Az alkotó ember életében nem sok idő négy év. Különös jelentőséggel csak akkor töltődhet fel, ha egyrészt olyan „kényszersemmittevés”-i időszakban van, mint amit Szőts számára az ötvenes évek eleje jelentett, másrészt, ha az, amit végül csinálni engednek, nem hiábavalónak tűnő taposómalom.
Mindannyian tudtuk, hogy a befutott, sőt a legtehetségesebbnek tartott magyar filmrendező számára még könyöradományként is nehezen volt elképzelhető az a lehetőség, hogy operatőr legyen az éppen lábadozni látszó néprajzi filmekben. Szőts István végül is nem volt kutató, ezt a részmunkát mégis – úgy tűnt – szívesen vállalta. Talán az indíthatta, motiválhatta erre, hogy így mégiscsak kapcsolatban lehetett azzal a néppel, amelynek kultúrája – noha irodalmi és művészi áttétellel – eddigi filmjeinek és későbbi terveinek is meghatározó forrását jelentette.
A magyar táncélet–tánckészség tudományos filmre rögzítéséhez azonban nem kell túl sok fantázia, filmes tudást sem nagyon igényel. Ezt a munkát – hogy a feldolgozást könnyítse – többnyire maguk a kutató néprajzosok végzik el ma is. A filmek célja, hogy a táncot a leírás céljaira alkalmassá tegyék.
Szőts István már talán több száz méternyi 16 mm-es filmdokumentációt tudott maga mögött, amikor Váraljára (Tolna megyébe) küldték ki, hogy az ott akkor még élő tojásfestés–tojáscsere húsvéti szokását dokumentálja. Ehhez is, mint a táncmotívumok rögzítéséhez megkapta a szükséges szakmai előkészítést. A szokásfilmezés a mi tudományos kategóriáinkban egy-egy komplexebb életrészlet filmrevitelét jelenti. A hagyományokban gyökerező és tájanként, gyakran falvanként, sőt előfordulhat, hogy szinte házanként egymástól gyakran csak nüanszokban eltérő szokások rendszerint még igen érdekes, szertartásosnak mondható formát öltenek. Különösen az ünnepi szokások mutatnak archaikus vonásokat.
A filmes számára egy-egy ilyen élő vagy elemeiben még ittragadt jelenség filmre vitele összetettebb feladat, mint pl. a táncmotívumok rögzítése. Ez is lehetett talán az oka, hogy sikerült Szőtsöt kicsit „elcsábítani” erre a területre.
Igaz ugyan, hogy ha a történések oldaláról nézzük a magyar népszokásokat (de talán a világ bármely más népszokását is!), azok a legkevésbé sem látszanak rendkívülinek, semmiképpen sem jelentenek – különösen azok számára, akik hordozzák, élnek vele – kuriózumot. Sőt, sokszor nagyon nehéz bennük megtalálni a drámai elemeket, de maguk elé vázolják a történési rendben a szerkezetet, amire építhetünk. A népszokásokban a szituációk mindaddig adottak, amíg a szokás él, de ezekben a szituációkban nem alakul ki konfliktus, és rendszerint nincs olyan megfogható bonyodalom, amely segítene a belső feszültség megteremtésében. Ha a filmes mégis ezt kívánja ábrázolni, akkor a szokást be kell ágyaznia az életbe, ami természetszerűleg tele van drámai elemekkel. (Lásd: Kövek, várak, emberek.) Ettől azonban egyrészt még távol vagyunk, másrészt a tudományos dokumentálásnak nem is célja a drámai elemek feltárása, csak a szokáselemek rögzítése. Hűvösen, tárgyilagosan, szakszerűen. Úgy is mondhatnánk: szárazon, vagyis tényszerűen. Váralján például sokfelé készülnek hímes tojások, majd húsvét vasárnapján ünneplő ruhában kimennek a Magyar-dombra felnőttek és gyerekek egyaránt, hogy az előbbiek átadják keresztgyerekeiknek a húsvéti ajándékot. Azok pedig egymás között csencselgetnek, majd a kerítés mellé letett, szépen festett tojásokba pénzt dobálnak, s az eszi meg, akinek a forintja megáll a tojásban. Aztán lassan szétoszlanak. Levetik az ünneplőt, és az élet éppen úgy folytatódik tovább, mintha nem is történt volna semmi a faluban.
Mit szeretne látni ebből a tudomány? A történések pontos rögzítését. A szokás hagyományosnak mondható elemeit. A nyersanyag mindig olyan szűkreszabott, hogy a legegzaktabb rögzítési módhoz is kevés, hát még ahhoz, hogy ezt valahogy beleágyazzuk az életbe, kissé filmmé formáljuk. Az volt a kérdés, hogy az adott szokást tudományos tárgyilagossággal, de egzaktan, vagy életszerűen – szárazon, vagy hangulatában ragadjuk meg. Hogy ki melyik álláspontot képviselte kettőnk közül, azt felesleges lenne megfogalmazni. Nyilvánvaló, hogy létre kellett jöjjön a megoldás. S ha ez eleinte még nem is sikerült egészen – hol erre, hol arra dőlt kissé a mérleg –, hamarosan kibékítettük az ellentéteket. A filmdokumentumoknak életszerűeknek kell lenniük, hiszen a szokáshordozók emberek. A szokás az élet valóságos darabja, tehát eleve csak akkor lehet hiteles, ha az a valóság „színpadán”, hiteles környezetben megy végbe, és valóságos szereplők, de az egészet hitelesen képviselő típusok viszik véghez, vagyis játsszák el, ahogy hagyományosan szokták.
Ezt az „elméletet” filmes aprópénzre váltani pedig csak azzal a szőtsi ötlettel lehetett, hogy a típusok és helyszínek kiválasztásán kívül a néprajzi, tudományos filmezésben akkor még új módszerként használtunk vágóképeket. Ez nem pusztán azt jelentette, hogy közeli vagy szuperközeli képeket is megengedtünk magunknak, ami addig a „szép, hosszú, unalmas totál” módszerben talán kissé még felháborító is volt, hanem az egzaktan rögzített jelenetek közé a szokást kiegészítő és teljesebbé tevő vágóképeket is iktattunk. Ilyenek lehettek például a nézők, a település részletei, az életmód keresztmetszet-megnyilvánulásai, amelyek párhuzamosan adva vannak, csak meg kell látni őket.
Ha mechanikusan nézem, utólag így is festhetett ez a módszer: három tekercs szokás, egy tekercs hangulatkép. Egy-egy tekercs alatt persze eleinte tizenöt méternyi fordítós filmet kellett érteni. Túlforgatásról szó sem lehetett. A snittelést – sokszor talán szerencsénkre – a rugós rendszerű Bolex is meghatározta, amelyet harminc másodpercenként fel kellett húzni. A gép mindenképpen leállt ekkor, az élet viszont a mi gépünk kedvéért sem.
Mire aztán valamivel több (de sohasem elég!) nyersanyagot kaptunk, és valamit itt-ott venni is tudtunk hozzá – ami a szokások valóságidejéhez mérten százalékarányban még mindig rettenetesen rövid vetítési időt jelentett –, Szőts már mesteri tömörséggel találta meg a beállításokat. Hihetetlenül szép, filmes kompozíciókat keresett, szinte cizelláltan egzakt fény-árnyékjátékokban fogalmazta meg a történéseket, utánozhatatlan képességgel töltötte fel a képeket. Ettől lettek az általa „rögzített” szokások művészi kisfilmek, a magyar néprajzi filmezés gyöngyszemei.
A váraljai tojásfestés, -csere felkeltette az érdeklődését, ha szabad úgy mondanom: lendületbe hozta a fantáziáját. A Névnap a cserénynél című film már azért jött létre, mert a táncnak is kereste a helyét az életben. Nem restellte, hogy egy ilyen téma megkereséséhez nyolc–tíz kilométert kellett gyalogolni a nyári kitikkadt, igazi pusztán, a szikes legelőn. Forgatni csak abban a rekkenő hőségben lehetett, amikor a pásztorok az általuk kijelölt öreg, kedves Bábel bácsi névnapját ünnepelték meg a maguk módján. A néprajzi filmezésben nem mi határozzuk meg az időpontot, hanem a szokás. Ha meg akarjuk örökíteni, nem számíthat, hogy nem süt a nap vagy esik az eső, amíg a helyieket ez nem zavarja. Az előzetes terepszemlék alkalmával százágra sütött a nap. Aznap az Istennek sem bújt volna elő egy-két percre sem. A bogrács alatt ropogó tűz csak növelte a fullasztó hőséget, a butykos fogyó tartalma pedig a hangulatot. Meg lehet az ilyen „életképeket” rendezni, de úgy, ahogy spontán végbemegy: soha! Filmezni kell. Méghozzá beosztva… már csak harminc méter van, de még nem érkeztek meg a kocsik, amelyek a családtagokat hozzák (meg egy kis süteményt és borutánpótlást), hogy ők is táncoljanak egyet. Már csak tizenöt méter, de még nem indulnak hazafelé, mi lesz a film végével? Még hiányzik a vágókép a cserényről, amelynek rögzítő pántjaiba tűzték az ajándékba hozott ostort, szépen faragott dohánydóznit. Tükröst, ahogyan szokták, csak még nincs róla közeli. Harc a méterekért, majd a centikért. Sajnos, az utolsó pillanatokig ez volt a legeslegfőbb gondunk. És még valami. Még magnetofonunk sem volt, nemhogy szinkronfelvételhez szükséges eszközeink. Mindvégig maradt a rugós Bolex és a hit, hogy majd csak felismeri valamelyik szervünk, intézményünk azt, hogy ezeket a felvételeket a megfelelő filmes eszközökkel újra „megismételhetnénk”. Nem. Ilyen segítséget nem kaptunk. A huszonkilenc téma összeállítására és a kísérőszövegek felvételére, sőt az ún. komplettírozására, feliratozására is csak egynéhány esetben kerülhetett sor még Szőts jelenlétében, a többit csak évekkel később hozhattuk tető alá a Néprajzi Múzeum jóvoltából.
Csak a jövőbe vetett hittel magyarázható az is, hogy ezekkel a nagyon kezdetleges, filmesnek is alig nevezhető eszközökkel is dolgoztunk. Olyan időszaka volt ez a néhány év a magyar népéletnek, amikor éppen-éppen megunták vagy esetleg betiltották az ünnepi szokások gyakorlását. De hadd áruljam el: ekkor mi már cinkosok voltunk. A következő akció tett bennünket azzá: Szatmár megye egyik kis falujában rostokoltam éppen, a Móricz Zsigmond-kötethez összehozandó hagyományok gyűjtése céljából, amikor az egyik házban, Szabó bácsiéknál a szemem láttára akarták tűzbe dobni a Molnár legényt. Vagyis a bábtáncoltató betlehemek egyik szereplő bábuját. Hét társával együtt hevertek ott, a kukoricacsutkákat gyűjtő kosárban volt már belőlük vagy négy. Álljon meg! – rivalltam rá a mosolygós arcú idős emberre, aki erre a szóra még a kést is ledobta volna. Aztán előkerítette a társakat is. Ő volt az öreg pásztor huszonöt éven át, de mostanában, ha járnak is a betlehemesek, nem báboznak már. Akkor pedig különösen meg kell menteni a tudomány számára az egészet. Éltek még a szereplők, megcsinálták a betlehemes szekrényt. Örömmel vállalkoztak a forgatásra. Ruhák, jelmezek, maszkok, minden rendben, nyugodtan térhettem vissza a terepről.
1952-ben hágott az ideológiai harc a tetőfokára. Éppen a „klerikális reakció” ellen küzdöttünk gőzerővel. Szőtsöt nem láttam ősz óta. Az Intézet politikai jellege nyilvánvaló volt. Ki mer ezekben az időkben egy betlehemezés felvételére vállalkozni? Hivatásos, vagy akár főiskolai operatőrjelölt bizonyára nem. Én nem merem a gépet kezelni, mert azt már akkor is tudtam, hogy az embereket gépszemmel másként látja az operatőr, akinek lélegzetet sem igen szabad venni a gomb nyomása közben, nemhogy beszélni, irányítani vagy hallgatózni tudna, mert az elvonja a technikáról a figyelmét. A témát nem szereti a párttitkár, a népiegyüttes-mozgalom keretébe sem fér be – hol lehet elsütni? Szerencsére akkor már a csasztuskák terjesztése révén az amatőr bábmozgalom némi érdemre és ezért valamennyi előnyre is szert tett. No meg az osztályvezető sem tartozott a megjuhászkodók közé. Ispánki János tanárember volt és megértette, hogy nem annyira egyházi jellegű ez a református falvainkban kihalóban lévő játék, és hogy ez végül is a népi bábjáték hagyománykörébe tartozik, így hát ránk adta az áldását, természetesen Szőtssel együtt, hiszen erre ő is előkerült Duna menti „köldöknézéséből” (ezt ő hívta így) és nem voltak gátlásai sem a klerikálisság, sem a reakció ellen vagy miatt.
Megismerve a témát, óriási elhatározásunk született: ezt lámpákkal megvilágítva, benn a szobákban kell felvenni. Mai szemmel ez nem mond semmit, de a néprajzi filmezésben akkor nagy vállalkozásnak tűnt, hiszen a gyakorlat az volt, hogy a ház előtt „berendezik” a szobát, ott folyik a játék a nappali fényben. A gép leáll egy helyre és valaki nyomja a gombot, húzza a rugót és újra nyomja a majdnem mozdulatlanul álló gép rugóját. Amikor a gép nem megy, mert húzni kell a rugót, vagy fűzni a nyersanyagot, hát Istenem, az nincs rajta a képen, de a játékot megállítani nem szabad. Hát ilyenek voltak a mi szép, hosszú, unalmas, de tudományosan hitelesnek mondható filmdokumentációs módszereink.
Négy izzóra meg vagy húsz méter nejlonkábelre valót csak összekapartunk valahogy a zsebünkből (mást nem lehetett akkor még vásárolni, kiküldő szerveink pedig nem akarták megérteni, hogy minek a felvevőgépen kívül valami egyéb is, mint a szűkre mért nyersanyag azoknak a filmeseknek). Volt itthon egy öreg körte helyére csatlakoztatható elosztóm. Azt hittük, a felszerelésünk „noch nie da gewesen”, és büszkén indultunk útnak december huszadikán. Az, hogy a mátészalkai személyvonaton állni kellett, hagyján volt. Örültünk, amikor a fehérgyarmatin leülhettünk, hogy az éjszakai állás fáradalmait kipihenjük. Ott jött az igazi meglepetés: a napi egyetlenegy autóbuszra nem fértünk fel s ezért a faluig, ha egyáltalán oda akarunk érni, vagy tíz kilométert kellett gyalogolni olyan kb. mínusz tízfokos hidegben. Ezeket még elvitte a büszkeségünk, hogy forgathattunk, meg a tudat, hogy reggel óta várnak a játékosok bennünket és a gépet burkoló meg a lámpakészletet rejtő táskát is (mert volt ám négy fotólámpa buránk is, amit a fotósoktól kunyeráltunk!). De a metsző szél! Szatmárban ugyanis ha hideg, ha meleg az idő, mindig fúj a szél. Télen vágja a havat az ember szemébe, nyáron a homokkal kisebesíti a nyakát. Olyan az, mint a jászeső.
Már jócskán alkonyodott, ahogy Szabó bácsiék felé baktattunk s nekem egyre jobban melegem lett minden metsző szél ellenére. Ami csak fokozódott abban a pillanatban, amikor a mi jó szándékú embereinket megpillantottam a kellemes petróleumlámpa fényinél. Még akkora eurékát. Délelőtt tíz órától melengették számunkra a tűzhelyen a forralt bort, de még maradt. „Arról” meg nem volt mit beszélni, főként egymással nem. Mert hogyan nézzek a szemébe annak az embernek, itt kb. háromszáz km-re Budapesttől, ilyen útviszonyok után, aki mégiscsak az Emberek a havason, meg az Ének a búzamezőkön híres rendezője, ha a Kádár Katát ki is hagynám a sorból! Elcipelem ide az isten háta mögé, összedobjuk a garasainkat, hogy eredetibb dokumentációt csináljunk a kihaló szokásról, és ide még nem jutott el az elektromosság szikrája sem.
Mindent meg lehet oldani, rendezte el végül is Szabó bácsi, a nagy játékmester. Ma nincs forgatás. Holnap befogjuk az ökröket és átmegyünk a szomszédba. Az a szomszédság meg, ahol már ismerték ezt a szikraváltozatot, éppen huszonhat kilométerre volt. No, ott is akadnak azért rokonok. Egyáltalán nem hamisítunk, ha a felvétel náluk készül, hiszen annak idején eljártak ők még Kassáig is. Ebben a faluba sem ismeretlen az ő játékuk.
Mondjam el, hogy Szőts Istvánnak egy arcizma sem rándult meg? Szerintem már ő is gyanakodott, amikor a faluba érve nem vetett egyetlen fényköröcskét sem a hóra a közvilágítás.
Másnap felkerekedtünk. Az ökrök csak jóízűket bólogattak, hogy ennyi embert húznak ki annyi széna helyett, meg még azt a micsoda faalkotmányt is, amit az emberek is megcsodáltak ám, mert úgy szólt az egyezség, hogy a végső munkákat, pl. a beborítást majd már előttünk csinálják, hogy a néző is jól lássa azt a sínt, amiben a betlehemesbábokat táncoltatják.
Nem kellett ezekben a lakásokban akkor még egy széket sem megmozgatni Szatmárban. Minden archaikus jellegű volt, illett a rekonstruálandó játék miliőjébe. Az emberek gondolkodásmódja sem változott. Aki meg egyszer életében megtanulta a maga szerepét a játékban, az elejétől végig fújja halála óráján is az egészet, még tán a nézők is tudnának súgni.
Nagyképűen most úgy is mondhatnám, hogy hamarosan belámpáztunk. Szőts – mentségére legyen mondva – kb. annyit értett az elektromossághoz, mint mi többiek, de azt tudta a próba után, hogy hova akarja irányíttatni a fényeket. S ez minden. Szög ide, oda is. A lámpa már függ. A zsinórok meg csak utánahúznak valahogy. Oda is értek. Falon, szekrény tetején, meg ahogy lehetett. Kettő lámpa kézben. Az egyiket megtartja a szomszéd, a másikat majd én, aztán csak tessék mondani, hogy kicsit erre vagy arra tartsuk. Még egy „kis” magyarázkodás, hogy ez nem fénykép lesz ám, hanem mozgókép, meg hogy annak ellenére, hogy nekünk „néha” meg kell állítani a játékot, meg ismételni is, meg… meg, azért csak tessék úgy csinálni, mintha mi itt sem volnánk. De hogy milyen értelmesek a mi falvaink lakói! Ha más nem, hát az a legfőbb bizonyíték, hogy a film ma is vetíthető, ami róluk is meg a többiekről is készült. Csak egy pontnál lettek látszólag értetlenek. Hogy a hangot nem visszük el olyan messzire, mert hát nincs mivel! De így vált számukra is érthetővé, hogy mondani ugyan kell, de az is igaz, hogy mi meg nagyon megkurtítjuk a játékot, hogy maradjon filmünk a bábtáncoltató részre. Ezt megértették, hiszen mint már mondtuk is, betlehemezni még járnak itt-ott, csak nem bábbal.
Ment is a munka szépen, rendjén. Felvettünk mindent, ami a betlehemes szekrény felé folyt, az egyik irányból, majd „átlámpáztunk”, és akkor felvettük a másik irányból is. Vágóképek készültek a nézőkről – de azért csak játsszanak úgy, mintha először tennék, s akkor hirtelen világosság gyúlt az elsötétített szobában. Lángra kaptak a nejlonzsinórok. A szempillantás elegendő volt, hogy áramtalanítsak. Pánik nem keletkezhetett. De végre megebédelhettünk, hisz már kinn is alkonyodott.
Ilyenkor kezdődik a centizés. Hátravolt még az érkezésük és szerencsénkre a napi munkából hazakeveredett egy igazi villanyszerelő, aki még a betlehemes szekrénybe is be tudott építeni egy ötszázas égőt, hogy az ne is látsszon, meg át is világítsa a zsírpapírt. Két méter. Megállnak az ajtóban és beköszöntenek, bekéreztetik a csoportot? Másik két méter. Van még… öt méter. Írd és mondd? Hát ez volt, amit a vágóképekre eldugtam – ki kellett mondanom a legkegyetlenebb végszót. És az a szokás, hogy házról házra járnak!
A Cerberusok nem lehetnek olyan gonoszok a kardjaikkal, mint amilyennek ilyenkor kellett lenni, hiszen a szatmári települések olyanok voltak, mint annak előtte egy századdal. Ma már csak mesébe illő faluképek, nádfedeles házak, kicsi ablakok… filmes paradicsom a néprajzosnak is. Lakat alá a gépet. Vissza a kiindulás helyére. Még éjjelre odaérünk. Reggel a derengésben kilőjük a hátralevő három métert. Fatornyos harangláb, amolyan erdélyi típusú, az író szülőháza, ahol a mestergerendába még az alacsony termetű ember is beüti a fejét. Hat órakor már pálinkás jó reggelt köszöntöttek a betlehemesek! Szőts már kikereste a motívumokat, pedig még nem kellett hunyorogni, hogy az anyag várható fedettségét is megvizsgálja. Így „született meg” az első variáns. Sajnos, vagy hála Istennek, volt, esetleg van még élő betlehemes bábjáték több is az országban. Irány Balatonberény, de csak karácsony után. Oda még egy füstbombát is sikerült valahogyan szerezni, hiszen a Balatonon egész télen fekszik a köd, csak néha viszi el a partról a csontok velejébe hatoló parti szél. Akkor pedig nem jön be a csodálatos és azóta talán már műemlékké is avatott jegenyesor.
Ez így már valami. Csak hát ha kettő van, akkor legalább a harmadik jellegzetes bábjátéktípus, sőt, a legszínjátékszerűbb variáns is hadd kapcsolódjék hozzá. Ennek a felvételére a legnagyobb aratási időben került sor, mert a nagy Obraszcov látogatását jelentette be az Intézetnek. No, akkor meg vágjunk hozzá egy kis bevezetést az ország térképével, meg a játékszekrények keresztmetszeti rajzával és a bábtípusokkal, és így született meg a Magyarországi bábtáncoltató betlehemezés című filmdolgozat, 16 mm-es filmre, feliratozva, azaz némán, de mégis beszédesen (50 percben) elmondva, hogy 1. van ilyen; 2. fel lehet venni és bemutatni; 3. tanulságos – sok szempontból – pl. az elkövetkezendő bábjátékos generációknak is; 4. olyan tudományos érték, amiért kár lenne, ha „nyom” nélkül elvesznék.
Ugyanilyen jellegűen állítottam később össze a Dramatikus népszokások gyűjtőcímet viselő, de szólóban is szinte egyedülálló kisfilmeket a napfordulók hagyományos időpontjairól. Karácsony, farsang, böjt, húsvét. S megmaradtak külön-külön vetítési egységben azok, amelyek a harminc-ötven perces vetítési egységből hosszuknál fogva vagy tematikai részletességük folytán kilógtak volna.
Mert aztán még bejártunk mi fonókat, farsangi mulatozókat is. Ezek közül a két legsikeresebbnek mondható film a Szamosháti fonó meg a busójárásról készült elsődleges dokumentáció, amely a századfordulós hagyományok felelevenítését célozta elsősorban a tudományos vizsgálatok számára. Jártunk északon, délen, Kelet-Magyarországról „futottunk” a nyugati határrészekre, Zalába. Felszerelésünk mit sem változott és a nyersanyag-gazdálkodási módunk sem, hiszen pl. amikor már ez a munka igazi motívumgyűjtéssé alakult a Hunnia Filmstúdió keretében, akkor is csak utólag kaptuk meg a nyersanyagot, hiszen azt is meg kellett rendelni, annak be kellett érkezni az országba, de a tél meg a tavasz sehogyan sem akart annyit késlekedni.
Eredeti „lámpaparkunk” is csak egy kétezer wattos spotlámpával bővült. Nem a falvakba való volt az, ahol még két amperes órák voltak, ha voltak, s nem kellett húsz–harminc méterről összegyűjteni a négy izzóhoz szükséges áramot. A kétezer wattost a busójárás éjszakai felvételeinél tudtuk egyedül használni. Oda még az is kevés volt. Még a tízezer watt is aligha lett volna elegendő a jobb megvilágításhoz. De hát Szőts lelkesedése még a világítást is „pótolta”.
Ekkoriban már a közlekedésünk is leegyszerűsödött. Egy igazán jó szellős dzsip szolgálta útjainkat, amíg valahol Zalában be nem havazódtunk olyan mértékig (akkor már nem kellett volna az ilyen vándorfelvételekhez a hó, de hát a természet nem mindig csak a filmesek érdekeit veszi figyelembe), hogy a dzsip is mozgásképtelenné vált. Az a jó, hogy a régimódi szánokat még nem vonták ki akkor a forgalomból, és az elvitt bennünket a még hátralévő motívumok begyűjtéséhez Göcsej szívébe.
S ekkor, mintha elvágtak volna egy már-már erősnek látszó kötelet, félbeszakították a munkánkat – hogy Szőts szavait idézzem: azért, hogy a pénzük után fussanak (Kövek, várak, emberek). Csak az a baj, hogy ezzel eltapostak egy már igazán jól kiépített néprajzi-filmezési utat, módszert is.
Anna Raffay
Raffay Anna néprajzkutató, néprajzi filmes Szőts István munkatársa volt a Népművészeti Intézetben, együtt készítették a különböző népszokásokat megörökítő filmdokumentumokat. Közös munkájukról szól Raffay Anna kéziratban fennmaradt beszámolója.
