Az ókori legendák mennyországa – az elysiumi mezők – sok mindenben hasonlít a földi tájakhoz. Csupán az idő és a tér fogalma – no meg a nehézkedés törvényei – mások egy kicsit… A testek könnyedén, súlytalanul lebegnek… Ami odalent életre-halálra szóló küzdelem volt, az idefent magasztos szellemek gyümölcsöző vitája.
Az égi televíziókészüléken – az „időgépen” – apró fogantyúk segítségével, kényelmesen száguldozhatunk előre-hátra – a múltba csakúgy, mint a jövőbe. Azt is megtehetjük, hogy még élő személyeket idézünk meg a Földről, ez sem jelent különösebb nehézséget.
Goethe, Voltaire, Napóleon, Washington, Stuart Mária – mindezen magasztos szellemek itt gyülekeznek az elíziumi mezőkön (akár Nagy Károlyt, Európa első egyesítőjét, sőt, akár gyilkost és áldozatát, például Sztálint és Trockijt is megidézhetnénk egyszerre).
Goethe nem csupán a német humanizmust, hanem az európai szellemiséget is képviseli.
Voltaire a gall szellemesség és a racionális gondolkodás megtestesítője. Kíméletlen vitatkozó és kételkedő. Metsző gúny keveredik benne borotvaéles logikával.
Napóleon a hatalom és a hódítás lángelméje, a katona és diktátor. A nacionalizmus (és a fasizmus) atyja.
Az emberi szabadságjogok és a demokrácia szimbóluma és védelmezője Washington.
Az egyetlen nő Stuart Mária, a vértanú királynő. Ő jeleníti meg a puszta eszme és a politikai hatalom áldozatát.
A magasztos szellemek ezen köre feszülten várja egy bizonyos Dr. Karl Marx érkezését.
Ez a türelmetlen forradalmár, aki könyvtárakban és szerkesztőségek íróasztalain próbálja sok tintával és papírral megdönteni Európa társadalmi rendjét, hadat üzent királyoknak, egyházaknak és magántulajdonnak egyaránt.
Dr. Karl Marx kisvártatva meg is érkezik, és heves vitát robbant ki, amelyben – különböző hangnemben és különböző hevességgel – valamennyien részt vesznek.
Goethe elnököl, és hűvös, tiszta, tárgyilagos elméjével közbelép, valahányszor a két legfőbb vitapartner – Marx és Voltaire – összeszólalkozik.
Voltaire metsző gúnnyal és éles logikával, pontról pontra bizonyítja be Marx doktor téziseinek hamisságát, amelyeket az szenvedélyes érveléssel, kitartóan védelmez.
A Nyugat reprezentatív szellemei meggyőzően támadnak – de nem csupán a marxizmus és ivadékai – a szociáldemokrácia és a kommunizmus – fölött mondják ki a halálos ítéletet – hanem szellemi antipólusuk, a fasizmus fölött is.
Az eszmék fejlődésének szemléltetése céljából megidézik a Földről a különböző politikai irányzatok képviselőit:
Egy nácit a Harmadik Birodalomból.
Egy elvtársat a marxista alapokra felépített Szovjetunióból.
Végezetül pedig a filmdíva Miss Glitterstart, mint az amerikai demokrácia kései gyümölcsét Hollywoodból…
A film lehet akár egész estés (1 és negyed órás), de felbonthatjuk 4–5 különálló rövidfilmre is. Az előállítási költségek csökkentése érdekében pedig televíziós „koprodukciót” is készíthetünk belőle.
A szellemes, pergő párbeszédeket az „időgép” bekapcsolása és az ezáltal bemutatásra kerülő történelmi események (régi filmhíradó- és dokumentumanyagok stb.) teszik filmszerűvé és csattanóssá.
Formája szerint a film – tartalmának komolysága ellenére – könnyed, szellemes szatíra volna. Stílusa megszólító, élénk, improvizált, valahol a commedia dell‘arte és az irodalmi kabaré között. Számos trükkfelvétel idézi a némafilmek korára és a gyermekéveink közkedvelt börleszkjeire jellemző naiv, kedves gegeket.
Ez az ironikus forma lehetővé teszi számunkra a kitűzött cél elérését: a nevetség és a gúny fegyvereivel győzelmet arathatunk Marx doktor eszméi felett.
Próbajelenet: „Egy kommunista megidézése…”
Goethe odafordul Marx doktorhoz:
„Bizonyára kíváncsi a teremtményére, az új embertípusra. Vegyünk hát szemügyre egy ilyen kommunistát!”
Odalép az „időgép”-hez (rozoga láda, amelyből fogantyúk, gombok, drótok stb. állnak ki), és elforgat egy tárcsát.
A furcsa masina olyan durrogásba és recsegésbe kezd, mintha egy régi Fordból és egy ócska rádióból eszkábálták
volna össze. Közelről látjuk, ahogy Goethe beállítja a mutatókat:
Moszkva
Május 1.
195…
A keze eltakarja az utolsó számjegyet. A képernyőn elmosódottan kibontakozik a Kreml fenyegető hagymakupolája, előtte embertömeg tolong. Formátlan massza, nyüzsgő hangyaboly. Katonazenekarok érces harsogását halljuk:
Csinnadrattatta
Trapp-trapp-trapp
a felvonulók lépteinek csattogását, az ütemes tapsot, és a tömeg fülsiketítő éljenzését:
Él-jen Nyi-ki-ta! Él-jen a Párt!
Akkora a lárma, hogy a jelenlévők – még Marx is – befogják a fülüket. Goethe bocsánatkérő mosollyal fordul a társaság felé, majd lejjebb veszi a hangerőt.
A villódzó képernyő egészen közelről mutatja a felvonulókat. Csak furcsa fejeket látni, ahogy sajátos ütemben tovalebegnek. Az apró emberkék alig látszanak ki a hatalmas táblák alól. Egyforma kezeslábasok, bőrsapkák. És e törpék fölött a rengeteg hatalmas fej.
Elöl a dús hajúak és hosszú szakállúak (Marx és Engels), majd a rövidszakállú (Lenin), majd a szakálltalan bajuszos (Sztálin), végül Nyikita kopasz, borotvált malacfeje látható.
Voltaire hangja:
Úgy látom, a hajzat eltűnésével egyenes arányban tűnnek el az ön eszméi is, doktor úr…
Goethe hangja:
Minden egyforma, a járásuk, a ruházatuk, ahogy tapsolnak, még a táblák is, amiket cipelnek. Teljesen mindegy, melyiket választjuk!
Goethe udvariasan odafordul Marx doktorhoz:
Talán az egyiket azok közül, akik az ön képmását hordozzák, mondjuk balról a nyolcadikat?
Trükkfelvétel:
Az egyik felvonuló emberke túlméretezett táblájával együtt növekedni kezd, mígnem rakétaszerű süvöltéssel áttöri a képernyőt.
Az elíziumi társaság gyors fejmozdulattal kíséri röptének pályáját, a huzat lesodorja a fejükről a kalapot, és Marx hosszú szakálla is alaposan összeborzolódik.
A jövevény nagy porfelhőt kavarva lehuppan. Beteges foltozó vargára emlékeztet kezeslábasában, fülére húzott bőrsapkájában, nyitott inggallérjával és pártjelvényeivel. Szeme lehunyva (alszik, mint minden élő, akit ide citálnak), de folytatja a masírozást helyben járva, és tovább kántál óriási táblája alatt:
Él-jen Nyi-ki-ta! Él-jen a Párt!
Goethe a társasághoz fordul, és bemutatja:
Bukbukin elvtárs, tömbparancsnok a Kuckaja utca 122-ből.
A kommunista lassan abbahagyja a helybenjárást, és kinyitja a szemét:
Mennyi pompás jelmez… Pedig ez nem is színielőadás. Gyanús, nagyon gyanús…
Jellegzetesen hruscsovi mozdulattal kopogtatja meg homlokát mutatóujjával:
Tudom, hogy álmodom, mégis jobb lesz, ha ügyelek a szavaimra, de még a gondolataimra is! A GPU éppúgy lehallgathatja az álmaimat, mint a telefonomat.
Zavartan:
Csak tudnám, mit mondjak! Évtizedekig dicsőítettem Sztálint, lángelmének, megváltónak neveztem! És most vége! Nyikita elvtárs ki nem állhatja a személyi kultuszt… Ha az ember Sztálint dicséri.
Fontoskodva:
Nem könnyű eligazodni a politikában. Nem is tudom, hogy tulajdonképpen kommunista vagyok-e már, vagy még csak szocialista…
Marx doktor, atyáskodó jóindulattal:
Hát persze, hogy kommunista vagy, fiam!
A kommunista bizalmatlanul hátrahőköl, a táblájával együtt.
Tulajdonképpen kicsoda maga? Mintha már láttam volna valahol!
Lopva a táblájára sandít, majd elkerekedett szemmel Marxra bámul.
Karl Marx?
Mutatóujjával a homlokára koppint.
Ez is csak azt bizonyítja, hogy álmodom!
Marx büszkén a mellére csap, és szónoki pózba helyezkedik:
Így igaz, Marx vagyok. És büszke vagyok az orosz népre. Nektek köszönhetjük, hogy létrejött végre a kommunizmus földi paradicsoma.
A kommunista összehúzza a szemét:
Paradicsom? Miféle vallásos kifejezés ez? Nyelvbotlás a javából! Úgy látom, nagy zűrzavar uralkodhat a fejében!
Marx nem hagyja magát kizökkenteni:
Azt értem ezalatt, hogy létrejött az osztályok nélküli társadalom…
A kommunista fontoskodva ingatja a fejét:
Egy pillanat, kénytelen vagyok ismét visszavezetni a helyes útra. Nézze, elvtárs…
Elragadtatott arckifejezéssel, elérzékenyült hangon:
A fényhozó lángelme, Sztálin elvtárs… Az ördögbe, ez nem volt jó…
Körülkémlel, hogy lássa, észrevette-e nyelvbotlását a társaság…
…mármint nem azt akartam mondani, hogy nem volt lángelméje… bizonyára nagyon is az volt neki…
Elbizonytalanodva nyel egyet, mert észreveszi, hogy ismét rosszul fejezte ki magát…
…csak hát Nyikita elvtárs nem tűri a hízelgést… Nyikita közmondásos szerénysége, ugyebár… de lehet, hogy már ez is hízelgésnek számít…
Megrázza a fejét, most már teljesen össze van zavarodva
…egyszóval, Sztálin… …azaz Hruscsov kétségkívül tudja, hogy az osztályok nélküli társadalom nem azt jelenti, hogy az osztályok nem léteznek, és azt sem, hogy mindenkinek egyenlő a jövedelme. Éppen ezért a tulajdonjog…
Marx félbeszakítja, és tanítósan kijavítja:
Tulajdonjog? Azon már rég túlvagyunk!
A kommunista kezében megremeg a tábla, mintha ideológiai alapjai rendültek volna meg. Teljesen elbizonytalanodva:
Hisz ez csak természetes…
Hirtelen támadt rémülettel mered Marxra…
De miért kínoz maga engem egyáltalán? Csak nem…?
Közelebb merészkedik, és félénken megrángatja Marx szakállát.
Valódi ez a szakáll?… Maga tényleg Karl Marx? Vagy a GPU álruhás ügynöke? Az isten szerelmére… az ég… akarom mondani, Sztálin… azaz Hruscsov… kérem… Maga ugye nem…?
Goethe odalép hozzá, és a vállára teszi a kezét…
Nyugodjon meg. Barátok között van, és különben is csak álmodik. Még csak nem is vagyunk földi lények.
A kommunista:
Nem földi lények… Tehát akkor nem is a földön vagyok!
Egyszeriben felderül az arca:
Akkor halott vagyok!
Nagy csattanással földhöz vágja Marx arcképét.
Meghaltam, szabad vagyok!
Ujjongva megöleli Goethét, és orosz szokás szerint, kétfelől arcon csókolja:
Uram, látom, hogy ön nagy és nemes szellem. Kérem, ne küldjön vissza! Az emberi lét minden pillanata előre el van tervezve. Minden érzés elő van írva. Papírízű az élet!
Térdre hullik Goethe előtt:
Uram, az égre könyörgöm, ne küldjön vissza! Kerüljek inkább pokolra vagy a purgatóriumba, bánom is én, csak ezt ne! Csak ezt ne…
Goethe felemeli a karját, és int.
A kommunista önkívületszerű révületbe esik, feláll a földről, és ismét masírozni kezd. A tábla magától a feje fölé emelkedik, felharsan a fúvószene, és a kommunista lassan visszamenetel a képernyőre. Egyre jobban összezsugorodik, végül eltűnik a tömegben.
Hirtelen vált a kép, és Hruscsov kedélyes malacfeje odabiccent az elíziumi társaságnak.
Marx dühösen odaugrik az időgéphez, és kikapcsolja.
A képernyő – nagy recsegés és sípolás kíséretében – elsötétül.
Bíró Péter fordítása
