Kömlődi Ferenc: Fénykatedrális. Budapest: Kávé Kiadó, 1999.
Aki próbált valaha az Interneten keresőprogramok segítségével kutatómunkát végezni, tisztában van vele, milyen nehezen osztja meg a világháló rejtett információkincseit a kívülállókkal. Mintha csak a British Museum éjsötét alagsoraiban keresgélnénk egyetlen zseblámpa fénysugaránál: átfogó kép híján rendszerint csupán a kitartó és szisztematikus rabszolgamunka, vagy a vakszerencse segíthet rajtunk. „A háló végtelen”1{Az idézet Maszamune Siro Páncélba zárt szellem című képregényéből való (Tokió: Kodansha, 1992.), a továbbiak Kömlődi könyvéből származnak.} – állapítja meg a Páncélba zárt szellem című manga-sorozat (valamint a belőle készült 1995-ös rajzfilm) záróképén az első öntudatra ébredt, mesterséges intelligenciával frigyre lépő cyborg-rendőrnő, és ugyanez az érzés keríti hatalmába a tapasztalatlan szörfözőt is, amikor belemerül a végtelen adatóceánba. Alig egy évtized elég volt rá, hogy az elsősorban tudományos céllal létrehozott globális mátrix bárki számára nyitott szakrális térré alakuljon, ahol minden megtalálható, válasz valamennyi kérdésre, megoldás valamennyi problémára, hatásos pótszer valamennyi vágyra: titokzatos kormány-összeesküvések bizonyítékokkal alátámasztott dokumentációi, feltörhetetlennek vélt hitelkártyakódok, vagy a Szodoma 120 napja elveszett fejezetei a Pinochet-junta idején készült snuff-felvételekkel illusztrálva. Átláthatatlan könyvtárlabirintusában csupán a felszentelt, beavatott papok képesek eligazodni nyelvükön tudattágító kemikáliák ostyájával, hátuk mögött többéves zarándokúttal az elágazó információs sztrádák mentén.
A világháló egyszerre misztikus kolostor, amelynek menedékében a látók billentyűzetük rózsafüzérét morzsolgatva, azonosítók, jelszavak titkos mantrái révén lépnek be a hiperdimenzió túlvilágába, és barokk katedrális, ahol a cyborgok, transzhumánok, AI-k fraktálikonjai között néhány órára bárki üdvözülhet a termináloltárok katódfényében.
„A Katedrálist földöntúli fény ragyogja be.”
Kömlődi Ferenc Fénykatedrálisa vitathatatlanul hiánypótló mű: kézikönyv a 90-es évek techno-kultúrájához, átfogó igénnyel íródott kisenciklopédia, először magyar nyelven és nyomtatásban. Szakítva az utóbbi esztendők internet-kalauzainak és szellemtörténeti sorozatainak népszerű-tudományos megközelítési módjával, nem próbálja megtartani az ironikus háromlépésnyi távolságot témájával szemben: hiányoznak belőle a humoros lábjegyzetek, a szövegtestbe applikált képregénykockák és mókás karikatúrák. Felnőtt, a téma iránt fogékony és némi előismerettel már rendelkező olvasóknak készült, ugyanakkor nem törekszik szenvtelen, akadémikus objektivitásra: már a prológus első oldalain kiderül a szerző személyes élményekből táplálkozó vonzalma a digitál-világforradalom iránt. Sorait ugyanaz a lelkes áhítat hatja át, mint Ágoston teológiai írásait: prognózisait óhatatlanul próféciáknak érezzük, évtizedeket felölelő krónikáját bionikus angyalok, techno-evangelisták népesítik be, vallási metaforák ellenpontozzák a cyberlét spiritualitását tagadó kinyilatkoztatásokat:
„A transzhumanizmus életfilozófia” – vallja (az angol születésű) Max More, a mozgalom egyik apostola. – „...a vallásokat és dogmákat egyaránt elutasítja.”
A néhány évvel ezelőtt elhunyt Timothy Leary Az eksztázis politikája című okfejtésében hét alapterületet jelöl meg, ahol a vallási élmény világosan elkülöníthető a világi gondolkodás valamennyi formájától. Kozmológia. Genetika. Anatómia. Neurológia. Társadalom- és személylélektan. Eszkatológia. A Fénykatedrális szerzője ugyanezeket a tájakat barangolja be sajátos, csapongó gondolatmeneteivel, az ezredvég tudományos-technikai felfedezésein keresztül vizsgálva a teológiai kérdésköröket. Kozmológiája a kvantumfizikából megszületett antropikus elvet követi, felvetve egy digitális Mindenható lehetőségét – eszkatológiája középpontjába a Tipler-féle Omega-pontot helyezi, a Nagy Reccset, amelyben a világegyetem „egy fordított ősrobbanás során [...] Istenbe omlik vissza”. Genetikája, anatómiája, neurológiája az ember-gép interface ideája köré szerveződik: a transzhumán létben a sejtprodukciót nanorobotok végzik, a szervek és szerverendszerek mesterséges implantokkal helyettesíthetők, az érzékelést mechano-szenzorok tökéletesítik. A társadalom és az egyén között bináris oppozíciót feltételez: a személytelen államgép és a multinacionális konszernek által irányított rendszer ellen a hackervírusok és az önszerveződő autonóm zónák jelenthetik az egyedüli reményt, folyamatos küzdelmükkel előbb-utóbb állásfoglalásra, önvizsgálatra késztetve a jövő valamennyi tudatos polgárát. Utópiája Nanotópia, amelynek lakója, a Homo digitalis multiplex személyiséggel rendelkezik, számtalan különféle identitása zavartalanul és a tudathasadás veszélye nélkül nyilvánulhat meg a világháló virtuális terében. Skolasztikus hévvel von újabb meg újabb párhuzamokat a digitális evolúció tudományos eredményei és egy újfajta hit kialakulása között, albegrai alakzatokkal, mátrixokkal és fraktálokkal modellezve egy érzékszerveink számára évezredeken át felfoghatatlannak vélt transzcendens világot.
„Digitális alkimisták kutatják a bölcsek kövét.”
A Fénykatedrális cyber-miszticizmusa bevallottan a zsidó-keresztény kultúrkör motívumaira épít: a távol-keleti analógiákkal meglehetősen mostohán bánik, ami – tekintetbe véve a számítástechnikai forradalomban alapvető szerepet játszó tokiói, hongkongi, tajvani zaibacukat – ebben az esetben kissé egyoldalú képet nyújt egy minden szempontból globálisnak tekinthető paradigmaváltásról. Fél tucat előadóművészen és filmrendezőn kívül alig találunk egyéb személyi utalást a Felkelő Nap földjére, ahol pedig az Egyesült Államokkal egy időben (sőt egyes területeken hamarabb) megtették a transzhumán törzsfejlődés kezdőlépéseit. Teoretikusban, tudós-prófétában és cyber-szektában a Távol-Kelet sem szenved hiányt, valószínűleg sehol a világon nem fonódik oly szorosan össze technológia és társadalom, mint Japánban. Az Akira és a Tecuo részletes ismertetése egy technokultúra-enciklopédiában alapkövetelmény, de ugyanígy nem maradhatna ki belőle a cyberképregények atyjának számító Maszamune Siro, a világ egyik leghíresebb robot-designereként ismert Szorajama, vagy Asara mechanizált terrorcsoportja, az AUM. A szórványosan felbukkanó japán kifejezések is inkább csak hívószavakként működnek, pontos jelentésüket a szerző leredukálja szövegében betöltött funkciójukra, kisajátítva őket okfejtései alátámasztására. Nem árt például tudni, hogy az otaku valamennyi megszállott rajongó japán gyűjtőneve (magyarul talán „fanatikusnak” fordítható), amelynek a hackerek csupán kicsiny részhalmazát képezik, hasonlóan a tamagocsimániákusok, szumószurkolók vagy használtfehérnemű-gyűjtők köréhez. A mangákat akciódús képregényeknek nevezni pedig éppen olyan durva leegyszerűsítés, mint egész Hollywoodot akciófilm-gyárként kezelni, vagy azt állítani, hogy Hongkong stúdióiban évtizedek óta kizárólag kung-fu harci eposzokat forgatnak.
Ha már egyszer „Japán az elektronikus művészetek Ígéret Földje”, Tokió pedig „az univerzum központja, globális jelentőségű történetek színpada” esetleg érdemes lett volna legalább egy szerény sintószentélyt emelni a pazar Fénykatedrális tövében.
Amióta a Gutenberg-galaxis a végét járja, az írott művek egyre újabb módszerekkel kísérleteznek, hogy lépést tartsanak a befogadói szokások felgyorsult változásaival. A (poszt)modern irodalom stiláris promiszkuitása furcsa mutációkat szül, katalógusregényeket, interaktív műveket, multimédiás CD-ROM-okra szerkesztett elbeszélő prózát. Kömlődi Ferenc könyve ezt a trendet folytatja, bemerészkedve a népszerű tudományos-ismeretterjesztés homályzónájába. A Fénykatedrális szövegteste, témája követelményeihez alkalmazkodva, hasonul a cybertérben keringő dolgozatokhoz, esszékhez, tanulmányokhoz: a műfajtól korábban elvárt leíró-értekező stílus helyett inkább az Internet hypertextjeit formázza zárójelek közé tömörített plusz-információk linkjeivel, képernyőmérethez szabott szövegtagolásával, vagy szabadon csapongó szerkesztésmódjával, amely folytonosan átlépi a tematikus csoportok köré szervezett fejezetek korlátait. A szerző magától értetődő természetességgel emeli át kötetébe korábban már publikált írásait, mintha csak életműve organikusan gyarapodó web-oldalát tárná az olvasó-felhasználó elé, ahonnan bárki szabadon átklikkelhet a Freee Magazin vagy a Filmvilág régebbi számaira. Műve szüntelen transzgresszió, határsértések sorozata a tudományos igényű elemzések és a szokatlanul szubjektív – már-már költői ihletettségű – értelmezések között. Akár science-fiction antológiaként is forgathatnánk, ha megállapításai nem a mindennapi valóság tényei közül, a velünk élő digitális történelemből kerültek volna át az oldalakra. Egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató alapmű, amelynek apróbb tárgyi tévedései és helyenként (időnként?) követhetetlenné váló eszmefuttatásai ellenére kétségtelenül ott a helye a számítógép feletti könyvespolcon, valahol a kezünk ügyében – már amíg meg nem jelenik a következő evolúciós lépés: a hang- és képanyagokkal ellátott, frissített és kibővített CD-ROM-verzió.
Elvégre „hamarosan a hiperdimenzióba lépünk.”
Jegyzetek:
