibetűzni. A házaspár nyugtalansága érthető, hiszen „a farkas harmadszor jelenti a halált. S ha kereszteletlenül hal meg, se föld se ég be nem fogadja, s a lelke sírva bolyong a havason a világ végezetéig.” (Gergely)

Az újszülött a hiedelmek szerint születése és megkeresztelése között a legsérülékenyebb, ilyenkor eshet rajta a legkönnyebben rontás. Ha meghal a keresztelő előtt, mintegy megreked evilág és túlvilág között, nem tartozik sehová sem, így nyugtalanul bolyong helyét keresve. A farkasvonítás, főként ha a ház közelében és ismétlődve hallható, a bagolyhuhogáshoz hasonlóan a halál előjele. A havasi farkasokhoz, az erdei pásztorok egyik legfőbb ellenségéhez számtalan hiedelem kötődik azon a vidéken, amely egyébként a Drakula-legendakör szülőföldje is.

Bár végül valahogyan mégiscsak sikerül a keresztelő, a tavasz eljövetelével Gergely egyik első dolga az életfaállítás, amely egyenértékű a havasi szertartás szerinti kereszteléssel. „Nézz reánk és idehallgass te élő fa. Íme bémutatom néked a te valóságos testvéredet, kicsi Gergőt. Mától kezdve a te életed az ő élete, az ő élete pediglen a te életed. Ez napságtól fogva senki kezet ne vessen rátok, napotok meg ne fogyjon a kiszabott üdő beteljesedéséig. Ámen.” (Gergely)

Az élő fa megszemélyesítése nem véletlen, hiszen ikonológiailag is könnyen antropomorfizálható formája (törzs, ágak, karok) az emberi testfelépítést idézi. A szertartás az élet természeti körforgásába iktatja be a kisgyermeket, testvérré szenteli, az emberi élet mellé rendeli a fáét, amely a hosszú élet biztosítéka lehet. Ezért is többértelmű később a fakitermelő tröszt tevékenysége, amelynek nyomán fenyők százai vágatnak ki a havasi erdőkben. Hogy többről van itt szó, mint egyszerű hagyományról, arról az „Ámen” árulkodik, amely imává lépteti elő a felajánlást. Ezt követően egy másik beavatási ceremónia veszi kezdetét: az apa bemutatja fiát a havasnak. „Ez a mi templomunk (…) itt nem szabad beszélni” – mutat körbe Gergely az erdőben, majd sorra veszik az erdő állatait, madarait, vizeit, amelyeket a gyermeknek sorban meg kell érintenie. Utána keresik fel a többi pásztort, akik különböző ajándékokkal (juh, borjú, tej, orda) látják el az újszülöttet. (A filmvégi betlehemi életképre rájátszó jelenet ellenpárja ez a pásztorlátogatás: nem a pásztorok jönnek el hódolni, hanem a Gyermeket viszik el nekik bemutatni.)

A keresztény hitkör motívumai Anna megbetegedésekor lépnek be, amikor az öreg Üdő Márton veti föl Gergelynek, hogy: „A Mária talán még segít”. A férfi a következő jelenetben már bizakodva magyarázza Annának a csodálatos gyógyulások történetét, és nincs szükség különösebb győzködésre, hogy készülődni kezdjenek a zarándoklatra, a somlyói búcsú szervezett egyházi szertartására. Már csak a Máriának viendő ajándék kérdése jelent problémát, de azt is megoldja az egyszerű havasi logika: selyemostort a kisfiú-Jézusnak, Jézus-szobrot az Anya-Máriának. Még egy utolsó kérdés azért marad: hova kerüljön a faragott szobron a Jézus szíve? Ezzel vetődnek fel az általuk nem ismert, de félve tisztelt transzcendencia stilizálásának nehézségei:

„Gergely: Szép, szép. Csak kicsi baj van. Kifaragtam én ezen már mindent. Csak azt nem tudom, hova tegyem a szívét.

Anna: A szívét?

Gergely: Ha belül teszem, nem látják az emberek, ha meg küjel teszem, valami baj éri a szívet. Hát te hogy gondolod?

Anna: Minden szív belül van, az enyém is és a tied is.

Gergely: Igen, igen. Na de az Isten szíve nem állhat úgy, mint a bűnös embereké. Meg aztán úgy nem is látnák az emberek.

Anna: Nem az a fontos, hogy kívül van-e, belül van-e, a szív a fontos. Te csak arra ügyelj Gergely, hogy Jézus legyen mindenképpen. Jézus, áldassék a szent neve.

Gergely: Én méges küjel teszem, hogy az egész világ lássa.”

És mikor a viszontagságos előkészületek és utazás után végre ott állnak a csíksomlyói Mária-szobor előtt, és sikerült valahogyan megfogalmazni a fohászt is („Csak ezt hozhattuk, mert mi nagyon szegények vagyunk. Ti es azok vótatok. A pásztorokat szeretned kell, mert ők imádták a fiadat legelőbb, még a királyoknál is előbb. (…) Tekints reánk Máriánk. Anya nélkül nem nőhet fel a gyermek. Nekünk most haza kell mennünk, nehogy elesteledjék a havason. De ugye nem feledkezel meg rólunk, ó, betegek gyógyítója.”), az csak természetes, hogy Gergely reménykedve fordul oda a feleségéhez: „Érzel-e már jobbulást, Anna lelkem?”

A halált nagy útként, a másvilágot pedig az evilági analógiájára és mintájára képzeli el a havasi ember, ahogy az Üdő Márton „halotti beszédéből” kiderül, mellyel a sebébe belehalt Gergelyt búcsúztatja. Ősi szertartás szerint mellétemetik az itteni életében használt legkedvesebb tárgyát, „igaz testvérét”, a fejszét is. A búcsúztató része egy feltámasztási kísérlet, az életre ébresztés imitálása, amely utoljára villantja fel az evilági lét örömeit a távozónak. A szöveg jellemző módon az élettér kérdése körül forog: van-e elég hely, hol van az igazi hely az élet leéléséhez? „Ébredj Gergő! (körbemutat) Nézz körül. Az ott a Kupás tető, Súgó havas, Gyilkos bérc, azok a kéklő hegyek a Kárpátok, azon túl a nagyvilág. Sajnálod-e itthagyni? Gondold meg Gergő, hogy szép az élet, jó a nap, édes a patak vize. Sajnálod-e itthagyni? (vár) No ha nem, akkor Isten veled Gergő, neked van igazad, mert ebből a hegyekből, völgyekből, ebből a gazdag, nagy világból annyi se volt a tied, ahova a könnyed lecseppentsd. De a nagy útra nem ereszthetünk egyedül. Igaz testvéredet, a fejszét melléd teszem. Becsüld meg jól, mert jó szerszám. S ki tudja, milyen erdők vannak a másvilágon?”

A havasiak Isten-képe nem azonosítható jóformán egyik vallás elképzeléseivel sem, bár egyértelműen a katolikus hitvallás áll a hátterében. „Szent Felsége”, ahogy gyakran nevezik, megfoghatatlan, rejtélyes kilétű, de nagyhatalmú Valaki, aki valamiképpen figyelemmel követi a földiek mozgását és – ami a legfontosabb – az időjárás alakulását. A pásztorok a karácsonyi éjféli misét pap nélkül, templom nélkül, egy hegyi barlangban szervezik meg betlehemi életkép-imitáció formájában, mivel a nagy hó miatt nem tudnak bemenni a faluba, vagyis Szent Felsége „itt felejtette” őket. A szertartást az öreg Üdő Marci bácsi celebrálja: kora, élettapasztalata jogosítja fel annak a mennyei „válasznak” a közvetítésére, amelynek itt mindenképpen el kell hangoznia, és amely valójában nem más, mint egy évezredes emberi bölcsesség kimondása: „Kicsi Jézus köszöni a tü hódolatotokat, s azt mondja az én szájam által, hogy a levágott fa újból kisarjad, az elrepült madár esmét visszatér, a meghótt ember helyett új ember születik. S akármilyen nyomorúság szakadjon itt reánk, itt kell élnünk ezen a földön a világ végezetéig. Nem én mondom, hanem maga az Isten.”

Téma, konfliktus, történetszekvenciák

A történet szereplői nem a fess, nagyvárosi, frappánsan replikázó hölgyek-urak, és a bonyodalmak sem a szerelmesek összeboronálása vagy a jó partit jelentő házasság összehozása körül forognak. Az Emberek a havason meséje ősképekben gazdag, és a természeti-társadalmasult szembenállás révén kissé a westerni konfliktusokat idéző történet: a havas paradicsomi, érintetlen ősidillje kezdetben jóravaló, ártatlan emberek élettere, amelyben idővel megjelennek a betolakodók, és velük a civilizáció nagy találmányai és konvenciói: a pénz és a tulajdon; a jövevények megszerezni, birtokolni akarnak, földet, fát, erdőt, asszonyt; a csábító Gonosz csalétke a pénz, amelyet a szűkölködők a Gyermek érdekei miatt végül elfogadnak, de ezzel eladják szabadságukat, függetlenségüket, és tisztaságukon is csorba esik. A tragédiák kristálytiszta kauzalitási láncban követik egymást: az erőszak következménye tűz és betegség, a betegség halálhoz vezet, a veszteség bosszút szül, a bosszú büntetést, a büntetés törvényszegést, a törvényszegés pedig ismét halált.

A transzszilvanizmusra jellemző romantikus antikapitalizmus az alapkonfliktust a havasiak és a „gyár” között feszíti ki: a havas nagy részét egy fakitermelő társaság vásárolja meg, beindul a erdőirtás és földbér-szedés. A konfliktus magánéleti vonalon az intéző és Gergely felesége körüli feszültségben és erőszak-kísérletben konkretizálódik, amelynek közvetett vagy közvetlen következménye lesz minden további esemény és cselekedet. A havas és a civilizáció törvényeinek romantikus összebékíthetetlenségéről sokatmondóan informál az a már történetvégi törvényszéki beszélgetés, amely nemcsak a baj okát, hanem a megoldási lehetőségeket is sajátságos módon láttatja:

„Üdő Márton: De a vállalkozó a bűnös, uram. A’ kergette a halálba a Gergő feleségét. A’ tett tönkre minket is. Gergely csak igazságot tett. A gyár a bűnös.

Bíró: A törvény világosan intézkedik.

Üdő Márton: A törvény nem tudja, amit münk tudunk. A törvénynek nincs hozza szíve, ha az ártatlant sújtsa.

Bíró: A törvényt nem lehet bántani. Ez az ügy be van fejezve. Elmehetnek.

Üdő Márton: Volna egy kérésem teküntetes törvénybíró úr. Nem lehetne… Ha lehetne én átalvenném a Gergő büntetését, uram.

Bíró: Maga?

Üdő Márton: Öregember vagyok már. Nem kellene árvát felnevelnem, s a föld is csak megkönnyebbülne, ha a börtönben én rothadnék.

Többiek: Akkor münket es ítéljenek el! Uram ez nem igazság! Mü ítéltük halálra a gyárat! Ha Gergő nem, akárki felgyútotta volna közülünk. Uram, mü is itt vagyunk!

Egy ember: Idehallgassatok, emberek! Tudja mit? Ossza fö’ a Gergő büntetését miközöttünk. Osztán kire amennyi jut, azt leüli. Aztán így a kecske is jóllakik, s a káposzta is megmarad. (…)

Bíró: Derék emberek maguk atyafiak, dehát a törvény világosan intézkedik. Itt nincs más megoldás. Ebbe nyugodjanak bele, aztán menjenek szépen haza.”

Anna és Gergely jellemét a konfliktusos helyzetek újabb és újabb jegyekkel egészítik ki: a kezdetben halk-szavú asszony az intéző provokatív kötődéseit később élelmes válaszokkal hárítja (patakparti jelenet), a kocsmában talpraesett felszolgáló benyomását kelti, aki feltalálja magát az iddogáló férfiak között. Az erőszakkal szemben (intéző látogatása) viszont nem működnek a frappáns megoldások, Anna a védekezést, majd a menekülést választja. Ezen éjszaka után ismét fokozatosan halványabb és csöndesebb lesz. Gergely, akiről az intézőnek mindenki csak azt sugallja, hogy „jó lesz vigyázni vele”, szokatlan gyöngédséggel bánik feleségével, visszafogott az intézővel, tisztességtudó az orvossal – semmi sem előlegezi benne a majdani gyilkost. E két cselekvő szereplő motivációit és a kulcspillanatokban hozott döntéseit, választásait illetően két kérdéses momentum mindenképpen akad: miért, hova szalad el Anna a ház meggyulladásakor? (Az előző jelenetben költöztek le a kalibájukból a telepre, valószínűleg lenne a közelben segítség, nemcsak a tűz ellen.) Miért öli meg Gergely az intézőt (csak) Anna halála után? (Bár tudja, hogy fia így végképp egyedül marad: „Kicsi Gergőt ne hagyják kijetek” kéri a többiektől a végzetes estén.) A választásokat nyilvánvalóan nem a józan racionalitás irányítja: Anna menekülése talán egyszerűen csak ösztönös, esetleg egyenesen a férjét akarja megkeresni, vagy Üdő Márton tanyájára eljutni; Gergely lépését szótlanul támogatja az egész közösség, ő csupán végrehajtója annak, amit mindenkinek az igazságérzete diktál. Ilyen értelemben nem is szenvedélyes bosszú, hanem tárgyilagos igazságosztás történik („Isten ítél a kezed által” – mondja szinte bátorítólag Üdő Márton az induló Gergelynek).

A gyermek Kicsi Gergő, aki az első pillanattól kezdve több cselekedet (Gergely téli falujárása papért, pénz-elfogadás, Anna hazaszállítása, Gergely szökése) mozgatórugója, a filmben nem különösebben egyénített szereplő, inkább absztrakcióként, ígéretként, elvont értékként van jelen, mint az, aki „majd lesz”. Eleinte többnyire ott lábatlankodik minden jelenetben, majd Gergelyékkel tart a búcsúba is – útközben a férfi vezette tehén, a kisfiú, és a nagykendőbe takart asszony együttese képileg is a szent család-toposzt idézi (menekülés Egyiptomba), de az Anna–Mária, Gergely–József és a Gyermek asszociációs tengelyt több körülmény többször is erősíti a későbbiekben.

Az eseményirányítás szálait fokozatosan veszi át a fiatalok kezéből Üdő Márton, „a havasok 100 esztendős öregapja”, akinek úgy lesz egyre nagyobb szerepe, ahogyan Gergelyék gyengülnek és fogyatkoznak. A vén Marci bácsi, tudás és bölcsesség birtokosa, először ajándékot (az újszülöttnek), aztán menedéket (Annáéknak), majd tanácsot (somlyói búcsú) ad; védőbeszédet mond, halottat búcsúztat, karácsonyi misét szervez, isteni üzenetet továbbít, ő felügyeli az élet folytonosságát.

A fordulatokban gazdag történet a filmben epizodikus jellegű cselekményfelépítést eredményez. Önmagában megkomponált és lekerekített egység az Emberek a havason mind a tizenegy elkülöníthető történetszekvenciája, önálló felvezetéssel, csúcsponttal és feloldással. Ezek a történet-szekvenciák nagyjából a nyár–tél, nappal–éjszaka, fent–lent oppozíciók mentén helyezkednek el. Egy ilyen elrendezés sajátos összefüggéseket és törvényszerűségeket rajzol ki az események, a helyszínek, a nap- és évszakok között.

1. kalyiba, otthon, bent – tél / éj / fent

2. erdő, természet temploma, bemutatás, beavatás, identitás-adás – tavasz / reggel / fent

3. (öt év múlva) konfliktus, intéző, ajánlat, pénz; kilépés: leköltözés a telepre; kocsma, tömeg, erdőirtás, erőszak, menekülés, ház leégése – tél / éjszaka / lejjebb

4. zarándoklat (első út) Somlyóra, csodavárás – tavasz / nappal / fent

5. (második út, az utazás bemutatása elmarad) a város: Kolozsvár, orvostanár, háziasszony, halál – nyár / nappal, majd éjszaka / lent

6. (harmadik út) utazás, hazafelé: vonaton a halottal, egyszerű emberek szolidaritása, kalauz – nyár / éjszaka / átmenet lentről felfelé

7. hazaérkezés a havasra hajnalban, temetés, gyilkosság – nyár / este / fent

8. törvényszék, bíró és törvényszolga, havasiak (Gergely sehol) – nyár / nappal / lejjebb

9. (hat hónap múlva) havason, otthon, karácsonyfavágás, Ádám háza, szökés (ötödik út) üldözés, sebesülés, halál – tél / éjszaka / fent

10. havas, otthon, temetés a szabadban, természet-templom – tél / nappal / fent

11. jegyzőnél, boltok, vásárlás kicsi Gergőnek, barlang, karácsony, pásztorok, ima – tél / este, éjszaka / fent

A történet télen, fent kezdődik és télen, fent ér véget, de úgy, hogy közrefogja a nyári és lenti fejleményeket. A fent egyértelműen az otthon, a biztonság és a pozitív dolgok szinonimája, csakúgy mint a nappal, amikor olyan eseményekre kerül sor, mint az életfaállítás, a gyermek bemutatása a havasnak, a zarándoklat, a temetések, a munka, a bevásárlás a gyermeknek. A lent-re, vagy lejjebb-re való kilépés mindig újabb konfliktusokat eredményez, a tragikus események is általában éjszaka történnek meg: az intéző erőszakkísérlete, Anna halála, az intéző meggyilkolása, Gergely halála. Kivétel az első és az utolsó éjszaka, a történet kiinduló és végpontja: a keresztelés, amikor az élet és halál között álló gyermeket az anya és az apa tartaná életben, valamint a karácsony éjszakai ünneplés, amikorra a gyermek élete nem kétséges, de a szülők már halottak.

Az egyes szekvenciák közötti részletek, vagy az azokkal párhuzamos események bemutatásának elhagyása (a gyerek születésének körülményei, betegségének oka, valamint gyógyulása; a következő öt év fejleményei; mi történik, ki marad kicsi Gergővel, amikor Annáék Kolozsvárra mennek, vagy miután szülei meghalnak; stb.) a történetmesélés természetes mínuszait jelenti; a kialakuló elbeszélési ritmus szempontjából az egyik legvakmerőbb ugrás Gergely börtönbe kerülési körülményeinek átlépése – igaz, mindezt később annál nagyobb hatással rekonstruálja a pásztorok törvényszéki fellépésének jelenete. Más események elbeszélését a teljes rálátás hiányossága, vagy a nézőpont sajátossága teszi érdekessé: Anna temetését sírgödörből filmezett kép villantja fel, az intéző meggyilkolását a sötétben csak hangok közvetítik.

Fontosabb motívumok

HÓ. Mivel az események nagy része télen játszódik, a történetet és a fekete-fehér képi világot is döntően befolyásoló hó visszatérő fehér alap-, illetve háttérszínként jelenik meg a filmben. Körbeveszi, kitölti a havasi világot, őrzi és árasztja a hideget, a világ többi részétől télen teljesen elszigeteli az itt lakókat. A hóban eleső Anna halálosan megbetegszik, a szökésben lévő Gergelyt a csendőrök a hóban hagyott nyomokat követve sebesítik meg, de a folyamatosan hulló hó el is rejti előlük a vérző férfi menekülési útvonalát. A pásztorok a derékig érő hó miatt nem tudnak utat törni a faluba Anna megbetegedésekor és karácsony napján, Ádám szintén ezért nem hozhatja föl a haldokló Gergelynek fiát. Jelenthet ellenséges, akadályozó hóvihart, de az utolsó estén szállingózó hó mennyei áldásként, égi jóváhagyásként szenteli föl a karácsonyi éjszakát.

VASÚT–VONAT. A fenti és a lenti világ, a havas és a város, az éden és a civilizáció közötti kapcsolat, a közlekedés, az utazás pályája és eszköze. A havasi erdőket megvásárló Árbor Fakitermelő Részvénytársaság vasúton szállíttatja el a farönköket, vonattal utaznak Annáék is Kolozsvárra. Vonaton kénytelen hazavinni Gergely felesége holttestét, de a fülke intimitást megtörő beosztása fedi fel a többiek előtt a férfi kínos-szorult helyzetét; a belső térben az utazás idejére kialakuló ideiglenes közösséget a részvét egyesült hallgatásban fogja össze a kalauz megjelenésekor. Az időben és távolságban kifejezhető utazás tartamát a vonat kerekeiről, a sínekről bevágott képek montázsa jelzi ebben a filmben is, ahol a gyors mozgások és éles váltások egyébként ritkák.

FEJSZE. A havasi ember legfontosabb szerszáma és ismertetőjegye. A történet szempontjából is lényeges, vizuálisan is jellegzetes, többször felbukkanó motívum. Gergely ezzel jelöli meg az életfát, favágóként ezzel keresi kenyerét, erdőjáráskor ez a vándorbotja. Védekezőeszköz, de gyilkos szerszám is lehet a fejsze, amelynek élén a férfi sokatmondóan húzza végig ujjait, amikor megtudja a főerdész látogatásának okát; később ezzel feszíti fel az intéző házának ajtaját. Gergely a havason állandóan magával hordozza, itt van használati értéke, a városban már fölösleges. Temetéskor vele temetik „igaz testvéreként”, útravalóul a túlvilági erdőkhöz.

PÉNZ-SZÁMOLÁS. A szegény emberek számára szinte rituális fontosságú művelet, egyben a számvetés pillanata. Az első pénz-számolási jelenetnek Anna a főszereplője: este, otthon, alvó fia mellett rakja egymásra az aznap keresett bankjegyeket, miközben alighanem Bálint Mihályék eladó házáról sző álmokat. Ezek a pillanatok előzik meg az intéző látogatását, aki már az ablakból figyeli az asszonyt. Párjelenete: Kolozsváron, a bérelt szobában éjfélkor Gergely (már) egyedül számolgatja nekikeseredetten, újra és újra a pengőket, mintha így akarná megszaporítani a reménytelenül kicsi összeget. A pénz halott-szállításra semmiképp sem elég, minden a kompromisszum felé mutat, amikor Anna levetett ruháinak látványa felidézi az erdei keresztelő emlékképeit és megszületik a döntés: „Ha embert kell ölnöm (!), akkor is hazaviszlek, Anna!”

Megtalált képpoétika

A film utóéletét, sikerét, példa értékűvé válását köszönheti annak, hogy Szőtsnek sikerül a havasi univerzum és a történet hangulatához adekvát képvilágot szerkesztenie. Ennek legkarakterisztikusabb alkatrészei a táj hozzáértő képbe komponálása, a kiegyensúlyozott kamerakezelés és a formaérzékeny beállításokat használó fényképezés. Mindhárom vonalon újítva, a kortárs szabványokon átlendülve születik meg a szőtsi képpoétika.

A) TÁJKOMPOZÍCIÓ. A történetnek misztikus légkört kölcsönző havas tájként, látványként is súlyos, rejtélyes jelenlét. A hegyek, fenyők, felhők meghatározta markáns formavilág olyan környezetet és állandó hátteret képez, amelyre egyszerűségükben beszédes képek komponálhatók. A felhőkkel egy magasságban, közelebb az éghez a formák egyszerűsége és letisztultsága azt sugallja, hogy itt bármi megtörténhet, de nem akárhogyan. Az egyébként melodramatikusnak, esetleg patetikusan érzelgősnek vélhető történet ebben a miliőben és a szőtsi látásmódban szikárabb, méltóságteljesebb tartást kap. Szőts kevesebbet bíz a szövegre, mint az erőteljes formákra, a képek ezért fontosabbakká válnak, és többet is közvetítenek.

A havason a különböző évszakokban filmezett jelenetek mindig másképpen mutatják meg az embereket. A tavaszi erdőjáráskor Gergelyék könnyedén, otthonosan mennek hegynek föl, hegynek le, patakon át, pihenő őzeket és bokorban fészkelő madarakat érintve – a havas barátságos arca csupa harmóniát sugároz, békés ember-táj szimbiózist sejtet. Az idillt olyan megoldások tolmácsolják, mint például amikor az állókép előterébe fűszálak lógnak be, a háttérben nagy égdarab, középre pedig váratlanul besétál néhány emberi alak; egy csoport fenyő áll a hegyoldalban, de az, hogy mennyire hatalmasak a fák, akkor derül ki, mikor tövükben, az arányokat hirtelen beállítva, megjelennek Annáék. A téli erdőt eluraló hó a színeket és a formákat jóformán megszüntetve a térérzékelést is bizonytalanná teszi. A bírósági látogatás utáni jelenetben, amely önmagában méltán viselhetné az Emberek a havason címet, a teljesen fehér kép felső sarkában apró fekete foltok kezdenek mozgolódni, míg a nehézkesen közeledő fürt formájú alakulatból lassan kirajzolódik a hóban utat törni igyekvő, libasorban haladó pásztorok csoportja.

Az ember-táj típusú szerkesztéseken túl Szőts az emberközi, vibráló konfliktushelyzetek vizuális megkomponálására is nagy figyelmet fordít. Ennek egyik legsikerültebb példája a felügyelő és a pásztorok első konfrontációjának színe Gergelyék kunyhójánál: a középen álló Csutak család, előtte a lentről érkezett intézővel, háta mögött a később fölfelé távozó többi pásztorral három jól elkülönülő síkot alkot a képen belül. A valósággal tapinthatóvá váló feszültségben Gergelyék pillanatnyi ingadozását leszámítva a három sík a jelenet folyamán mindvégig megőrzi helyét és helyzetét.

B) MEGFONTOLT KAMERAKEZELÉS. A film összetéveszthetetlen hangulata, a cselekményvezetés kiegyensúlyozottan gördülő ritmusa a ritkán mozduló kamera érdeme. Szőts nem a felvevőgépet mozdítja, inkább szereplőit mozgatja a befogott képen belül, hagyja a helyzeteket kialakulni, fejlődni a képmezőben, és lehetőleg kevés beállításváltással él.

Több nagytotál használja ki a környezeti adottságokat, de a leggyakoribb állás a félközeli, amely a háttérlátványnak is mindig ad egy esélyt. Minél bensőségesebbé vagy kiélezettebbé válik egy beszélgetés, Szőts annál inkább az arcokra közelít rá – a hegyek távlatának így lesz ellenpontja az arcok térképe („Az élő és nem kendőzött emberi arc a premier plánok felnagyításában soha nem látott titkokat árul el az emberről” – mondja a majd 1945-ben megjelenő Röpirat a magyar filmről című írásában).

A kamera főként a havasokban kalandozik el a szereplőkről. Kolozsvár városából a Mátyás szobor emblematikus közeli bevágásán kívül szinte semmi mást nem mutat meg, csak a házat, ahol Gergelyék szobát bérelnek. A halált megkülönböztetett tartózkodással követi, a gyilkosságot vizuálisan nem is érinti, a halottak arcát szinte tabuként kezeli: Anna és Gergely utolsó pillanatait közelről látjuk, de ezzel el is búcsúzik a kamera az arcoktól, Anna élettelenségét a vonaton, Gergelyét a ravatalon nem az üveges tekintet vagy élettelen arc jelkonvenciója, hanem más-más részletek és körülmények közvetítik.

A búcsúsokról és a favágásról, faszállításról összeállított ritmikus montázsokon kívül az általában nyugodt ritmusú filmet kevés vágás szabdalja. Az egyik legaprólékosabban megszerkesztett jelenet az intéző Annánál tett látogatása, amelyet Szőts hang- és képkezelésében egyaránt kiemel.

(Anna arcán látszik, hogy észrevette az ablak előtt álló férfit)

1. beállítás: (félközeli) az intéző belép, arcán kéjes vigyorral behúzza maga mögött az ajtót; elindul a kamera felé, belép az asztalon álló petróleumlámpa fénykörébe, amely alulról világítja meg az arcát; egy pillanatra megáll, majd ismét közeledni kezd.

2. beállítás: (közeli) Anna riadt arccal emelkedik fel (zene elhallgat, csönd lesz).

3. beállítás: (félközeli) Anna háta mögül látjuk az intézőt, Anna hátrál, a férfi a vállánál fogva lelöki az ágyra.

4. beállítás: (félközeli) a lökő mozdulat folytatódása oldalról.

5. beállítás: (félközeli) a képmezőt a párna tölti be, Anna arca a bal sarokban, majd a ráhajló férfi feje, Anna vergődése, meztelen vállainak elővillanása.

6. beállítás: (közeli) a dulakodás folytatódása egy másik, oldalsó kameraállásból, a férfi kalapja az asszony arcára esik, ő leveri a földre.

7. beállítás: (közeli) a férfi arca, Anna tenyerével a száján.

8. beállítás: (közeli) Anna arcának, nyakának részlete.

9. beállítás: (közeli) a férfi arcának részlete.

10. beállítás: (közeli) a férfi ujjai a nő fehér húsán, mellette Anna keze, amint le akarja magáról hántani a férfi tenyerét.

11. beállítás: (közeli) a férfi arca, rajta Anna másik markoló tenyere.

12. beállítás: (közeli) Anna csupasz vállai, tusakodó kezek, lehúzódó ing, az asszony kivillanó melle.

13. beállítás: (közeli) Anna felemelkedő arca.

14. beállítás: (félközeli) Anna feje hátulról, minden erejét összeszedve felemelkedik és ellöki magától a férfit.

15. beállítás: (félközeli) az intéző háttal esik neki az asztalnak, amely felborul és leesik róla a petróleumlámpa.

16. beállítás: a tűz fellobbanása közelről, zene megszólalása.

A mindössze harmincnégy másodperces jelenet a maga tizenhat vágásának mozgalmasságával a film egészét tekintve kirívó jelenség. A részletezés lelassítja az eseményt. A néma és hangtalan dulakodás közben a gyerek fel sem ébred, csak a párna puffanása, az ágynemű ropogása hallatszik, egy kiáltás vagy egy nyögés sem vonja el a figyelmet férfi és nő harcának látványáról. A jelenetet nem kívülről, hanem a szereplők váltogatott szemszögéből követjük, ezt szakítják meg időnként az ujjak, arcok, testek közeli-, illetve szuperközeli plánjai. A csönd kivételes drámaisága ritkán érvényesül ilyen erővel a filmben. A filmzene egyébként, a hagyományos kísérőzenei sémák szerint az Emberek a havasonban is a fontos pillanatokban szólal meg, illetve erősödik fel, vagyis akkor, amikor a helyzet amúgy is magáért beszélne. Különben aláfesti a cselekményt, kihangsúlyozza vagy előrevetíti a történéseket: tavasszal győzelmi hangulatú, mozgalmas a favágásmontázs alatt, veszélyt sejtető az intéző megjelenése előtt. Farkas Ferenc zenéje a somlyói zarándoklat jelenetsora alatt válik a leginkább stilizálttá, amikor több kórus Mária-himnusza csúszik egymásba, ahhoz hasonló technikával, amely a képeket is szervezi.

C) FORMAÉRZÉKENY FÉNYKÉPEZÉS. Az Emberek a havason vágásai, de főként beállításai és fényképezése (kép: Fekete Ferenc) egy friss, felszabadultabb képszemlélet kísérleteiről tanúskodnak, amelynek újszerű megoldásai árnyalt, finom hatások elérésére teszik alkalmassá a fekete-fehér filmet. A kísérletezés nem forradalmasítani akar, inkább újabb lehetséges látószögek megmutatására törekszik, amelyeket a megfelelő pillanatban igen nagy hatással tud alkalmazni.

Filmlexikonok, filmtörténeti kézikönyvek méltán kedvelt kísérőképe a Szőts István vagy az Emberek a havason szócikkek mellett a somlyói Mária-szobor előtt imádkozó család képe. A jellegzetes fényképezésnek egy ilyen példája érvényesül az életfajelenetben is, amely szintén egyfajta fenség előtti tisztelgés jegyében játszódik le. Mindkét esetben két gépállás váltja egymást: az életfa előtt a fölső állást (Gergelyék – a fa szemszögéből) a földdel azonos szintű alsó gépállás követi, a szereplőket alulnézetből mutatva. A somlyói jelenetben a felső kameraállás a Mária-szobrot egy oldalsó-felső szögből fogja egy képbe a három imádkozó alakkal.

Szőts képeinek leggyakoribb szervezőelve az enyhe aszimmetria, amely szerint nem kell feltétlenül mindennek a kép centrumában történnie vagy elhelyezkednie. A bevett filmezési szokásokat megzavarva, a hagyományos képmozgást váratlan látószögeket választó felvételek törik meg, mint pl. az alulról fényképezett intéző, az Anna szempontjából láttatott ájulás, az összeeső és fohászkodó asszony ferde alulnézetből való filmezése, a sírgödörből mutatott koporsó, vagy amikor az intéző által felkínált pénz átvételének kulcspillanatában Szőts egészen közel hozza a kamerához a színészt, aki szinte belenyúl az objektívbe, mintha egyenesen az operatőrtől venné át a pénzt.

Az egyszerű geometriai formák szemantikáját írják újra azok a felvételek és képsorok, amelyekben a fény-árnyék természetes egymásba játszását kihasználó szerkesztés az alakzatokat a történetet értelmező tartalommal tölti fel: a kolostorban arra az ajtóra, amely mögött Annát vizsgálja meg az orvos barát, az ablakkeret kereszt-árnyéka vetül. Később Gergely, ölében már felesége holttestével, a hegyoldalon fölfelé egyensúlyozva hazafelé tart. A képen rajtuk kívül semmi más, csupán az ég fehérje és a föld feketéje. A napsugarak épp csak elővillannak a lejtő mögül.

Szőts István kivonul a műteremből, megtalálja a megfelelő színészeket (Szellay Alice, Görbe János) és amatőr szereplőket, akik színésztechnikai fortélyok nélkül, visszafogott játékkal, kevés eszközzel teremtenek drámai hatást a titokteljes egyszerűség jeleneteiben, és a havasokon lefilmez-fotografál egy nem éppen szórakoztató, de rejtélyesen szép történetet.

Vissza