Vannak művek, amelyek szinte pattannak, mint a kifeszített húr, filmek, melyek láttán eláll a lélegzetünk, s melyek után a fények kigyúltával remegve és szótlanul ülünk tovább. Atom Egoyan művei ezek közé tartoznak. Azok közé, melyek a lét alapvető idegenségéig képesek hatolni, mert érintik azt, "ami a látszat hiábavaló teljessége ellenére a létezés nem-létéből létrejöhet a tudat legvégső határáig fokozott delírium közvetítése által".1
Ha a kommentár, melyet Michel Foucault írt a Rameau unokaöccsében az unokaöcs pantomimjéhez, látszólag remekül is illik Atom Egoyan filmjeire, csak azért van, mert "a színészparadoxon" az ellentétébe fordul. "A színész nem hazudik, igazat mond, de valaki másnak a hangján" – állítja Peter a Közeli rokonban.
Egy olyan világban, ahol töredékekben létező testek mesterkélt képei uralkodnak, csak tettetéssel vagyunk képesek arra, hogy ismét megtaláljuk önmagunkat. A színész igaz hazugsága, egyfajta fiktív én színpadra vitele, a koherencia fikció útján történő visszaállítása megannyi próbatétel, melyeken szereplőknek és nézőknek keresztül kell menniük ahhoz, hogy elérjék céljukat.
A kezdeti űr
Minden Atom Egoyan-film kiindulási pontját, centrumát valamiféle űr, valakinek az eltűnése alkotja. A Közeli rokon elhagyott gyermekéé, az anyáé a Családi moziban, Clara testvéréé a Szöveges szerepekben, a fotós szerelméé a Calendarban.
E kezdeti tátongó mélység körül számos repedés keletkezik, melyek egy földrengés megannyi koncentrikus köréhez hasonlítanak, s sorra elérik a film összes szereplőjét. Annál is inkább, mivel a kezdeti megrázkódtatás csak egy egyébként régebbi és mélyebb törés új kiadásának bizonyul. A kárbecslőben, mielőtt látniuk kellene, házuk hogyan válik a tűz martalékává, Herának és Setának először Örményországtól kell elszakadniuk. Ebből az első száműzetésből jönnek a Közeli rokonban Peter választott szülei, Van anyja és nagyanyja a Családi moziban, vagy a Calendar házaspárja is.
Mindnyájuk mélyen magában hordja a száműzetés traumájának nyomait. Úgy tűnik, mindnyájan egyfajta emlékezet nélküli jelenben lebegnek, olyan helyeken tévelyegnek, melyet nem sikerül belakniuk: "model home"-ban, hotelszobában, kórházi ágyon.
A széttört idő
Önmaguk számára halottak, mert – múltjuk elvesztése miatt – meg kell kísérelniük újracsomózni azokat a szálakat, melyek egy családhoz, egy néphez kötik őket. Vissza kell állítaniuk az időt, hogy megtalálják a helyüket egy származási láncolatban.
Az újjászületés útjai. Peter a Közeli rokonban, választott anyja karjában, Lance a Szöveges szerepekben, Lisa ajtajának küszöbénél kuporodik össze magzati pózban. Mindketten önmaguk számára akarnak újjászületni.
Sok szereplőt egy láthatatlan, mindenütt jelenlevő ellenség mozgat: az az akarat, hogy eltöröljék a múltat. A Családi moziban az apa újra meg újra a házastársi ölelkezéseket veszi fel ugyanazokra a videoszalagokra, melyek Van gyermekkorának egyedüli nyomait őrzik. Arra az emberre hárul tehát egy elmúlt időszak – igaz, töredékes – képei megmentésének feladata, aki újra össze akarja kötni az emlékezet elveszett fonalát. Az összeállításukra való törekvés vágya végül olyan utat talál e képek között, mely visszaállítja az idő folyamatos jellegét.
Ide-oda mozgások, újrafelvételek kaotikus mozgása. Körkörös útvonal, mint a repülőtéri futószalagon a bőröndöké, melyeknek a látószögét a kamera felveszi a Közeli rokonban. Magára záródó film, mint a Calendar, melyben a nyitó- és a záróképek rímelnek egymásra. Ugyanazon képek állandó visszatérése, mint Clara testvérének videomauzóleumi képei a Szöveges szerepekben. Az emlékezet ide-oda kapcsolása, ami a videó gyors előre- és hátratekerésének mozgására emlékeztet a Calendarban. Görcsös ismétlődések, míg végül a halott emlékezet kitér szokott menetéből, és beengedi az élőt; míg végül, aki eddig csak puszta szemlélője volt saját múltjának, most – belépve a képbe – megfordíthatja az idő menetét, mint Clara a Szöveges szerepek végén.
De hogy a vágy, a szeretet ereje visszaállíthassa a belső idő egységét, az embernek előzetesen türelmes tényfeltáró munkát kell végeznie. Noah, A kárbecslő biztosítási szakértője ezért vizsgálja és osztályozza szakadatlanul azokat a fotókat, melyeket a károsultak meg tudtak őrizni hajdani, a házuk leégése előtti életükből. ő az egység misszionáriusa, aki gyökértelen életek aprólékos összerakosgatását végzi, s így nyomozása során szembe kell kerülnie mindazokkal, akik, mint Ariane, tiszta lappal akarják újrakezdeni az életüket.
De vannak olyanok is, akiknek, mint Setának, a hazát egy olyan Örményország fényképei jelentik, ahová nincs visszatérés. Mostantól fogva haszontalanná vált képek ezek, melyek szintén eléghetnek. Saját magán kívül nincs más emléke: díszlet nélküli, áruvá vált, felértékelhető test, tárggyá vált test, test, mely a világ színhelyévé vált.
Különvált testek
Nemcsak az idő fonala szakadt el, hanem a testnek a világhoz, tehát a testeknek egymáshoz való kapcsolata is elveszett.
A Calendar fotósa nem képes megérinteni a templomok köveit, melyeket távolról fog be a fényképezőgépével. ő pusztán tekintet, s így mindig távol marad attól a helytől, melyet fényképez. Mivel ő akar a helyzet ura, a rendező maradni és megtiltja kedvesének, hogy felcserélje vele a géphez képest elfoglalt pozícióját, végül – a képen, amelyen ő nem szerepel – átengedi a lányt férfinak, aki ott tartja őt Örményországban. Egy olyan világban, ahol az emberek táncolnak, ahol a testek egymáshoz érnek.
Itt, az észak-amerikai kontinensen közös sors a testek leküzdhetetlen különválása. A terek alapvető sokfélesége miatt egyfajta nárcisztikus erotika született, ahol a másik fél pusztán csak magányos képzelődések tárgya. Párhuzamos önkielégítés, mint a Szöveges szerepekben Clara és Lance videón kivetített kettőse. Lényegüket vesztett, eszközzé vált testek a Családi moziban, ahol a pár ölelkezése a videofelvétel kedvéért pontosan elgondolt rend szerint történő aktusra redukálódik, és amely filmben egy névtelen női hang irányítja telefonon egy másik, a képen egyedül jelenlévő nő mozdulatait. Ebben a mesterséges világban csak mellékszereplők léteznek. Lance-hoz hasonlóan (Szöveges szerepek) hol a testünk, hol a hangunk adhatjuk kölcsön, a kettőt együtt sohasem.
A világgal és a többiekkel való kapcsolat tehát egyszerre jelenti kép és szöveg szétválását, valamint a tekintet semmibe fordítását. Ezt a szakadékot, a jelenlét eme hiányát képviseli az a fiktív ellenbeállítás a nagymamáról vagy az összegyűlt családról, akik fásult tekintettel merülnek el a televízió általunk soha nem látott képeinek bámulásában (Családi mozi). Olyan világ, ahol a tekintetek már képtelenek az összekapcsolódásra, ahol a beszéd már nem egyéb, mint mechanikus szóözön a szereplőkben élő hatalmas csendben.
Az üres tekintetek tengelyében már csak mi vagyunk. Bennünk visszhangzik a csend. Hátborzongató segélykiáltás.
Megszületni a tekintetben
Hogyan lehet újra világra jönni, ha nincs többé "bent" és "kint"? Ha kivetítették az ember belső terét, kiszolgáltatták a többiek tekintetének? Ha az emlékekből nem marad más, mint külsődleges, a képernyőn megjelenő nyomok? A megváltás csak önmagunk külsővé tételének legvégső határán, egy másik ember szeme előtt következhet be. Ez a tekintet szükséges ahhoz, hogy a szétszórt töredékek összeforrjanak, hogy az Én integritása helyreálljon.
Mindenekelőtt azonban – tökéletesen szemérmetlen módon – vállalni kell az intimitás teljes elvesztését. Mint Vannek a Családi moziban, közszemlére kell bocsátani a magáncélra felvett képeket, a megnyilvánulás által meg kell szüntetni az intimitást. Önmagunk átadása a másoknak ajándékozott szemérmetlen képek révén: ez a jelentése Hera gesztusának A kárbecslőben. Önmagáról nincs már képe. Nővérének csak "másodlagos" képeket adhat: pornófilmekét, melyeknek ő a cenzora, s melyeket ő a vászonról ismét videóra vesz.
A szeretet gesztusa, amelyre a szeretet egy másik gesztusának kell válaszolnia: a tekintet. Nézni annyit tesz, mint a másikról egy őt összefogó, koherens képet létrehozni. A néző ugyanúgy médium, mint a színész: a másik által létezik. Ebben a tükörkapcsolatban, amelyben már nem lehetséges a "magában-való", csak a másikért létezés, csak eme út során, mely nem önmagunktól önmagunkig, hanem a másiktól önmagunkig tart, állhat helyre az egység.
A Szöveges szerepekben Lisa olyan videofilmeket vetít magának fáradhatatlanul, melyekben Lance csak néma háttérszerepeket játszik. De a fiatal nő szerelme minden alkalommal csodát művel: a kép összeszűkül és az egyszerű mellékszereplő a kép középpontjába kerül, elfoglalja az egész képernyőt. Mert Lisa nem látja a szerepet, a szereplőt. Túl minden fikción ő csak Lance-ot nézi. Ugyanígy, Clara eltűnt testvérének képeire szegeződő tekintetének ereje teszi lehetővé, hogy a nő a fivére után menjen oda, ahol az most található: a képernyő túlsó oldalára. A legutolsó alkalommal, amikor Clara lejátssza a videomauzóleumi videofelvételét, őt látjuk, amint – kamerával a kezében – belép a képbe, és saját mosolya kerül – ez egyszer a képen kívül lévő – fivére mosolya helyébe. A tekintetek cseréje megtörtént.
Atom Egoyan filmjei tele vannak hasonló, cselekvő tekintetű szereplőkkel. Mi magunk alteregói ők, akik nemcsak a történet főszereplőivel, de a kamerával is segítenek azonosulni. Egységesítő kamera, mert nemcsak annak a felvételére szorítkozik, amit a világból látunk, nemcsak töredékes képekére, hanem a belső látás iránti vágyunkat is kielégíti. "Nagyon felkavaró és szuggesztív érzés megérteni, hogy mennyi, de mennyi élet sűrűsödik össze egyetlen személy ábrázolásában vagy egy identitás keresésében, és hogy az objektív, amellyel nézzük őket, furcsamód tartalmazhatja mindannak a titkát, amit nélkülözniük kell az életben. "Egoyan, Atom: Lettre-vidéo à Paul Virilio. In: Atom Egoyan. Paris: Dis voir, 1993. [Magyarul ld. részleteit: Virilio, Paul: Filmek hátramenetben. Virtuális beszélgetés Atom Egoyannal. (ford. Ádám Péter) Filmvilág 40 (1997) no. 9. pp. 35–37. i.h. p. 37.]2
A színész szeretettel teli gesztusa
Ez az egység felé vivő utazás nemcsak egy tekintet közvetítését, hanem a rendezését feltételezi. Az alkotók elválaszthatatlan párosa, a testét és hangját kölcsönző színészé és a rendező-nézőé, aki a tekintetét adja kölcsön. Szimbolikus pár, privát házaspár alteregója, hiszen a rendező állandóan feleségét, Arsinée Khanjiant filmezi. Csak intimitásból születhet igazi mozi.
Ez a kép egyik feléből a másikba irányuló kettős mozgás az, amely egyben tartja Atom Egoyan egész életművét, első játékfilmjétől kezdve.
A Közeli rokon hőse, Peter jól tudja, hogy ő maga is két teljesen elkülönülő félből áll: az egyik játssza az életet, a másik pedig e játék nézője. Saját és a szülei töredékes képeit nézi egy pszichoterapeuta képernyőjén, és sorsa akkor fordul meg, amikor egy idegen családról készült képekre bukkan. Nekik ajándékozza a testét, s így lehetővé teszi számukra, hogy elveszett, ám valóban újra meglelt fiukat szerethessék, egy másik ember arcvonásaival. Az idő, amely számukra megszakadt, amikor gyermekük elhagyta őket, újra összekapcsolódik, amikor az albumba bekerülnek Peter-Bedros hamis születésnapi fotói, és így betöltik a távollevő gyerek által hagyott űrt. Igazság csak a fikció színpadán létezik, mivel a színpad alapvetően egy rejtély színhelye: a megtestesülésé.
Clara a Szöveges szerepekben saját írása, egy kitalált történet forgatókönyve segítségével visszaadja a beszéd képességét fivérének, aki annak idején – szerveit átengedve – újra megajándékozta az élettel. Lance, a színész pedig testét és hangját engedi át neki. Liza képes a színész e mély, szeretetből jövő gesztusának, az eltűnésnek, a más bőrébe való olvadásnak a felismerésére. Mert a színész meghal saját maga számára, s mások számára nyitja meg az utat az élet felé. A Családi moziban Aline anyja, elfoglalva egy név nélküli temetői tábla alatt Van nagyanyjának helyét, lehetővé teszi, hogy ez utóbbi visszaváltozhasson élő anyává.
A Calendarban hasonló módon színésznők adják ajándékba a hangjukat és – idegen, érthetetlen – nyelvüket a fotósnak, így segítenek számára újra fellelni egy kettős eltűnés képeit: a tolmács-kedveséét és az országét, ahonnan származik, s melynek elfelejtette a nyelvét.
A képeken túl
Ahhoz, hogy kivonjuk magunkat a nagyüzemi képgyártás hatása alól, mely egy látszatvilágban való életre kényszerít bennünket, szükség van hívőkre és látnokokra. Lisa a Szöveges szerepekben, Van a Családi moziban amolyan otthoni zsenik, akik képesek felborítani a játékvezetők által felállított játékszabályokat. ők tudják, hogy e magán- és közfikciók, melyek a családi pornó és a talk-show szövetségét jelentik, csakis a halálba vezethetnek, minthogy megakadályozzák a kommunikációt. Bubbáét és Mimiét A kárbecslőben, Claráét a Szöveges szerepekben.
A hazugság elleni üdvösség a hamisításban rejlik. Atom Egoyan megmutatja szereplői figyelemreméltó képességét, hogy "miképpen alkotnak képet egymásról a hősök, miképpen élik egy elvre épített fiktív életüket, amely nem más, mint az egymásról való képek készítése, csereberéje és meghamisítása."ibid [Magy: ibid. p. 35.].3
Ugyanennek a stratégiának, a trójai falóénak felel meg a videóra felvett jelenetek elhelyezése a filmen belül. Így jelenik meg a vetítővásznon a rendezőnek az a törekvése, hogy "egyszerre csináljon mozit saját maga ellen és saját magán belül"ibid.4.
E radikális kétségbevonás, ezen általánosított kétely árán szűnhet meg a kép a bálványimádás tárgya lenni. Mivel az érzelem táplálójává és megtestesülésévé válik, sikerül újra fellelnie azt a szakrális jelleget, amelyet elvesztett a technológia szimulakrumának hatalmas gépezetében. A színész saját testét nyújtó önátadásában és a rendező-néző tekintetében, amely e testen túllát, a mozi önmaga felé teszi meg a szeretet gesztusát.
Földes Györgyi fordítása
