Kurutz Márton

Pergő képek

A magyar amatőrfilmélet rövid története


Nehezen lehet szavakba foglalni a házimozizás sajátos hangulatát. Aki egyszer részt vett egy ilyen otthoni vetítésen, az jól tudja, milyen felejthetetlen élményt nyújt a falon vibráló kép, a háttérben barátságosan zakatoló gép, a porszemek vidám tánca a fénycsóvában és a vetítőizzó jellegzetes szaga, amit mi a családban egyszerűen csak "moziszagnak" nevezünk. Azóta, amióta már csak ritkán kerül hokedli az ebédlőasztalunkra, hogy posztamense legyen az ütött-kopott "Rusz" 8-asnak, sajnos nekünk is egyre kevesebbszer van alkalmunk átélni ezeket a meghitt perceket. És biztosan így vannak ezzel más családok is, amelyeknek az élete a video betörésével egészen biztos, hogy üresebb lett egy színfolttal.

Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy most sokan nem tudják, miről is van pontosan szó. Még azok sem, akik pedig szívós kitartással vadásznak a tévében a Privát Magyarország epizódjaira, sőt valamennyit sikerült is megnézniük, s utólag videón hosszasan tanulmányozniuk. Ez nem is csoda, hiszen Forgács Péter tucatnyi családifilm-breviáriuma képtelen visszaadni ezt a sajátos hangulatot és azt az élményt, amit azok élhettek át, akik saját magukat láthatták filmen a bölcsőtől az aggastyánkorig. Az amatőrfilmek felhasználásával készült videofilmben nincsen zakatoló gép, csillogó porszemek és moziszag, csak vibráló, olykor elmosódott kép, amelyen számunkra idegen emberek jönnek-mennek, születnek és meghalnak…

Nem kenyerem a filozofálgatás, azonban "csak úgy" képtelenség bepillantani a Forgács-féle időbirodalomba. Olyan ez, mint a mikszáthi idő-kút, amelybe könnyen beleszédül az emberfia, ha a mélyére néz. Van is "húzása" ennek a mélységnek, hiszen az amatőrfilmezés jószerivel egyidős a mozgóképpel. Így ha a gyökerekre is kíváncsiak vagyunk, akkor mindenképpen vissza kell mennünk a Monarchia tarka forgatagába.

A múlt század közepén élt magyar polgár nem csupán szívesen vette, ha egy Klösz, Uher vagy Erdélyi Mór nevű úr lefotografálja szűkebb családjának körében, hanem még pénzt is adott érte. Legszebb ruhájában, tiszteletet parancsoló nejétől és pajkos csemetéitől övezve, büszkén állt a festett hátterű műterem hatalmas masinája elé, hogy megörökíthesse szűkre szabott életének mintegy fél percét. Eddig tartott ugyanis az expozíció ekkoriban. A kemény kartonra mívesen applikált fotográfia az egész család nagy örömére és büszkeségére szolgált. S amint rézkeretbe foglalva a nachtkasztlira került, a família elhatározta, hogy kis idő elteltével megismétli együttes produkcióját a fényképészmesternél. Nem is sejtették, hogy ők voltak ezeknek a nagy nevű mestereknek az első megrendelői, akik természetesen azt sem tudták, hogy mi fán terem a brómezüst, mégis valamiképpen beírták nevüket a fotográfia történetébe, hiszen e cseppet sem olcsó mulatságukkal eltartották a fényképészt, akinek maradt még pénze a kísérletezésekre és az öncélú fényképezgetésekre is.

A kamera méretei miatt ekkor persze még szóba sem jöhetett az a megoldás, hogy az emberek saját fotografáló masinát vásároljanak és maguk készítsék családi felvételeiket. Ahhoz azonban, hogy a masinák némiképpen összezsugorodjanak és az egyszerű polgárok számára is elérhetőek legyenek, már nem sok időnek kellett eltelnie. 1878-ban alapította meg Pejtsik Károly, "József főherczeg ő császári és királyi fensége udvari szállítója" a Városház utca és a Kossuth Lajos utca sarkán található "Standard" palotában "fényképészeti czikkeket" árusító szaküzletét, amely az 1913 áprilisában kiadott 34. számú árjegyzéke szerint saját műteremmel, laboratóriummal és nagyító-intézettel rendelkezett, "kizárólag amatőr célokra". Akinek mégis kedve szottyant otthon pepecselni saját felvételeivel, az ugyanott néhány korona ellenében megvásárolhatta a legkitűnőbb, "kőolajjal működő sötétkamara lámpát", a kőből készült előhívótálkát és azt a töménytelen vegyszert, amelyek segítségével önmaga dolgozhatta ki saját felvételeit. A negatívkép hordozórétege ekkor még többnyire egyszerű sima üveglap volt, amit a lelkes amatőrök összecsukható boxgépükkel, azaz "Kodak-kameráikkal" együtt még a frontra is képesek voltak magukkal cipelni. Azt, hogy a háború a bakaélet véres komolysága ellenére mindenki számára nagy kaland volt, az is bizonyítja, hogy meglepően sok frontfelvétel készült annak idején és ezek szerencsére szép számmal meg is maradtak.

A nagyobb újságok ekkor már hivatásos fotográfusokat alkalmaztak, akik saját felszerelésükkel (többnyire az egyre inkább divatba jövő "mellényzseb-Kodakjaikkal") készítették riportfelvételeiket és a kidolgozást is rendszerint maguk végezték. Ha nem, akkor viszonylag gyorsan, akár már hat óra alatt is megcsinálta helyettük a labormunkát bármelyik pesti kereskedő, amelyek közül legismertebbek ekkoriban a Chmura (Ferenciek tere 2.), a Juszt testvérek látszerészüzlete a Tavasz utca 14. szám alatt, és a legendás HAFA voltak.

Mielőtt azonban Hatschek Emil és Farkas Béla urak üzleti házasságra léptek volna – hogy évtizedeken át büszkén nevelgessék közös gyermeküket, a három üzlethelyiséggel működő HAFA céget –, a magyar "amateur-fényképezők" nagy csinnadrattával szövetségbe tömörültek. Ez volt a Photo-Club, amely pontosan száz esztendővel ezelőtt, 1899-ben alakult meg. A társaság, amelynek székházát a Ferencz József-, azaz a mai Belgrád-rakparton már szép számmal látogatták az amatőrök, úgy látszik, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis 1906-ban a műkedvelő fényképészek egy másik szövetséget is létrehoztak, a Pejtsik-üzlet tőszomszédságában, a Városház utca 3. szám alatt. Az egyesület, amely a "Magyar Amatőr-fényképezők Országos Szövetsége" nevet viselte, céljául tűzte ki, hogy ingyenes előadásaival, kiállításaival és színes diavetítéseivel elősegítse a művészi fotográfia fejlődését és alaposabb képzésben részesítse a kedvtelésből fényképezőket. A vetítések – Lumiere korára jellemzően – természetesen még petróleumlámpás, csupán néhány ember számára élvezhető halovány képet jelentettek, mégis mindenkit egyik ámulatból a másikba ejtett a laterna magicából kiszökő fénycsóva és a majdnem életnagyságúvá varázsolt kicsinyke, kézzel színezett üveglap fényképe. A vetített kép, újdonságával és összes misztikumával együtt olyan népszerű jelenséggé vált századunk első éveiben, hogy rövid időn belül igyekezett mindenki az otthonában is a falra varázsolni. Ebben persze jó partnernek bizonyultak a kereskedők, akik a laterna magica legkülönfélébb változataival örvendeztették meg a játékos kedvű felnőtteket és természetesen a gyerekeket. Voltaképpen ezek a szinte kizárólag francia üzemekből kikerült, bádoglemezből préselt, díszes kivitelű ősdiavetítők voltak az első házimozi-masinák, amelyek között már voltak mozgó képek vetítésére alkalmas szerkezetek is. A mozgás alapja ez esetben is állókép volt, amelynek csupán bizonyos részleteit lehetett – alkalmasint egy másik vetítőgép segítségével – mozgásra bírni. Az első, otthon falra vetített és ember által megmozgatott képek igen egyszerűek voltak. Sok esetben csak kaleidoszkópszerű élményt nyújtottak, de voltak, amelyek a mindennapi élet egy-egy tréfás intermezzóját mutatták be: felszálló cigarettafüst, arckifejezését változtató férfiarc stb. A látványos mozgásnak e formája azonban ritkaságnak számított. Sokkal gyakoribb volt a gyermekek szórakoztatására használatos mesesorozat, amely egy hosszúkás üveglemezen mutatott be négy-öt színes "fázisképet" a legnépszerűbb mesékből.

1923-ban dobta piacra a Kodak cég a 16 milliméteres filmméretet, amely a később megszületett más méretek mellett a legtovább volt forgalomban. Az amatőr keskenyfilmek között mindig is ez volt a legdrágább méret, jóllehet a legjobb minőséget is ez a filmfajta garantálta. Képminősége természetesen nem vetekedhetett a professzionális, 35 milliméteres normálfilmével, ezzel szemben előnyeként azt emlegették, hogy az ugyanannyi képet tartalmazó keskenyfilm hossza a normálfilm hosszának 40%-a, a súlya pedig 20%-a. A vállalkozó kedvű amatőrök így tehát először ezen a méreten láttak munkához…

A házimozizást forradalmasítani látszott egy új fotokémiai találmány, az úgynevezett fordítós eljárás, amely még olcsóbbá tette a film elkészítését. Ez a kissé komplikált hívási mód kiküszöbölte a negatívfilm használatát, így az amatőr ugyanazt a filmszalagot vetítette le pozitívként, mint amit néhány nappal korábban a kamerájába fűzött. A művelet laboratóriumi része kissé bonyolult. Lényege azonban az, hogy a filmet az előhívás során még egyszer megvilágítják és így rendkívül finom szemcsézettségű pozitív képet nyernek, amely a vetítésnél ennek megfelelő képtisztaságot ad. Az amatőrök számára természetesen adott volt a hivatásos filmesek által használt negatív-pozitív eljárás lehetősége is, amelynek segítségével megsokszorozhatták felvételeiket. Ezt a módszert azonban még a tehetősebb amatőrök is csak nagyon ritkán használták, mivel a végtermék, a vetíthető kópia közel sem volt olyan jó minőségű, mint a fordítósfilm. Sokkal szívesebben választották inkább a másolásnak azt a fajtáját, amely úgy készült, hogy a sokszorosítandó pozitívek alapjául szolgáló negatívot a már leforgatott és feliratozott fordítós kópiáról készítették el, vagy ugyanerről a fordítós szalagról közvetlenül fordítós pozitív filmre készítették a másolatot.

Keskenyfilm lévén, a tökéletes minőséget természetesen soha nem garantálta egyetlen nyersanyaggyár sem. Így nincsen abban semmi különös, hogy ezek az ide-oda másolgatások egyáltalán nem jöttek divatba. Még a Forgács-féle archívumba is csak hébe-hóba tévednek be olyan filmhagyatékok, amelyeknek néhány darabja eredetileg negatív anyagra készült. Szerencsére azonban ma már a videotechnika segítségével szinte ugyanolyan jó minőségű képet lehet készíteni egy felvételi negatívról is, mint a fordítósfilmről. A digitális csodaprogramok persze olyan esetekben is segítségére sietnek az egypéldányos filmdokumentumoknak, amikor azt készítője alul- vagy felülexponálta, esetleg lejárt, "döglött" anyagra forgatta, vagy hibás keverésű vegyszerekkel dolgozta ki. Ez azonban viszonylag ritkán fordult elő, hiszen nem vonzott különösebben senkit sem a sötét fürdőszobában az órák hosszat tartó pepecselgetés. Szívesebben választották az egyszerűbb és biztosabb megoldást: a kereskedő cégek házi laboratóriumait, ahol a különböző filmfajtákat saját, gyárilag előírt hívóikkal hívták.

A nagynevű gyáraktól, olyanoktól, mint az Agfa, Kodak, Ilford, Perutz, Pathé, Gevaert, természetesen nem csak a filmeket és vegyszereket lehetett megvásárolni, hanem minden olyan tárgyat és kelléket, amire szüksége lehetett egy filmamatőrnek. A HAFA boltokban, az üzlet 1940-es árjegyzéke szerint például tizenhárom különböző fajta felvevőgépet lehetett kapni. Ezek között ott találjuk az egészen komoly Bolexet is, amely a több mint százéves múltra visszatekintő svájci St.-Croix-i Paillard finommechanikai gyárban készült. Ennek a kamerának és a hozzá tartozó vetítőgépnek az ára a többi masináéhoz képest igen borsos volt (1566 és 1240 pengő), jóllehet megvolt az az előnye, hogy másodpercek alatt elvégezhető átalakításokkal mind a három filmméretre lehetett alkalmazni. Időközben ugyanis továbbfejlődött a keskenyfilmipar és a gyárak kihozták a középen perforált 9,5 milliméteres, valamint a később "normál nyolcasként" ismert 8 milliméteres filmnyersanyagokat, amelyek jószerivel csak fordítós filmként kerültek forgalomba. HAFA-ék katalógusában természetesen a magyar ipar is képviseltette magát, a többi között az akkori idők nagy sztárja, a "Marxton" fantázianévre hallgató 16 mm-es hangos vetítőgéppel, amely a VI. kerületben, a Bulcsú utca 7. szám alatt található Marx és Mérei "Első Magyar Repülőműszergyárában" készült többféle változatban, az egyébként szintén amatőrfilmes Marx Tibor tervei alapján.

Mindeközben a kereskedők szolgáltatási köre is bővült, s a beadott filmeket már nem csupán előhívatni, hanem színeztetni és feliratoztatni is lehetett. Az amatőrök igényességére jó példa, hogy ekkoriban egyre-másra próbálkoztak olyan trükkökkel, amelyeket a profi filmtechnika már régóta alkalmazott. A HAFA által rendszeresen megjelentetett filmtechnikai kézikönyvek egyik legtermékenyebb szerzője, a zseniális Lénárd Endre, az amatőr filmesek legendás Dranelje így ír erről Amatőrmozi tanfolyam című könyvében: "Mindezeket a dolgokat úgy tanulhatjuk meg legjobban, ha a moziszínházakban a hivatásos filmesek technikáját tanulmányozzuk. Kíséreljük meg figyelmünket a jelenetek összeállítására összpontosítani és ne hagyjuk magunkat a film cselekménye által lenyűgözni. Ügyeljünk arra, hogy a filmművész miként irányítja figyelmünket és hangulatunkat olyan mederbe, ami céljának megfelel. Ha tisztában vagyunk az alapfogalmakkal, keressünk egyéni utakat, új kifejezésmódokat és saját stílust!"dr. Lénárd Endre: Amatőrmozi tanfolyam. Budapest: HAFA, 1943. p. 58.1 Lénárd, aki "civilben" állítólag linóleumkereskedő volt, számos tanulmányában és könyvében (amelyek közül talán az 550 oldalas A keskenyfilm technikája és művészetedr. Lénárd Endre: A keskenyfilm technikája és művészete. Budapest: HAFA, 1942.2 volt a legnépszerűbb) oktatta és szoktatta rá az amatőröket az igényességre. ő volt az első magyar nyelvű keskenyfilmszakkönyv írója, aki egyébként felvevőgépeivel sohasem volt tökéletesen elégedett. Szinte állandóan újítgatta, bütykölgette kameráit, amelyeket egészen a felismerhetetlenségig fabrikált különböző "toldalékokkal" kiegészítve, aminek következtében már maga a gyár sem ismert volna rá saját konstrukciójára.

Lénárd nem volt szakbarbár, sőt a belepiszkálástól mindig is óvta olvasóit. Kísérleteinek eredményeit, tapasztalatait viszont minden esetben megosztotta olvasóival. Fantáziáját nem csupán a film technikai oldala mozgatta meg, hanem a dramaturgia is. Szerinte "a film csak akkor tökéletes, ha mindegyik jelenete szerves összefüggésben van az előző és a következő képpel. Olyan film, amelyik csak céltalanul össze-vissza fotografált gyönyörű felvételekből áll, nem érdemli meg a film nevet és a nézőt untatni fogja."dr. Lénárd: Amatőrmozi tanfolyam. p. 36.3 E kijelentések különösen érdekesek, hiszen az ember könnyen azt hihetné, hogy az amatőrfilmezés első évtizedében, közvetlenül a laterna magica varázsa után, az emberek megelégedtek a falon vibráló, ugrándozó képek tarka sorozatával és eszükbe sem jutott mögöttes tartalmakat keresni. Szerencsére Lénárddal együtt sokan rájöttek arra, hogy "a világ hemzseg a filmre kívánkozó témáktól és gyakorlatlan megfigyelő képességéről tesz tanúságot az az amatőr, aki vakon megy el az ezernyi lehetőség mellett."ibid. p. 64.4

március 30-án alakult meg az a szervezet, amely Magyarországon elsőként terelte össze az amatőr technikával, pusztán kedvtelésből filmezőket. Az AME, vagyis az Amatőr Mozgófényképezők Egyesülete indulásakor ugyan még nem sok tagot számlált, amikor azonban még ugyanaz év őszén megjelentette hivatalos folyóiratának, a Pergő Képeknekelső számát, egyre-másra verbuválódtak az érdeklődő polgárok, akik között volt orvos, ügyvéd, kereskedő, arisztokrata, sőt tanuló is. Nagy kár, hogy ez az egyesület csak a magángyűjtemények keretein belül dokumentálódott valamennyire. Hihetetlenül hangzik, de a még több száz példányban kiadott Pergő Képek teljes évfolyamait sem lehet megtalálni egyetlen könyvtárban sem! Olyan kultúrtörténeti emlékeink ezek a java részt nem létező filmtekercsek, amelyek ma, néhány évtizeddel később is még jóformán teljesen feldolgozatlanok és kutathatatlanok…

Sajnos talán már azt sem fogjuk soha megtudni, hogy Lénárd Endre voltaképpen csak vizet prédikált – azaz: maga is igényes filmkészítő volt-e –, vagy sem. Filmjeivel együtt ő is a háború áldozata lett. Tudomásom szerint csupán egyik filmjének kivágástekercse, azaz töredéke őrizte meg filmes munkásságát. Ez a körülbelül tízperces 9.5 mm-es filmtekercs, amely nemrégiben véletlenül került elő egy lebontásra ítélt sas-hegyi ház padlásáról, különböző kivágásokat, elrontott jeleneteket tartalmaz Lénárd Endre és egy szintén nagyon tehetséges amatőr társa, Deutsch Richárd közös filmjéből, A Föld halálából. Ennek az ígéretesnek tűnő nagyon korai sci-finek fordítós, tehát egyetlen, bemutató kópiája a harmincas évek végén megsemmisült egy lengyelországi vetítés során. A lengyel amatőrök kíváncsiak voltak magyar társaik munkájára, így elkérték a film egyetlen kópiáját, hogy ők is levetíthessék egyik klubestjükön. Sajnos azonban rosszul fűzték be a filmet, aminek következtében egy nyomógörgő "bevasalta" a filmszalagot és hosszában kíméletlenül kettévágta. Kár, hogy a roncsokat nem őrizték meg, mert az ilyen beteg és sok esetben tetszhalott filmeket feltámasztó restaurátorok a mai eszközökkel olyan állapotba tudják hozni a szalagot, hogy ismét le lehet vetíteni és szakszerű átírással láthatóvá is lehet tenni az utókor számára.

Hasonló esetre volt már példa a Forgács-gyűjteményben is, ahová rendszeresen kerülnek be "halálra ítélt" filmek, amelyeket a restaurálásnak köszönhetően lehet csak videóra átmásolni. Ilyen volt Szilvásy István két rövidfilmje is. A lebontásra ítélt Tabánt megörökítő képsorait amatőr társai tették tönkre egy vetítés során, míg egy másikat a történelem: egyik felvidéki kirándulásán készült kisfilmjében olyan irredenta jelenetek voltak láthatóak, amelyeket Szilvásy jobbnak látott kinyesni a háború után. A kivágás szerencsére megmaradt, igaz nem "naftalinban", hanem egy pléhdobozkában agyonnyomorgatva, így a restaurálásnak köszönhetően ma is látható. Hasonló, aprólékos restaurálás tette láthatóvá és 50%-ban karctalanná Andrásovits Nándor felbecsülhetetlen értékű dokumentumfelvételeinek, a felvidéki zsidók Palesztinába menekülésének 1939-es filmnaplóját is, amely a kapitány egy másik filmjével, az egy esztendővel később készült német kitelepítéssel együtt A dunai exodus címmel néhány hónapja született újjá Forgács kezei alatt.

A Föld halálának regényesen furcsa történetében azt hiszem minden benne van, ami az 1945 előtti amatőrfilm-mozgalmat jellemzi. Például maga az ötlet, ami alapján a film végül is elkészült. Profi filmeseknek 1935 táján idehaza meg sem fordult a fejében, hogy fantasztikus filmet forgassanak. Bizonyára tudtak a számos amerikai próbálkozásról, talán látták is a meglehetősen kezdeti módszerekkel animált gyapjú-King-Kong-ot, de tudták, hogy ezt a technikát meg sem közelíthetik a Róna utcában. Lénárdék azonban bátran nekivágtak és megírták a forgatókönyvet, melyet az egyesület egyik ülésén bizonyára felolvastak és megvitattak. Mecénásaiktól és tagtársaiktól epés megjegyzések és "betartások" helyett támogatást, biztatást és főleg sok jó ötletet kaptak. Szabadidejükben együtt láttak neki a díszletek és jelmezek elkészítéséhez, amelyek között szép számmal láthatunk egészen figyelemre méltó szkafandereket és más futurisztikus overallszerűségeket az imént említett kivágástekercsben. Amikor készen voltak a jelmezekkel és a díszletekkel, nekiláttak a forgatásnak, amelyhez színészeket rendszerint a családból, vagy egymás közül toboroztak. Aki ismeri a Forgács-sorozatból a Dudás-életművet bemutató epizódokat, az bizonyára emlékszik az ilyen kis szcenírozott filmecskékre, amelyek láttán az a legszembetűnőbb, hogy ezek az amatőr színészek nem is játszottak olyan rosszul!

A Föld halálának egyetlen kópiája, tehát maga a film sorsa is rokon a korszak többi filmjének történetével. Említettük már, hogy a nem megfelelő minőséget eredményező másolat miatt rendszerint egypéldányosak maradtak a filmek, s noha egy halom serleget és díjat nyertek a fesztiválokon, mégis azt az egy példányt vetítették és küldték ki a külföldi találkozókra. Erre persze az alkotók már korábban gondoltak, így a film feliratait egyszerre kétnyelvűre (a magyar mellett rendszerint angol vagy francia nyelvűre is) komponálták.

Az alkotókra, Lénárd Endrére és Deutsch Richárdra egyébként még ma is nagy szeretettel emlékeznek vissza azok, akik akkoriban a szövetség tagjai voltak. E sorok írójának még megadatott az a fantasztikus élmény, hogy néhány évig tagja lehetett annak az asztaltársaságnak, amelyet még a régi AME, később MAFSZ-tagok alapítottak hosszú évtizedekkel ezelőtt. A társaság, amely minden vasárnap délelőtt a Szent István körúti Sziget cukrászdában tartotta kötetlen, múltba merengő üléseit, mára jószerivel kihalt. Évről évre üresedtek meg a székek, ahol egykor olyan emberek foglaltak helyet, mint Vásárhelyi István, akinek nevét tucatnyi szakkönyvéből minden amatőr ismerte, Bajtek Árpád, a híres Ultralux gyöngyvászon feltalálója és készítője, Zsellér Lipót, az ismert iparművész-grafikus, vagy Szilvásy Pista bácsi, aki a filmezéstől kezdve a "Saját hangja, vigye haza!" hangfelvételig sok minden, ma már különösen érdekes dologgal foglalkozott. Nemrégiben a Várban, a Búcsú a hangos XX. századtól című kiállításon örömmel fedeztem fel a vitrinben egy eredeti Longa-voxot, amely voltaképpen a magnetofon magyar szabadalmú őse volt. Nem volt nagyobb, mint egy rádió, és a gyomrában futó 35 mm-es végtelenített filmszalagra egyszerű lemezjátszó vágófej segítségével akár félórányi hanganyagot is lehetett rögzíteni. A vitrin sarkában pontos volt a kiírás, csupán Szilvásy István neve hiányzott, aki feltalálója és konstruktőre volt ennek az érdekes és a hangamatőrök körében igen népszerű szerkezetnek.

ők tehát még jól emlékeztek Lénárdra és Deutsch "Ricsire", akik sajnos nem tértek vissza a háborúból. Ez a kis A Föld halála-töredék is úgy úszta meg a pusztulást, hogy egyik készítője, Deutsch Richárd 1944-ben a Gömb utcából átballagott Budára, egy ismerőséhez, hogy rábízza kincseit, ha nem térne vissza a munkaszolgálatból.

Az AME 1938-ban nevet változtatott. Az új elnevezés a MAFSZ lett, vagyis Magyar Amatőrfilm Szövetség, amelynek tagjai természetesen nem csak játékfilmeket forgattak, így az évente megrendezett amatőrfilmes szemlén, amely augusztus utolsó hetében a Szent István Kupáért folyt, több műfajban is versenghettek. Fellapozva a Pergő Képek egyik számát, láthatjuk, hogy a MAFSZ meglepően tarka kategóriákban írta ki pályázatait. Játékfilmekkel drámai és vígjátéki kategóriában lehetett nevezni, míg például animációs filmmel rajz-, baba-, marionett- és sziluett-műfajban. Bár a legnehezebb és leglassabb munka az animáció, mégis volt, aki vállalkozott rajzfilmek készítésére. Zsellér Lipót iparművész volt az, aki már a harmincas évek első felében ilyen filmeket forgatott 9,5-es kamerájával. Ott fenn északon című rajzfilmje szerencsére ma is látható, így az animációs film történetét kutatók számára is tanulságos lehet "Pingi", a pingvin és "Rozmaring", a rozmár, minden bizonnyal amerikai filmekből ellesett, szellemes küzdelme.

A fesztiválok nevezési lajstromában voltak ezenkívül oktató- és "tudományosfilmekre", "avant-garde" és "fantáziafilmekre", valamint propagandafilmekre kiírt pályázatok is, amelyek hátterében legtöbbször egy nagyobb cég, például egy szálloda állt. Ebben persze nincsen semmi különös, hiszen ekkoriban minden olyan propagandafeladatot, amit ma a video és tévé lát el, a film, és rendszerint külön felkérésre épp az amatőrfilm vállalt magára.

Ebből a szempontból számunkra leginkább HAFA-ék egyik katalógusa a legérdekesebb, hiszen ebben az amatőrfilm minden akkori felhasználási területét megemlítik. A Károly király úton, az Andrássy úton és a Rákóczi úton is képviselt üzletlánc portékáit népszerűsítő füzetecske eme, megmosolyogni való reklám-bevezetője reálisnak tűnő érvekkel igyekszik bizonygatni a film sokoldalúságát: "Az amatőrmozi a XX. század egyik legszebb alkotása! Éljen vele mindenki! Fényképezze kismozira az anya gyermekének életét, sírását-nevetését, játékát, ezernyi kedves megnyilatkozását, az apa a családi élet derűs, aranyos jeleneteit, ünnepi pillanatait, a gyerek játékait, sportját, jópajtásait, kirándulásait. A turista tegye örökéletűvé túráinak csodás látványait, a világjáró idegen országok népének életét, a városok és a természet szépségeit. Az udvarló szerelmese mozdulatait, mosolyát, szeme csillogását, az életművész minden mulandó szépet, az Életet. Ezeknek az amatőrmozi a legbájosabb szórakozás, a legédesebb mulatság. De vannak, akik kezében nagyon hasznos, ma már szinte nélkülözhetetlen szerszám: a sportembernek, sportrajongónak hogy megörökítse a mérkőzéseket, ellenőrizze a tréninget, a szép, a helyes sportszerű mozgást. Az orvosnak, mérnöknek, építésznek, hogy eleven képekkel jegyezhessen fel mindent, kereskedőnek, iparosnak, gazdásznak, hogy munkájuk, foglalkozásuk tapasztalatait gyűjthessék. Klinikának újszerű műtétek, kezelések, kísérletek filmezésére, tudósoknak, kutatóknak elengedhetetlen a mozifelvevő, a mozgások, természeti tünemények elemzésére. Tanárok, tanítók, pedagógusok, cserkészek tökéletes kísérletezést, eleven tapasztalatgyűjtést és oktató bemutatást végezhetnek kismozival. Papok, egyházi emberek a körmenetek, kongresszusok, búcsújárások, szabadégalatti szertartások felvételére használhatják, zárdák, nevelőintézetek vezetői megörökíthetik a fontos eseményeket, társadalomkutatókat, városok, faluk vezetőit a legnagyobb helyzetképekhez juttatja. A rendőri, csendőri munkában a legtökéletesebb helyszíni szemlét, a perdöntő bizonyítékokat adhatja a kisfilmes mozigép. A színész, artista, mozdulatművész számára a legjobb önképzés, a legérdekesebb mozdulatelemzés. Aki filmrendezőnek, filmművésznek készül, annak a legremekebb előtanulmány a kisfilmes mozi. Summa-summarum: a mai modern ember nem élhet amatőrmozi nélkül!"HAFA 85. árjegyzék. Budapest, 1940. p. 1. p. 3.5

Még ha kissé túloztak is HAFA-ék, bizonyosra vehető, hogy számos amatőrfilm készült annak idején kizárólag üzleti céllal. A Filmintézet például évekkel ezelőtt egy magánszemélytől egy halom 16 mm-es fordítósfilmet vásárolt, melyen a két háború közötti időszak síéletének jelentős hányada megörökítődött. Hogy ki és mikor készítette ezeket a feliratokkal oktató sífilmeket, talán rejtély marad örökre. Csak egy dolog vehető biztosra: a megrendelők és finanszírozók között ott volt Kertész Tódor és Weszely István, akik sportáruüzletüket reklámozandó készíttették a ma több szempontból érdekes és szép felvételeket. Láthatjuk tehát, hogy még a reklámjelleg sem volt kizáró ok egy amatőr versenyen. De talán a nemzetközi versenyeken sem, bár a Pergő Képek külföldi sikereink kapcsán leginkább játék- és dokumentumfilmjeinkről ír.

Magyar amatőrök egyébként már szövetségük megalakulása után egy esztendővel, 1932-ben indultak nemzetközi versenyen. Három évvel később, 1935 augusztusában Budapesten is rendeztek nemzetközi versenyt, ami akkora szenzációnak számított, hogy a hetente megjelenő Magyar Világhíradóba is belekerült, mint belföldi, kulturális aktualitás. Két év múlva, 1937-ben magyar kezdeményezésre megalakult az amatőr filmesek nemzetközi egyesülete is, az UNICA (Union Internationale du Cinéma d’Amateur), amelynek ugyanúgy tagja volt a New York-i és római amatőr, mint a japán vagy a magyar. Sőt, a MAFSZ nemzetközi viszonylatban kifejtett munkássága elismeréséül az UNICA szűkebb körű ötös végrehajtó tanácsának is tagja volt. Ne gondolja azonban senki, hogy ez amolyan gittegylet lehetett, hiszen a nemzetközi központ komoly filmraktárral is büszkélkedhetett! Az amatőrök sokat emlegetett újságja több helyen említést tesz arról, hogy a nagyobb sikereket elért magyar filmeket az UNICA lemásolja és berlini archívumában megőrzi.

1941 őszén egyszerre például öt magyar filmet másoltak le és archiváltak itt. Ezek között volt az első magyar színes trükkfilm, az Aqua vitae, amelyet a Beszkárt főtisztje, Vásárhelyi István rendezett. A munkában segítségére volt, így alkotó társként szerepelt a főcímfeliratban Bérczi Tibor, aki fából kifaragta a filmben szereplő figurákat, valamint a díszleteket megtervező és megépítő Németh Nándor. Szintén UNICA-kópia készült az erdélyi bevonuláson forgatott díjnyertes, színes 16 mm-es Elhangzott a szó… című dokumentumfilmről, amelyet dr. Berczelly László mellett két nagy nevű ember készített. Scsigulinszky Károly, "grófi uradalmi titkár"Lajta Andor (szerk.): Filmművészeti Évkönyv XIX. Budapest: Lajta Andor kiadása, 1938. p. 209.6 volt az egyik, aki éveken át volt a szövetség motorja és akinek társai a nagyon is találó "Csiga" becenevet adták. Jellegzetes arcvonásait szerencsére nem csak fényképek őrizték meg, hanem film is, hiszen számtalanszor állt amatőrtársainak kamerája elé, hogy minden igyekezetével segítségére legyen egy-egy új amatőrfilm megszületésének. A harmadik név sokak számára ekkor még ismeretlen volt, hiszen aki viselte, még egyetemi éveit taposta. Pásztor István egyike volt azoknak az amatőröknek, akit már fiatalkorában megfogott a mozi varázsa. Amatőr esztendeiben olyan szép sikereket ért el, hogy nem tágított a film mellől. Nevét az ötvenes évektől kezdve olyan filmek főcímein olvashatjuk, mint a Semmelweis, a Liliomfi vagy a Tizedes meg a többiek. Ha már itt tartunk, okvetlenül meg kell említenünk Fejér Tamás, a későbbi filmrendező nevét is, aki szintén amatőrként kezdte pályafutását. Olyannyira az volt, hogy még diákkorában elkészítette Intermezzo című, mintegy két és fél perces filmjét, amelynek története egy festőművészről és a modelljéről szólt. Következő munkájával, amely A nő és a gép címet viselte, második helyezést ért el az 1937-es párizsi nemzetközi fesztiválon.

Egy ebből az időből származó statisztikai adat szerint az Egyesült Államokban "10 év alatt közel 20 millió keskenyfilmfelvevőt és vetítőt adtak el magánosoknak és közületeknek. Az USA-nak nincsen olyan iskolája, gyár és egyéb vállalata, amely ne lenne felszerelve saját keskenyfilm vetítő helyiséggel." Németországban ekkor mintegy "100.000 keskenyfilmgép van a magánosok és közületek tulajdonában." Ezekben az években világszerte keskenyfilmekkel történik már az iskolai oktatás, az idegenforgalmi reklámpropaganda, az orvosi továbbképzés és a tudományos kutatás. Idehaza hasonló a helyzet: "Nálunk Magyarországon az összes állami és fővárosi iskolák fel vannak szerelve néma keskenyfilmeket vetítő gépekkel. Rendkívül nagy számú vállalat keskenyfilmekkel oktatja alkalmazottait. Hangos keskenymozi száma hazánkban eddig közel 200. Évenként körülbelül 50 újabb engedélyessel növekszik ez a szám. Néhány év és nálunk is a keskeny hangosmozik száma meg fogja haladni a normál, nagy befektetésű mozgószínházak számát."Jámbor Dezső–Dr. Lafranco István: Keskenyfilm ABC. Budapest: Összetartás Gazdasági Szövetkezet A.(ctio) C.(atholica) Filmszolgálata, 1941. pp. 30–31.7

Ezzel egyidejűleg természetesen a házimozizás is rohamosan terjedt tovább, így ekkor már nem csak a nagyvárosiak hóbortja volt. A szövetség az amatőr fényképészek szövetségéhez hasonlóan már a harmincas években megkezdte bevonni a vidéki filmeseket az egyesületbe, ahol rendszeresen levetítették és megvitatták egymás filmjeit az amatőrök. Aki akart, az kedden és pénteken a hivatalos órák alatt is meglátogathatta az egyesületet, ami előbb a Rákóczi út 19. félemeletén, a 16-os ajtó mögötti lakásban volt berendezve, majd a negyvenes évek elejétől Budán, a Margit rakpart 44. szám alatt, a Kacsa utca sarkán. A több lakásból nagy építkezésekkel átalakított székház már komoly szakirodalommal rendelkező könyv- és folyóirattárral, valamint technikailag meglepően jól felszerelt, százharminc személyes vetítőteremmel büszkélkedhetett. A szövetségnek ettől kezdve természetesen saját laboratóriuma, irodája és filmraktára is volt. A vetítések mellett hetente tartottak előadásokat is, amelyeken ismert filmszakemberek és "amatőrtagtársak" beszéltek a helyes kameratartásról, az előhívási trükkökről, technikai újításokról és igen gyakran filmesztétikáról is. Lénárd Endre könyveiben ugyanis meglepően hangsúlyos szerep jutott a filmkultúrának. Még ma is figyelemreméltó, hogy egy linóleumkereskedő hobby-tanulmányában külön fejezetet szentel a filmműfajoknak, a plánozás technikájának, a kameramozgásoknak, a vágásnak és a trükköknek, amelyek leírásában egészen a Schüfftan-effektus mélységéig hatol.

Forgács Péter időlabirintusában bolyongva egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a negyvenes évek elején szerencsére már sokan forgattak a HAFA könyvtár tanulmányai és instrukciói alapján. Még a legelvadultabb filmanalfabéták is megtanulták valamelyes nyugodtan tartani a kamerát, még akkor is, ha a fénymérés nem ment egészen tökéletesen, vagy a bőrtáska belógott az objektív elé és letakarta a látnivaló felét. Ezekben az években ilyen vagy olyan igényekkel nagyon sokan moziztak már otthon, szerencsére azonban nem csupán a maguk és családjuk szórakoztatására, hanem egymásnak is. Így sokkal többet okultak egymás hibáiból és talán rájöttek arra is, hogy Lénárdnak igaza volt, amikor azt írta, hogy "ne legyünk saját magunkkal szemben sem elnézők és kíséreljük meg a művet úgy tekinteni, mintha valamilyen idegen személy készítményéről volna szó. Mindez gyakorlatot, figyelmet és száraz tárgyilagosságot kíván. A siker bőségesen kárpótol majd a fáradtságért és alkotó munkáért."dr. Lénárd: Amatőrmozi tanfolyam. p. 59.8 Szerencsére a ma technikai apparátusa segítségére tud lenni az elrontott felvételeknek. Sőt, Forgács mondanivalóját külön hangsúlyossá teszi olykor egy-egy kimerevített képkocka, egészen lassan lüktető mozdulatsor, amely egy rövid, rosszul fotografált, de amúgy fontos eseményt, helyszínt örökít meg. Szüksége is van a kész filmnek arra, hogy időnként láttassa velünk a felhasznált matéria archetípusát, jóllehet ugyanakkor a figyelemfelhívásnak is ez az egyik leghatásosabb módszere.

A háborút követő szűkös esztendők természetesen a hazai amatőrfilmezést is megbénították egy időre. Nyersanyag híján még a profi gyárak és laboratóriumok is alig-alig tudtak dolgozni, nem beszélve a hobbiból filmező magánemberekről, akik inkább élelmiszert vadásztak a városban és nem nyersfilmet. Már aki túlélte a világégést. A MAFSZ tagok közül ugyanis sokan ottmaradtak a háború poklában, mivel filmes ismeretüket a fronton, a haditudósító század kötelékében kellett tovább kamatoztatniuk. A szövetség legfontosabb embereit veszítette el. S velük együtt az egyesületi székházat is, amelynek teljes berendezése a béke első napjaira jellemző zabrálásoknak esett áldozatául. Ez nemcsak az akkori szövetségi tagoknak okozhatott mély depressziót, hanem még annak is, aki belegondol abba, hogy milyen pótolhatatlan értékek pusztultak ott akkor el. A megsemmisülés olyannyira teljes volt, hogy jóformán alig maradtak fényképek, dokumentumok a szövetség életéről. Még a tagok teljes névsorát sem lehet felkutatni, pedig biztosra vehető, hogy nagy nevű emberek is beléptek az egyesületbe, hiszen a háború éveiben rengetegen filmeztek országszerte. Régi újságokat böngészgetve gyakran találkozhatunk olyan híradásokkal, amelyek arról számolnak be, hogy melyik híres ember készített filmet családjáról, környezetéről. Így maradtak fenn a Karinthy család egy kedves epizódjáról felvételek a harmincas évekből, vagy ugyanebből az időből néhány rövid snitt Babitsról, Kosztolányiról. Más író, művész után még ennyi sem maradt, még a mozgását, a mimikáját sem ismerhetjük meg például József Attilának. Bárdos Lajosról beszélik, hogy filmezett családi körben, csakúgy, mint Lipták Gáborról, akinek filmes hagyatékáról ugyancsak nem tudni semmit sem, pedig a Nyitott kapu után ítélve igencsak érdekes lehet az utókor számára valamennyi kockája.

A béke és a szovjet–magyar barátság megszilárdulásával nyersfilmgondjaink is némiképpen megoldódni látszódtak, így azokban a napokban, amikor a belügyminiszter kiadta 451.3000/1948. B.M. számú körrendeletétLajta Andor (szerk.): Filmművészeti Évkönyv XXX. Budapest: Lajta Andor kiadása, 1948. pp. 157–158.9, amelyben betiltotta többek között Robert Taylor, Gary Cooper és Robert Montgomery filmjeit, a pesti utcákon egy-egy politikai felvonulás alkalmával már szép számmal jelentek meg amatőrfilmesek is, akik kézi kamerájukkal rögzítettek minden fontosnak látszó történelmi eseményt. Egy évvel később, 1949-ben jött létre egy ma is működő vállalat, az Ofotért, amelynek egy-kettőrea HAFA cég örökébe kellett lépnie. Lenin, a filmről alkotott világhírű nézetét ismerve joggal gondolhatnánk azt, hogy az ötvenes évek elejére államilag dotált kultúrszórakozás lett az amatőrfilmezés. Ez azonban sajnos nem igaz, hiszen az akkori hatalom komoly fegyvernek tekintette a filmet, és mint ilyet csak korlátozott mértékben engedte a civil lakosság kezébe. Ezt alátámasztani látszik az a tény is, hogy a Rákosi-rezsimben többször rendeztek éjszakai razziákat azoknak a lakásában, akikről sikerült megtudniuk, hogy mozgófilmet tartanak a lakásukban. Derék ávósainknak nem volt nehéz dolguk, hiszen egy valamirevaló ócskapiacon legalább annyi filmneppert lehetett találni akkoriban, mint ma videórőföst. Feldmesser Vilmos is ezek közé tartozott, igaz ő már a háború előtt ismert selejtfilm-kereskedő volt Budapesten. Noha saját filmet sohasem készített, mégis ismerte nevét valamennyi amatőr és az egész főváros, legalábbis azok, akik szerettek otthon mozizni. Sok film cserélt gazdát a Feldmesser-tanyán, s míg a kuncsaftok válogattak és tömték hátizsákjukba a tekercseket, beszélgettek egy jót és kicserélték tapasztalataikat.

Valahogyan így virágzott ekkoriban az amatőrélet. Szép számmal jártak Feldmesserékhez egykori MAFSZ- tagok is, akik saját felvételeik mellett szívesen vetítettek otthon műsorfilmeket, amelyeket profi cégek gyártottak amatőrök részére. Ezek a filmek természetesen ekkoriban már nem voltak üzletben kaphatóak, csak Feldmessernél. Még a háború előtt a Pathé, a HAFA, az Amateur Kino Service, a Kefifor, azaz a Keskenyfilm Forgalmi Kft. és még ki tudja hány cég hozta őket forgalomba kölcsönzéses rendszerrel. A filmek között volt számos Chaplin-burleszk, cowboy-dráma, rajzfilm és sportfelvétel. A nagy cégek megszűnésével, államosításával ezek a filmek szétszóródtak az amatőrök körében és évről évre nagyobb értéket képviseltek, egészen a video betöréséig.

1961 januárjában sokak örömére újból megjelent a Pergő Képek, amelynek első számában a beköszöntő sorok megállapították, hogy "az összes érdekelt személyek és szervek egybehangzó véleménye szerint teljesen megértek azok az előfeltételek, amelyek a magyar filmamatőr mozgalom szocialista szellemű megújhodáshoz szükségesek".Szerkesztőségi beköszöntő. Pergő Képek 12 (1961) no. 1. p. 3.10 Az első lapszám, amely a XII. évfolyam volt már, minden bizonnyal megdöbbentette mindazokat, akik akkor úttörő vállalkozásként üdvözölték az amatőrfilmezést. Dudás László, aki a kezdetek kezdete óta volt tagja a szövetségnek, és az egyik legagilisabb és legtehetségesebb amatőrként tartották számon, a Pergő Képek imént említett első számában mély megdöbbenésének adott hangot, amikor kijelentette: "mint régi filmamatőr, rádöbbentem arra, hogy mennyire tájékozatlanok nemcsak az olvasók, de még a szakírók is a magyar amatőrfilmesek múltbeli munkássága felől. Pedig a magyar amatőrfilmezés a harmincas évek elejétől 1945-ig az európai amatőrfilm kultúra elismert tényezője volt és eredményeit sikerek igazolták."Dudás László: A magyar filmamatőrök múltja és jelene. Pergő Képek 12 (1961) no. 1. p. 7.11 A szövetség másfél évtizedes szünet után történt újraindítása és az ezt követő nemzetközi sikerek bizonyítják, hogy milyen nagy szükség volt erre a szervezetre még a hatvanas években is.

Olyannyira, hogy még abban az évben megrendezték a IX. Országos Amatőrfilm Seregszemlét, amelyre összesen 69 film érkezett be a nevezőktől. Akárcsak az első fesztiválon 1935 augusztusában, ezen a viadalon is jelen voltak a filmhíradó munkatársai, így az utókor némi ízelítőt kaphat a versenyből, amelyet rendezői négy kategóriában indítottak. A nevezések túlnyomó többségben Budapestről érkeztek, de akadtak, akik Győrből, Bajáról, Szegedről, Debrecenből, Kecskemétről küldték be filmjüket. És olyan versenyzők is, akik már egy-egy aktívan működő filmklub égisze alatt készítették felvételeiket. Témaválasztás tekintetében meglehetősen vegyes volt az anyag, a Pergő Képekben is megjelent jegyzékben ilyen címeket olvashatunk: Szabó néni, Karcsi pórul jár, vagy a Halászok közt a Dél-DunánPergő Képek 12 (1961) no. 1. p. 22.12. Érdemes még megemlíteni a fesztivál zsűrijéből néhány nevet: Herskó Jánosét, Máriássy Juditét, a már ismert filmrendező Fejér Tamásét és Dudás Lászlóét, aki ebben az időben már a szövetség "veteránjának" számított, hiszen első felvételeit még a húszas évek végén készítette kézi kurblis kamerájával.

Dudás László, aki eredetileg építészmérnök volt, és akinek Forgács Péter sorozatában a rejtélyes "D úr" néven állított emléket, A magyar filmamatőrök múltja és jelene című 1961-es kitűnő írásában szeretettel emlékezett a hőskorra és amatőrtársaira. Figyelemre méltó, hogy majd negyven esztendeje írt cikkében arra a feladatra buzdít, amelyet évtizedekkel később Forgács Péter kezdett el: "meg kellene szervezni sajtó és egyéb híradás formájában a régi, ismeretlen helyen lévő és még fellelhető amatőrfilmek felkutatását, begyűjtését. Az előkerült filmekkel megalapítani a magyar amatőrfilm-archívumot. Ennek állománya buzdító példatára lehetne az újból meginduló magyar amatőrfilm mozgalomnak. Az archívumban lévő és az amatőröknél nyilvántartott filmekből időnként bemutatókat kellene tartani."Dudás: A magyar filmamatőrök múltja és jelene. p. 7.13 Dudás László filmjei szerencsére erre a sorsra jutottak, így most már biztonságban vannak. A nyolcvanas évek elején egy fiatalabb amatőrtársa, Szilágyi Attila, a Magyar Filmintézet restaurátora segítségével bekerült a Filmarchívumba a nem sokkal később elhunyt "D úr" valamennyi díjnyertes amatőr játékfilmje.

A régi amatőr filmtekercsek azonban nem sokáig alussszák már Csipkerózsika-álmukat a Filmarchívum polcain. Az elmúlt esztendőben kezdetét vette ugyanis egy kísérletsorozat, amelynek során a Magyar Filmintézet megkísérelte a régi 9.5 mm-es egypéldányos filmeket 35 mm-es méretre felnagyítani. Az "állatorvosi ló" jelen esetben éppen egy Dudás-film, a Tempó című zsánerfilm volt, amely kézi restaurálás után Szabó Antal filmtechnikus laboratóriumába került, ahol a felnagyítás megtörtént. Ennek során nem csupán egy jó minőségű, tónusos negatív lett az eredmény, hanem az eredeti sebességre történt többexpozíciós lassítás is. A kísérlet eredményesen zárult. Most már csak pénz kellene, hogy a többi filmet is át lehessen másolni. És azután újabb filmek kellenének, amelyekkel ugyanezt meg lehetne tenni, és amelyek most talán még egy elfelejtett fiók vagy doboz mélyén várják a feltámadást. Ha mindez megtörténne, akkor talán már nem csupán a tévében kelnének életre a régi mozdulatok, az igaz történetek, hanem esetleg moziban, vetítve is. És akkor megint lenne moziszag is.

Szerzők


Impresszum


Szerkesztőbizottság: Bíró Yvette / Gelencsér Gábor / Hirsch Tibor / Kovács András Bálint • Szerkesztik: Margitházi Beja / Vajdovich Györgyi / Varga Balázs / Vincze Teréz
Felelős szerkesztő: Vajdovich Györgyi Szerkesztőségi munkatárs: Jordán Helén A weboldal Magazin rovatát szerkeszti: Milojev-Ferkó Zsanett

E-mail: metropolis [kukac] metropolis.org.hu • Tel.: 06-20-4832523 (Jordán Helén)Metropolis a facebook-on: www.facebook.com/pages/Metropolis/99554613940

Terjesztés: Holczer Miklós • Tel.: 06-30-932-8899 • e-mail: emholczer [kukac] gmail.com
Előfizetés: Előfizetés ára egy évre (4 szám): 4000 Ft (postai kézbesítéssel: 6500 Ft). Előfizetési szándékát a metropolis [kukac] metropolis.org.hu e-mailcímen jelezze!

Kiadja: Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány (KDKKA) • 1082 Bp., Horváth Mihály tér 16. • Felelős kiadó: Varga Balázs • Számlaszámunk: OTP 11742001-20034845 ISSN 1416-8154 (Nyomtatott) ISSN 1417-3751 (Online)

A Metropolis megjelenését támogatja: NKA (Nemzeti Kulturális Alap), Petőfi Kulturális Ügynökség, ELTE Folyóiratfejlesztési Alap, olvasóink 1%-os felajánlásaikkal

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

PHPSESSID
PHP belső használatára. Session azonosító, csak a böngésző bezárásáig él.

gtc_lang
Az oldal megjelenési nyelve. Az oldalon ez mindig HU értékű. Az adminisztrációs rendszer használja. 1 hónapos lejáratú.

gtc_gdpr
GDPR elfogadási állapot, 3 hónapos lejárat.

GTC_ENTITY_user
Regisztrált felhasználóknak: ha be vagy jelentkezve hosszú távra, akkor ez egy egyedi azonosítót tartalmaz, amivel a felhasználó minden böngészőmegnyitáskor (vagy session lejáratkor) visszajelentkeztethető. Ezen az oldalon nincs regisztráció.

Az oldal nem használ semmiféle speciális, felhasználók bármilyen adatát érintő sütit, csak olyat, ami az oldal működéséhez szükséges, ezekben személyes adatot nem tárolunk.

Amennyiben a jövőben mégis használnánk marketing célú sütiket, annak listája itt lesz olvasható, és a "Marketing cookie-k" bepipálásával fogadható majd el.