Irizáló színek
Ki nem bámulta még gyönyörködve a benzin kígyószerű mintáit a pocsolya felszínén, hogy aztán követ dobjon bele és figyelje a színek kialakulását a vízfodrokból, vagy nem csodálta soha a ragyogó szivárványt, amint a kitörő napfényben egy pillanatra felível a sötét viharfelhők előtt?
A szivárványt, amely a Noéval kötött szerződés volt a nagy vízözön után.
A büszke pávát, a maró kiáltásút, ahogy kinyitja a farkát. Ezüsttel és bársonnyal van beszórva, a szemünk előtt váltogatja a színeit.
Az irizáló opál és holdkő, a hűvös és titokzatos, meg a gyöngyház kagylóhéj. Átfénylő színű szappanbuborékokat, szivárványosakat fújtunk a napsütéses égre; kipukkadtak, eltűntek, ahogy elúsztak.
Az irizáló színek a gyerekkort hozzák vissza, ahogy kaleidoszkóp-szerűen átcsúsznak egymásba.
A szomorú kaméleon vulkán-szürkeség ül a szikláján míg dörög az ég szürke a kabátja és szürke a szíve szürke szemű kaméleon mélyszürkén tűnődve.
Hirtelen vihar szivárványt hozott és kövér cseppekben eső záporozott.
„Ó, szivárványszín mosd le kérlek életem szürkéjét a napi szürkeséget.”
Vihar ezt hallotta és abban a percben felkapta elfújta szivárvány végére ott feküdt a földön egy ragyogó kagyló szivárványos fényes Gyöngyház. Opálos gyöngy ragyogó holdkő benzin a tócsán csillámló buborék Gyöngyház a gyönyöröm.
Áttetszőség
Sabrinám, szépem, Halld szavam, ott, ahol ülsz, Üveges, hűs, áttetsző víz alatt, Ahol hajad dús szövetében Borostyánt és liliomot fésülsz; Halld, régi hősök éltetője Ezüst tónak istennője, Halld szavamat.
Halld és jelenj meg itt e körben Nagy Ókeánosznak nevében, A földrengető Neptún szigonyára... (John Milton: Comus, vagyis a Ludlow-i kastélyban előadott maszkajáték)
„Azért hagytam föl az üveges munkáimmal, mert beláttam, hogy a fénytörő távcsövek tökéletességének igenis megvan a határa. És nem elsősorban azért, amit eddig mindenki gondolt, vagyis hogy nem léteznek a fénytani szerzők előírásai szerint pontosan megmunkált üveglencsék, hanem azért, mert maga a fény különböző törésű sugarak vegyes keveréke.” (Isaac Newton: Optika)
Az idő átcsúszik az óraüvegen, és homok méri.
„Egy homokszemben meglátni a világot.”
Homok és szóda vagy kálium, az üveg receptje.
Az üveggömbben skarlátvörös hóvihar, széttörik a kezemben, vörösre festi a lepedőt. Az üveg a kulcs, amellyel világunkat feltárjuk. Üvegen át tárta fel Galilei a naprendszert; üvegprizma adta Newtonnak a színképet. Ahogy az üveggyártás fejlődött a tizenhetedik században, úgy gyarapodtak a felfedezések. Lencsecsiszolás. Nagyítóüveg. Szemüveg. Átfénylő, kemény és törékeny.
Ha ránézel az üvegre, Ott megállhat szemed; vagy átlépsz rajta kedvedre, s a mennyet kémleled. (George Herbert: The Elixir)
Színek „hiányában” – színtelenségben – mértük meg a csillagokat, alkottuk meg a színképet. Aztán jött a mikroszkóp, hogy fölfedje odabenn a láthatatlant.
A festők fej fej mellett haladtak a tudósokkal. A camera obscurában megragadták a világot. Vajon ez Vermeer titka? A világot üvegnegatívokon ezüstbe rögzítették. Az üveg életfontosságú, akár az oxigén. A Hubble teleszkóp olyan pontosságúra van csiszolva, amit Galilei el se tudott képzelni. Az üveg az értelem sója – áttekintés, melynek átlátszósága behatol a sötét sarkokba.
Van a British Múzeum középkori részlegében egy kis ezüst doboz: a teteje apró gyöngyökkel van borítva, amiket kristálylencse nagyít fel. Ámulattal megyek megnézni ezt a dobozt.
1972-ben egy csupaüveg házban aludtam a Bankside-on – üvegezett édenkert, könnyen fűthető a fagyos télben, praktikus megoldás.
Hol jelent meg az üveg a filmjeimben?
Eltorzult arcok, az üveghez nyomódnak. Bolond a Jubileumban, meg Ariel a Viharban. Van-e még robot.
A metszett gyémántüveg táblák az Angyali párbeszédben. Üvegek és kék kréta.
A prizmák A nap árnyéka és a Tükörművészet középpontjában. A Wittgensteinban Zöld úr, a Báj és Idegenség Kvarkja fényglóriát villant hátrafelé a kamerába. A fény kitörli a képet.
Sok évvel ezelőtt teáztam Philip Johnsonnal az ő üvegből épült házában. Az üveg modern dolog volt. Üvegen keletkezik a szférák időtlen zenéje.
Egy jelenés foszforeszkál Áttetszően kísérteti szememben Villódzik a csillagfényes egekben Átsütnek rajta a csillagok Fényesen, mint a csillagszóró.
A kísértet, Átlátszó Úr Valahol nagyon régről Rozmárokon tipegve Úszik a folyosó-végről
Hideg lehelet-buborék Kísértetet még sose láttam.
Átlátszó Úr oly áttetsző Kristályos vízi rák, Átfénylő üveg verőér Nyílik és zárul Átderengő Medúza A mély esernyője.
A kísértetek, úgy hallom Menekülnek A hajnali félvilágban Mikor a fekete madár szól Kibontják szárnyukat jól És verdesve mint denevér A padlásra röpülnek De Átlátszó elkápráztat Még napsütésben is Táncol a júniusi forróság Levegő-fodrain Csillámló kísértet.
Várja a nap lementét Aztán lejön a folyosón Ma megváltoztatta nemét Nő, aki habselyem ruhát visel Oly finomat, hogy a menyasszony Áthúzhatná jegygyűrűjén Szitakötő ibolyántúli szárnyakkal Lányruhája zizeg Ahogy eltűnik a gyémánt Ablaktábla mögött A falak tükreiben Nem látszik semmi sem. Ez a nő lesz Átlátszó Uram? Ha megint erre úszik Mint Della egyik hölgye Átlép időn és nemen Szakálla üvegfonadék Ujjaim közé csúszik Lányos kacagással.
Azt hittem a kísértetek némák Mint a szentjánosbogár Opálos derengő lények Kikre csak árnyék vár Ó, hogy fecsegnek Elsőbálosok a kristálylépcsőn állva Irizáló anyagból
Üveges csillárokat lengetve flitteres foxtrottot táncolnak Gépzongorás szellemek Himbálódzó hínárok Hármastánca.
Ahogy eltűnik előlem Iszom az iszonyra Életvíz-pálinkát Fényes jelenléte Volt és nincs.
Nádasdy Ádám fordítása
A fordítások alapja: Iridescence. In: Jarman, Derek: Chroma. London: Vintage, 1995. pp. 145–146.; Translucence. In: ibid. pp. 147–151.
