Nehezen jött össze: lassan két hónapja, hogy szervezzük ezt a mai találkozást. Elfoglalt vagy, nagyon dolgozol valamin. Min?

Pontosabb, ha úgy kérdezed: miken? Ahhoz, hogy az ember ma összekaparjon egy filmet, rengeteg dologgal kell foglalkoznia. Nem egyetlen ügy számtalan mellékágára gondolok itt. Hogy is mondjam… sok lovon kell ülni egyszerre, mert nem tudhatod, melyiket indítják el egy váratlan pillanatban. Melyikből lesz film. Nehéz erről beszélni, mert nem akarok már azon siránkozni, hogyan és miért van padlón a magyar film, és kik felelősek ezért. Azt mindenesetre tényként kezelhetjük, hogy akkor sem bízhatok egy film elkészülésében, ha olyan tervet teszek le az asztalra, ami kivétel nélkül mindenkinek tetszik. Mindeközben rengeteg ajánlatot kapok, hiszen mégis csak itt van egy öreg, gyakorlott manusz, aki nagyon elszúrni nem fog semmit.

Ezek hazai vagy külföldi ajánlatok?

Hazaiak is, külföldiek is, számosak. Az itthoniakat automatikusan szortírozom: az egyik nem áll hozzám közel, a másikra nyilvánvalóan nem tudják összehozni a pénzt és így tovább. De még így is marad két-három biztató irány. Közben pedig itt lógnak a levegőben olyan külföldi lehetőségek, amelyeknek egy része szintén izgat. De hát ezek a producerek is hátrányos helyzetben vannak vállalkozásuk „mássága” miatt, hiszen a kelet-európai film mégiscsak alapvetően elüt a hollywoodi sémától. Elfoglalt vagyok hát, mert hat-hét üggyel foglalkozom egyszerre. Hol rohangálok egész nap, hol meg behúzódok a kuckómba, hogy megírjak egy szinopszist, egy vázlatot vagy akár egy forgatókönyvet. Szóval egyszerűen nincs időm. Fura dolog ez. Annak idején, amikor elkezdtem ezt a mesterséget, amikor elsodort ez a szenvedély, akkor az első évtizedben évente megcsináltam egy-egy filmet – és mégis, mindenre volt időm. Kirándultunk, nyaraltunk, hülyéskedtünk, csajoztunk, éltük világunkat. Most pedig, látod, nem születik semmi, vagy alig valami – és semmire nincs időnk.

Az az igazság, hogy azt hittem, kissé sablonos indítókérdésemre egy filmcímet kapok majd. Azt, aminek a forgatása akár itt van már, a küszöbön.

Mondhatnék ilyet… de hát, Isten tudja, mi lesz. Itt ült a nyakamon egy amerikai producer-író, akivel volt nekem már egy amerikai–holland–magyar koprodukcióban készült, A játékos című dolgozatom. Két hónapig csak az új forgatókönyvön dolgoztunk, és novemberre terveztük a forgatást, de már látom, hogy csúszunk.

Tavaly készültél egy filmre – Egy nap Pesten és Budán –, amit A játékos angol producere támogatott.

Hát igen. Az a lovam is készenlétben áll, de most nem azon ülök. Az egy Törőcsik Marinak, Darvas Ivánnak és magamnak írt jutalomjáték lenne. Furcsa szerelmi történet, ami ‘56-ban megszakad és a jelenben titkokkal, szembesülésekkel, félreértésekkel folytatódik. Végül is az elmúlt negyven év személyes hangú összefoglalása. Az angol producer ösztökélt, hogy induljunk el egy a Koljáéhoz hasonló úton. Mégis csak egyszerűbb Oscart nyerni ötvenhatvan ország versenyfilmjei között, mint belemenni a sűrűbe és megmérkőzni Hollywooddal. És hátha nem csak az a kandi kamera érdekes Nyugaton, amivel évtizedekkel ezelőtt átnéztek hozzánk, a vasfüggönyön túlra. Ez a filmterv, az Egy nap Pesten és Budán, az itthoniaknak is nagyon tetszik, mindenki piszkál, miért nem csinálom meg. Én meg erre azt tudom csak mondani, „gyerekek, ha együtt van a pénz, megcsinálom”.

Ez a ló tehát rajtra kész.

És bármikor befuthat. De a már említett amerikai producerrel másféle terven, a zseniális tornászedzőről, Károlyi Béláról szóló történeten dolgoztunk a legutóbbi időben. Károlyi egy megszállott erdélyi magyar, aki előbb a román, majd az amerikai tornászcsapatot vitte fel a csúcsra.

Ezt az ötletet kaptad?

Igen. Aztán találkoztam is Károlyival, voltam nála Houstonban, és láthattam, milyen szenzációs pasas – és micsoda bálvány ő ott, Amerikában. A forgatókönyv kész, három napja, június 26-án tettem le a tollat. Akár kezdhetnénk is forgatni. Persze bármi közbejöhet, csak a Jóisten tudja, mi lesz érvényes mindebből akkor, amikor ez a beszélgetés megjelenik. Most mindenesetre várok, illetve visszabújok a másik forgatókönyvbe.

Gyerekkoromra emlékeztet ez a helyzet: az ágyam mellett öt-hat könyv hevert, és felváltva olvastam őket.

Én ezzel most is így vagyok. Nagy élvezettel olvasom a komplikált, mély irodalmat, meg-megszakítva egy krimivel, de ha úgy hozza a kedvem, azzal is leállok, és előveszem rég elfeledett költők verseit. Jól megférnek ezek együtt, legfeljebb nehezebb rendet tartani a szobában.

Több filmet mégsem lehet egyszerre forgatni, sőt, a baj éppen az, hogy egyet is alig. A teljes játékfilmgyártásra évente annyi pénzt szán a magyar állam, mint egyetlen átlagos színházra. A szánalmasan kicsi összegért folyó harc pedig konfliktusokat szül.

Álkonfliktusokat. Bizonyos érdekellentétek feszülnek ugyan, de ezek nem lennének áthidalhatatlanok, ha nem a koncért marakodnának az érdekeltek.

Ebben a helyzetben – pénz nélkül – mit jelent az a szó, amit az imént használtál: „ajánlat”?

Azt mondja nekem egy ismert, egykori televíziós gyártásvezető: „Itt van ez a Papp Laci, háromszoros olimpiai bajnok, profi Európa-bajnok. Ennél jobb téma nem kell. Az nem lehet, hogy erre ne kapjunk pénzt! Megcsinálod?” Mit mondjak erre? Tíz ilyen témám, „ajánlatom” van, ha mind a tízet elvállalom, komolytalan fazon vagyok. Õ tovább nyaggat: „Igen, de ahhoz, hogy el tudjunk indulni…”

Vagyis az első lépést a rendezőnek kell megtennie.

Úgy tudom, hogy a pályázatokhoz kell egy rendezői szándéknyilatkozat vagy mi a fene. Ez így rendben is lenne. De olyan elbíráló testülettel állunk szemben – szó szerint értem ezt –, amely nem hajlandó tárgyalni az alkotóval. Õk úgymond nem arra kapták a felhatalmazást, hogy filmeket hozzanak össze. Nekik az a dolguk, hogy megmondják, melyik forgatókönyv a legjobb. Ha erre egyáltalán alkalmasak. Ez sehol a világon nem így van. De nálunk demokráciaőrület van, olyan svunggal építjük a demokráciát, mint annak idején építettük a szocializmust. Magyarán: összehívjuk a száz igaz embert és „demokratikusan” döntünk. Ez a felelőtlenség álcája – hiányzik a döntések mögül a személyes felelősségvállalás. Szavaznak, a forgatókönyv meg mehet a többi közé a polcra.

Sok-sok ilyen könyv sorakozik már ott a Cinkostól a Radetzky-indulóig. Hogy lehet úgy leírni egyetlen betűt is, hogy az ember közben arra számít, az egészből nem lesz semmi? Egy regény, egy vers a kiadás esélye nélkül is megszülethet, mert az a szöveg az íróasztalfiókban is kész, befejezett, végleges.

Ez egy ilyen szakma. Leszámítva a futószalagon gyártó, hollywoodi mogulokat, a világon mindenki így dolgozik. Lapozd át a Fellini-könyvet. Ám létezik egy normális százalékos arány, ami mégiscsak biztosíték arra, hogy tizenkét üvegből nem marad állva mind a tizenkettő. De amikor Konrád Cinkosa, ami filmes szempontból ideális történet, nem vevődik észre, akkor ott valami baj van. A Radetzky-induló is fájó pont. Jó pillanatban, jó csapattal – Dobai Peti, Bódy Gabi – készülhetett volna… De még akkoriban is, valahogy áttekinthetőbb volt a helyzet. Persze, soha nem volt elég a pénz, de hát egy filmre soha nem is adnak pont eleget. Lehetett elfogadhatóan „alkudni”: tíz hét forgatás, kilenc…, nyolc…, hét… itt már felszisszen az ember és megáll. Nézd, egyszerű dolog ez. Nincs alternatíva. Vállalom ezt a lehetetlen akadályfutást vagy lehúzom a rolót és kiiratkozom a szakmából. Sokan választották az utóbbit. Én csak az előbbit választhatom.

Hetvennégy évesen öt-hat lovat istápolsz, hol az egyikre, hol a másikra felülsz, hátha elindítják. Mi ez? Nemzedékből vagy személyiségből következő szívósság avagy napra nap kisegítő önámítás, illúziógyártás?

Nem önámítás. Megmagyarázhatatlan külső és belső kényszer hajt. Az ember néha lelkileg elfárad, azt hiszi, kész, vége. Mégis folytatja, és meglepetéssel észleli, mennyi másodlagos, rejtett energia ébred még benne. Régebben mindig kiváló írókkal dolgoztam együtt: Déryvel, Örkénnyel, Tatayval… Ez a filmíró gárda eltűnt, kihalt. Rákényszerülök, hogy írjak. Amikor megírtam a Pest-Budából tizenvalahány oldalt, megmutattam valakinek. „Ezt ki írta?” Szabadkozva mondtam, hogy én. „Ne hülyéskedj, te nem tudsz így írni!” Igaza volt, én nem tudok így írni – és mégis én írtam. Borzasztó sokat kínlódtam-kínlódok ugyan: ha egy szó nem tetszik, azt áthúzom, és… hogy mondjam…, beáll a tragédia. Mindaddig, amíg nem jut eszembe egy jobb szó, itt keringek le-föl, mert nem tudok továbbmenni. A Pest-Buda számomra is kellemes meglepetés, mert azt hiszem, nem rossz a szöveg. Sőt, még élvezem is az írást.

Déry, Örkény, Tatay… a prózairodalom minősége esett volna?

Nem tudom. Azt hiszem, a posztmodernről van itt szó. Hogy nem kell, mert nincs történet. Az irodalom maga a történettől független szöveg. Lehetséges. De a film, akárhogy is nézzük, a jó történetet jelenti. Vagy egy jó történet elhallgatását. Vásári termék, amin nevetni vagy sírni lehet. Az is igaz, hogy nem feltétlenül a legjobb irodalomból lehet a legjobb filmet csinálni. Truffaut egy ponyvából forgatta a Jules és Jimet.

Vannak kiváló íróink, Nádastól Parti Nagyig, Kertésztől Darvasiig…

De nem ülnek le filmet írni. Minek? Hogy feltegyék a polcra? Így aztán, kényszerűségből, leülök én, és körmölök.

Furcsa talán, de nekem, kívülállónak nem meglepetés, hogy Makk Károly, az egykori bölcsészhallgató, tud írni. Hiszen a magyar filmművészetben nincs még egy olyan rendező, aki ennyire az irodalom felől közelítve készítette volna „szerzői” filmjeit.

Isten tudja, hogy van ez. Tisztesség ne essék szólván, abból a tíz filmrendezőből, aki maga írja a forgatókönyvét, kettő-három az, aki tud írni-olvasni. A többi is lehet jó rendező, de ne keverjük össze: író – rendező. Ez két különböző dolog. Déry megírta a Szerelem című novellát, és az ember felkapta a fejét: „Hú, hát ezt én is meg tudnám írni – ha tudnék írni.” Mert egyszerű, áttekinthető, mélyen emberi, van benne halál, élet, szerelem. Elolvastam Déryt, és az úgy jó volt nekem. Minek kínoztam volna magamat írással?

Írással korábban nem is próbálkoztál?

Dehogyisnem. Diákkoromban. De az én alkatomnak a filmrendezés való. Reggel nyolckor belöknek a műterembe, ott a stáb, várakozón néznek rám, és azon nyomban mondani kell valamit. Nem történhet meg az, hogy „most nincs hangulatom”. Nem lehet vacakolni, szarakodni. Három percen belül ki kell mondani a mondatot: „Uraim, a következőt fogjuk csinálni…”

A te alkatodnak miért való ez?

Valószínűleg lusta vagyok. Kell egy kényszerhelyzet, amiben összekapom magamat. Nálam soha nem fordul az elő – ami egyébként másoknál gyakori –, hogy a forgatás megkezdése előtti pillanatokban összehajol a rendező, az operatőr, a színész, és azon tanakodnak, milyen is legyen a következő jelenet.

Hanem?

„Gyerekek, ide áll a kamera, te gyere innen, te onnan, te üljél majd le, nincs duma, lehet világítani, szervusztok.” Ezt mondom. Ezen belül hihetetlen szabadsága van annak, aki tehetséges. Az írás nem ilyen: ki tudok menni a konyhába, matathatok az előszobában, kinézhetek az erkélyre, mi a csoda zörög az utcán… Bármi eltéríthet. De az is igaz, hogy mostanában kicsit rákaptam az ízére. Félve mondom, de mondom: az ember lassan kikopik a szakmából, abbahagyja, abbahagyódik a filmezés. És akkor mi legyen? Semmi máshoz nem értek. Esetleg valamit a betűkhöz. Szóval lehetne írni.

Diákkorodban mivel próbálkoztál?

Versekkel, nagyon rosszakkal. Meg kis szerelmi történetekkel. Önképzőköri szinten. Debrecenbe jártam a piarista gimnáziumba, ott érettségiztem ‘44-ben.

De az a „híres, legendás” mozi, édesapád mozija, „ahol Makk Károly felnőtt”, Berettyóújfaluban volt.

Igen, Debrecentől harminchat kilométerre. Csakhogy ott nem volt gimnázium. A négy elemi elvégzése után onnan két helyre mentek a tehetősebb szülők gyerekei: Sárospatakra vagy Debrecenbe. Nyolc évet húztam le a piaristáknál, mégpedig nagyon szigorú internátusban. Ha erről a szigorról ma valakinek is mesélnék, háborogna: hogy lehet így összetörni, eltorzítani egy fiatalember személyiségét?! Én meg azt gondolom, se nem törtem össze, se nem torzultam el. Az első év a meglepetések, megdöbbenések éve volt, és közben az emberben ösztönösen felhorgadt az akarás: „Hát akkor mutasd meg te is, ki vagy!”

Jól gondolom, ugye, hogy most egy tíz-tizenegy éves kölyökről beszélünk?

Pontosan.

Miért kellett őt bezárni egy internátusba? Lehetett volna bejáró is.

Á, nem. A szegényebb gyerekek voltak a bejárók. Hajnalban keltek, felültek a vonatra, halálfáradtan megérkeztek, és délután négykor indultak vissza. Olyan életük volt, mint egy ingázó szabolcsinak.

A tehetős mozitulajdonost hová kell sorolnunk a faluban? A tanítóhoz, doktorhoz…

Nem, nem értelmiségi volt. Õ volt a kereskedő. Majdnem úriember.

Ezért szoktál „polgári előéletedre” hivatkozni.

… Igen.

A mozis kisfiát fel lehetett ismerni az utcán, a mezőn, a focipályán?

Ott nem. De eszembe jut az a kamaszkorból kilépő, tizenhat-tizenhét éves fiú, aki nyári szabadságra hazamegy: már nem akármilyen inge van, nem beszélve az anyja által – az apa tiltása ellenére – titokban megvett méregdrága nyakkendőről, lábán csináltatott cipő… És az az igazság, hogy ezt marhára élveztem. Amikor évente háromszor: karácsonykor, húsvétkor és nyáron kiszabadultunk az internátusból, akkor mámorosan tomboltunk a szabadságban.

Hogy lehet akkor az, hogy majd’ minden veled készült interjúban vagy az életedről szóló írásban ilyesmi olvasható: „Makk Károly egész diákkorát a moziban töltötte”?

Mert ez így jól hangzik, és tetszetősen le lehet vezetni belőle az egész pályámat. Valójában az egész diákkoromat internátusban töltöttem. Igaz, harmadikosként négyszer vagy ötször kilógtam a moziba, bizony fülön is csíptek és magaviseletből hármast kaptam. Ez pedig azt jelentette, „még egy ilyen dobás, öreg, és mehetsz egy másik iskolába”. Hogy én állandóan moziban ültem, és ott megszállt engem a filmes szentlélek… nos annyiszor kellett ezt olvasnom, hogy egy idő után elfogadtam, mint panelt. Minek bonyolítsam az újságírók életét? Kisgyerekként persze sokat időztem édesapám mozijában.

Annak a kisgyereknek mit jelentett a film?

Hogy ott valami mozog.

Konkrétabb élmény?

A Ben Hur valamelyik változata. Megy a kocsiverseny, az emberek csépelik a lovakat és egymást – erre nagyon emlékszem. A mozi természetesen varázslat volt, de nem csak nekem. Gondold el: a televíziót nem ismerjük, tájszínházak nincsenek, vagyis a mozi közösségi funkciója sokkal nagyobb, mint ma. Berettyóújfalu pedig akkoriban csonka Bihar megye székhelye. Található ott helyőrség, azaz laktanya és tisztikar, ott működik a megyei adminisztráció az alispánnal, a főjegyzővel, a megyei levéltárossal satöbbi, van kórház, főorvossal, patikussal, ott a két ügyvéd… Mindezeknek az embereknek a mozi a kultúra központja. S hozzá az akkori magyar filmek: a bennük megfogalmazott vágyak adekvátak ennek a nagyközségnek vagy kisvárosnak a vágyaival. A szegényparaszt öt holdat szeretne vásárolni, az ötholdas paraszt nagygazda akar lenni, a nagygazda taníttatni akarja a gyerekeit, a szegény dzsentri gazdagon szeretne nősülni… Jávor Pál, Szeleczky Zita, Páger Antal filmjeiben ezek a vágyak sűrűsödnek össze.

Színészek neveit sorolod. Természetesen, hiszen akkoriban a film egyet jelent a színésszel. A „filmrendező” a néző számára talán nem is létező személy. Miért akar akkor valaki filmrendező lenni? Márpedig te az akartál lenni.

Valóban, nagyon kevés embert érdekelt az, hogy ki rendezett egy magyar filmet. Én a kevesek közé tartoztam. Nekem tehát gyönyörűség volt, hogy ‘44-ben felkerülhettem Pestre, és a filmgyárban a rendezők mellett dolgozhattam.

Elkezdted a bölcsészkart, de aztán a főiskolára is felvettek filmrendezői szakra. Belekerültél a világot megváltani igyekvők rohamcsapatába.

Igen-igen furcsa helyzet. 1944 nyarát írjuk: otthonról kapott, tisztességes zsebpénzzel-apanázzsal, egy papi kollégiumból, amit Teréziánumnak neveztek – Mária Terézia alapította –, beszabadulni álmaim helyszínére, a filmgyárba és ott bekerülni egy filmbe, amit úgy hívnak, Második magyar kívánsághangverseny… (ezek a kívánsághangversenyek olyanok voltak, mint a tábori színházak, ezeket vitték a fronton harcoló, szerencsétlen magyar katonáknak – akkor, amikor bizonyos rétegek számára már világos volt, hogy ez a háború a végét járja). Forgatnak egy filmet a hős magyar honvédeknek, akik szegények küzdenek a honért, ugye, én ott tüsténkedek egy Icsey Rudolf nevezetű operatőr mellett – megkedvelt és közel engedett a kamerához – és hallgatom, ahogy dumál egy másik fazonnak: „Tegnap beszéltem a Lajossal, és ez az egész dolog már nem tarthat sokáig.” Mi az egész dolog: a háború, ki a Lajos: Zilahy, aki később a szovjet–magyar baráti társaság elnöke lesz. Dumálnak és közben forgatják a kívánsághangversenyt, én fél füllel odahallgatok, amúgy meg bámulom Muráti Lilit és a többi, mindaddig elérhetetlen bálványt. Hozzáteszem, újságot nemigen olvastam harmincéves koromig. Apám megvette a lapokat, de én Max Brandot, Paul Geraldyt, Németh Lászlót olvastam meg a száz legszebb magyar verset, a száz legszebb külföldi verset Tóth Árpád, Kosztolányi, Babits és a többiek fordításában… de újságot, azt nem. Magyarul, az én politikai-társadalmi érdeklődésem a zéróval volt egyenértékű. Ugyanakkor bizonyos, úgynevezett szociális érzékenység működött bennem: volt nekünk például egy mosónőnk, Magyar néni, sokszor el kellett mennem hozzá. A jobb környékről a szegénysorba. A jólét és a szegénység kézzelfoghatóan megjelent előttem, és ez nagyon zavart, bántott engem. Otthon közben hallgattam apámtól: „Aki rendesen dolgozik, fiam, az rendesen megél!”. Hát, Isten tudja. Na ennyit hoztam én magammal, fel, a fővárosba. Ja, és volt egy ország, amelyik – utólag legalábbis így látom – majdhogynem szó nélkül eltűrte négyszázötvenezer zsidó kitelepítését. Akárhogyan is, keveset tudtam. Így találkoztam az osztálytársaimmal, akik „rohamcsapatként” végletesen képviseltek valamit. Furcsa, szorongató érzés volt ez, valami olyasmi, mint a matematikaóra Pogány tanár úrnál. Ez a dolgok egyik oldala. Volt egy másik: anélkül, hogy különösebben akartam volna, valahogy mindig a társaság középpontjába kerültem. Lettem ott valaki. Örökké folyt a vita, ki a tehetséges, ki nem. Ebben én nem vettem részt, nem is érdekelt. Nem éreztem érintettnek magam, hisz egyáltalán nem gondoltam magamat tehetségesnek. Ültem ott bambán, és magamban morfondíroztam: vajon mi a Jóisten az a tehetség? Máig se tudok erre válaszolni.

Pedig csak megkérdezem, kitől, ha nem a magyar filmművészet „nagy öregjétől”: mi az a tehetség?

A tehetségnek egyetlen mértéke van: a produktum.

De hát Makk Károly legendás „tanár úr” is, márpedig a tanítványoknál a felvételin és később is sokáig, hiányzik bármiféle produktum.

…Igen, hogy is mondjam… hát most fülön csíptél. Igen, valamit mégis csak tudnom kellene már erről. A kvalitás megmutatkozik, legfeljebb nagyon nehéz azt megragadni. A kvalitásos embernek fantáziája van, szellemes, jó ütemben, jól szól közbe, jópofa vizsgafilmeket csinál… Végtelenül sok összetevő van itt: helyzetérzékelés, emberismeret, egyszer agresszivitás, másszor igazi szerénység. Ránézek a másik emberre, és megtalálom-e a megfelelő megszólalást. Vonatkozik ez a producerrel történő tárgyalásra és az úgynevezett színészvezetésre is. Hogyan lesz könnyebb az én dolgom? Úgy teszek, mintha a színész talált volna ki mindent vagy már elegem van valakiből, és azt mondom: nem érdekel, mit gondolsz, mondd el szépen a szöveget, befejeztem. Az sem akármi, ha tudom, mit nem akarok. Elkezdem a jelenetet, és kitakarítok onnan mindent, amire nincs szükségem. A maradékból kell gazdálkodni, abból kell intuíciót nyerni. Nekem is, a színésznek is. De éppen így, megszülethet a végén valami, ami több, mint mindaz, amit előzőleg otthon elképzeltem. Ezek a szakma igazán szép pillanatai. Ilyenkor megtudsz valamit, amit addig nem tudtál. Végül is az ember saját magától tanul a legtöbbet. Tíz film után már tudhatod, nagyjából ehhez értesz. Pontosabban ez az, ami sikerül neked. Szerencsém volt, nekem már az első film, a Liliomfi sikerült. Kedvelt asszisztens voltam akkoriban, és lubickoltam ebben a helyzetben: mindenhez közöm volt, de a felelősségből semmit nem kellett viselnem. Az 1949 és 1953 közti évekről beszélek, bizony meglehetősen csacska filmekben kellett részt vennem. Az összes sematikus borzalmat asszisztensként végigcsináltam, mégpedig végtelen örömmel. Hogy az ifjú házasok az új lakásuk falára Sztálin-képet tesznek? Nem kezdtem el meditálni azon, kitennék-e ilyen képet. Nem hittem ugyanis, hogy valaha is lesz lakásom. Akkorra ugyanis már semmink nem maradt. A mozinkat államosították, mindenünket elvették, én kulák lettem, osztályellenség lettem, albérletről albérletre vándoroltam – közben persze szerettek, népszerű pasas voltam. Hetente háromszor beebédeltem Bacsó Peti édesanyjánál, Palotai Borisnál, és nagy nehezen fizettem az albérletet. De a kollégiumba már nem mentem be. Abból elég volt Debrecenben.

Nem volt ez tudathasadásos állapot? Lelkesen asszisztálni a „sematikus borzalmakban” és közben a szülők tekintetében látni, hogy minden elveszett. A fiú forgatja az Úttörők című… nem is tudom, mit – hiszen ez számít első filmednek, igaz, a forgatást a befejezés előtt egy-két nappal leállították, a kópia pedig elveszett –, az apa pedig mozijától fosztva, kisemmizve áll a semmiben.

Hát az úgy van, hogy… a szülő megérti a gyerekét, a gyerek pedig nem érti meg a szülőjét. És ez így megy nemzedékről nemzedékre. A fiúból majd szülő lesz és akkor megfordul a helyzet. Édesanyámmal meleg, szeretetteli kapcsolatom volt, apámmal kevésbé. Ehhez jött a fiatalság kegyetlen önzése. A mozi életük értelme volt. Anyám felmenői mind mérnökök voltak, és a nagybátyám valamikor a húszas évek elején tervezett egy nagyon finom, szép kis mozit Berettyóújfaluban. Klasszicizáló, tympanonos, dór oszlopos épületet, amit a szüleim bankkölcsönből felépítettek. Emlékszem kétségbeesett esti beszélgetésekre: „Ez a film se ment, az a film se ment, miből fogjuk kifizetni a kölcsönt?!” De azért kezdett alakulni, helyrejöttünk, tollasodtunk. Igen, ezt kell mondanom: a mozi volt az életük. Aztán 1946 körül megjelennek a pártok, és elosztják maguk között a mozikat. Megszállják a mozisokat és azt mondják: a bevételed X százalékát befizeted nekünk. Az államosítás előszele. 1949-ben pedig egyszerűen elveszik tőlük a mozit. És ők mégis boldogok voltak, amikor rólam volt szó: a kisfiuk a filmgyárban dolgozik. Büszkék voltak rám. Én pedig, az önző és kegyetlen ifjú, kicsinyes, kisstílű dolognak tartottam, hogy ők a vacak mozi miatt siránkoztak. Valahogy így van ez, tudod. Most majd, gondolom, visszakapom a saját gyerekeimtől és átélem, milyen rossz lehetett a szüleimnek. De válaszolva az eredeti kérdésre: nem, nem volt ez tudathasadásos állapot. Különösen nem a Liliomfi után, ami minden szempontból sikeres film lett. 1954-et írtuk, jött a jelszó, „Fiatalítsunk!”. Nekem volt a legtöbb gyakorlati tapasztalatom, én kaptam lehetőséget. Mészöly Dezsővel írtuk a forgatókönyvet – a felelősség minden terhe nélkül. Megnéztük a Madáchban az előadást, ott Ladányi Ferenc játszotta a címszerepet. Kicsit nehézkes, de jó színész. Én viszont Darvas Ivánra osztottam a szerepet, aki a Madáchban Gyuri pincér volt (a filmben Soós Imre szerepe). Mészöly mondta, hogy Debrecenben van egy tehetséges kislány, mondtam, „hozzátok fel, jó lesz!”. Felhozták, ő volt Krencsey Mariann. A hályogkovács könnyedségével, biztonságával kezdtem dolgozni. De elbizonytalanodtam, és a jeleneteket elkezdtem színpadon próbálni. Jöttek a nagyágyúk: Dayka Margit, Balázs Samu, Rózsahegyi Kálmán, Rajnai Gábor, Tompa Pufi… és mondták: „Na, fiacskám, hát mondd, hogy mit csináljunk!” Szerencsére ott voltak a haverok: Iván, Ruttkai Évi, Soós Imre, akit korábban én vittem asszisztensként Bán Fricihez, amikor a Talpalatnyi földre készült. Vittem őt, Szirtes Ádámot, Molnár Tibit: „Frici bácsi, ezek az igazi arcok egy ilyen filmhez!” Na, ez a jelenetpróbálás nem volt igazán hasznos dolog. Talán ezért is alakult ki az a máig megtartott szokásom, hogy még a forgatás megkezdése előtt egyedül kimegyek a színhelyre, eltöltök ott tizenöt–húsz percet, olyankor nem lehet hozzám szólni, nem beszélgetek senkivel, a világosítók is tudják, hogy most „pofa be” van. Ilyenkor összeeszkábálom magamban, mi is a teendő.

Ez tulajdonképpen a „színpadi próbát” helyettesíti?

Talán azt. Eszembe jut Fábri Zoltán – társrendezője voltam az Életjelben –, ő mindent precízen megtervezett otthon az íróasztalnál, és azt napról napra lebonyolította. Tiszteltem ezért, de számomra ezáltal unalmassá vált a forgatás. A filmtechnika tulajdonképpen végtelenül limitált: ahogy itt beszélgetünk, én felvehetlek téged közeliben vagy totálban, mászkálhatsz, leülhetsz, ennyi. Ebbe az egyszerű kiszámíthatóságba be kell építeni a váratlan történés lehetőségét – ekkor lesz a forgatás izgalmas és életszerű. Vagyis én a tetthelyen véglegesítem a kéziratot. Ez végül is a Liliomfira is érvényes: felelőtlen fiatalként bátor mertem lenni. Felszabadultan randalíroztunk a Balatonnál három-négy hétig, szerelmi szálak szövődtek, ahogy az lenni szokott – Pestre pedig mentek a hírek. Darvas József, a miniszter aztán elrendelte, hogy az elkészült részekből – ez a film hetven százalékát jelentette – legyen egy vetítés. Lett. Utána csend, torokköszörülések, senkinek nem akaródzott megszólalni. Egyszer csak Nádasdy Kálmán a maga magas hangján mégis csak elkezdte: „Kérem, tessék tudomásul venni, hogy itt fiatal művészek mesterművéről van szó!” És akkor már sínen voltunk. A film elkészült, és jött sorra a többi. De a hályogkovács-bátorság elmúlt, és ezzel kiderült számomra az egyébként nyilvánvaló tény: milyen nehéz is megcsinálni egy filmet. Hol a felelősség nyomasztó terhével, hol a nemtörődöm felelőtlenséggel egyszer csak azt mondani: „Igen, megcsinálom.” Mert még mindig jobb valamilyen filmet csinálni, mint semmit nem csinálni. Belülről pedig rág, felzabál a kín, vajon jó lesz-e, ezt kell-e, így kell-e. Főleg most már, hetvennégy évesen, amikor az ember folyamatosan azon meditál, hány film lesz még, egyáltalán lesz-e. Mert úgy lenne jó, ha… hogy mondjam neked… Tudod, én valaha vívtam, ‘42–43-ban mi nyertük az országos bajnokságot. Debrecenben volt egy fantasztikus mesterem, és amikor nagyon megkínzott, akkor finoman, nagyvonalúan hagyta, hogy az utolsó vágás az enyém legyen. Később el is mondta nekem: „Fiam, mindig úgy lépj ki a vívóteremből, hogy te jól csináltad!” Hát, valahogy így kellene kilépni a vívóteremből. Hogy jól csináltam.

Ez az utolsó találaton múlik?

Nem azon múlik. De maga az érzés, az kell az embernek.

Nincs mit kerülgetni, egy már réges-rég megnyert, hosszú csörte végén, annak apropóján beszélgetünk most.

Talán igen. De más ezt a páston kívülről nézni, és más még a páston készülődni egy újabb találatra.

Ha már rátaláltunk, maradjunk még ennél a metaforánál: megesik, hogy az ember beviszi a találatot, ám nem ítélik meg.

Az elején ez engem iszonyatosan elkeserített. 1956 után Darvas József volt a filmgyár igazgatója, ő engem megszeretett…

… ugyanaz az ember, aki még a miniszteri székből a Liliomfi elővetítését elrendelte.

Igen. De amikor csináltuk A 9-es kórterem című filmet, és sok-sok politikai hercehurca támadt, ő – még miniszterként – az asztalra csapott: „Elég a dumából! Köszönöm a filmet, be fogjuk mutatni, viszontlátásra.” Szóval ‘56 után, a Ház a sziklák alatt házivetítése után már filmgyári igazgatóként – fura módon általában a filmgyárba katapultáltak a miniszterek – behívott magához. „Gyönyörű film, de ezt így ezek nem fogják bevenni.” Darvas, mint kommunista népi író szerette a jobboldali népi írót, Tatay Sándort, aki a film forgatókönyvét írta. Tatay, ez a szenzációs figura egyébként Badacsonyban a Rákóczi turistaházat vezette, ott húzta meg magát. Darvas folytatta: „Hiányzik egy pozitív szál. Kompenzálni kell azt, hogy valaki, a főhős ‘45–46 körül elutasítja a földet, nem fogadja el az újat… Kell egy pozitív vonal – és azt én fogom megírni.” Kérdeztem Tatayt. „Karcsikám, az a legjobb, ha ő írja. Írja csak!” Három jelenetről volt szó, a Szirtes Ádám-féle kerettörténetről. Darvas megírta, büszke volt rá, mi meg ügyesen belepasszíroztuk a filmbe. Aztán cefetül rossz kritikát kaptunk – minthogy a film San Franciscóban elnyerte a fődíjat. Jött a Népszabadság… vagy Szabad Nép?, mindegy: „nyugatra kacsintás, a pesszimizmus mételye” satöbbi. A San Franciscói plakett pedig ott lógott Darvas igazgatói irodájának falán. Berontottam hozzá: „Szart csináltam, azt mondják. Ennek a kitüntetése ne lógjon a maga falán!” Látod, így: rettenetesen megviselt a meg nem adott találat. Később aztán megadták, „Budapesti 12”, mifene.

Pozitív kerettörténet „bepasszírozása” – lehetne ez egy rossz történet. De nem az, mert úgy gondolom, szép és szerves része lett a filmnek. Ott van viszont a lenyűgözően erős Megszállottak a kétségbeejtően dilettáns happy enddel.

Galambos Lajossal a Gonoszkátyú című regényéből írtunk egy forgatókönyvet, amit nehezen, állati nehezen elfogadtak. Két hétre elutaztam Csehországba nyaralni, kalandozni, de kértem a gyártásvezetőt, hívjon fel, ha bármi zűr van. Semmi hír. Hazafelé jövet azért volt valami balsejtelmem. Kiderült, leállították a filmet. Horváth Márton, akkori filmgyárigazgató áthívott magához: „Itt egy forgatókönyv, ezt kell magának megcsinálnia, ebben minden benne van, amit maga tud. Olvassa el!” Dehogy olvastam el. Ledobtam a kisszoba sarkába, kész. Õ újra felhív, én mellébeszélek, napok múlva megint hív. „Mit vacakol?! Azt csinál vele, amit akar. Egyetlen dologhoz nem nyúlhat hozzá, a végéhez.” Ez volt a Megszállottak. Nem olvastam el a könyvet, de kimentem a gyárba, és azt mondtam: „Gyerekek, csinálunk egy filmet.” Hazamentem, és akkor végre kézbe vettem a könyvet. „Jézus Mária! Én ehhez fogható szörnyűséget még nem olvastam.” De a két főszereplő baromi izgalmas volt, és az összes indulat, ami bennem volt, ott lappangott a két fazonban, Szirtesben meg Pálos Gyuriban. Pálost én már régen kinéztem magamnak. Tulajdonképpen a forgatás alatt írtuk Galambossal a saját forgatókönyvünket. Reggelente Lajos odaült az írógéphez – a színészeket alig tudtuk onnan elhajtani –, és megírta az aznapi jelenetet, talán ezért is lett olyan friss és élő a film – aztán mit volt mit tenni, hozzácsatoltuk a kötelező véget. Leforgattuk, levetítettük, és a végén mindenki röhögött. Horváthtól a kísértetiesen ismétlődő szöveg: „Értse meg, ezek a hülyék ott fenn másképp nem veszik be.” Fényes Szabolcs kérdezte, milyen zenét írjon. „Szabolcskám, operettet!” Később, a sikerek idején mindenki felemlegette, milyen kár a végéért. Bementem a gyárba, előálltam a javaslatommal: „Kérek tisztelettel egy forgatási napot, és megcsinálom újra a végét.” Nem engedték. Filmezés. Ez egy ilyen játszma. Ott van például az Elveszett paradicsom. Én ott beadtam a találatot, de azt azóta sem ítélték meg.

Nem sokat számít, de akkor én ezt most megítélem. Sokat készültem erre a beszélgetésre, sok filmedet újranéztem. Úgy indultam ma ide hozzád, mint a vizsgára készülő diák: teliönti a fejét információval, aztán pánikba esik, mert úgy érzi, minden összegabalyodott, és nincsen kapaszkodója. Ezért ma reggel, a legnagyobb káoszból kiválasztottam egy fix pontot: betettem az egyik videokazettát, és megnéztem tíz percet az Elveszett paradicsomból. Azt a részt, amikor a Páger Antal játszotta Imre bácsi meghal – ami egyébként alapvető eltérés a Sarkadi-könyvhöz képest. A megbocsátó szeretet megnyilvánulásaként játékos pofont adna fiának, a bűnös, tékozló fiúnak – de megtántorodik, holtan zuhan el. Jön az orvosfiú szakszerű munkálkodása: halottmosdatás-öltöztetés – igaz, a nyakkendőt csak úgy tudja megkötni, ha a pozíciót felvéve egy pillanatra halott apja mellé fekszik –, fekszik az apa, ül a fiú, csend. Aztán kiszakad a zokogás – és ebben a súlyos-tragikus pillanatban ócska-kicsi dolog történik: a fiúra rádől a konyhaszekrény. Néztem ezt a részt, és eszembe jutott minden, ami számomra a filmjeidben lényeges. Az ember általában szerelmes, szenvedélyes, várakozó, nekikeseredett… megszületik, meghal. De soha semmi senkivel nem ugyanúgy történik. Nem pont úgy. Nem úgy, ahogyan elképzeljük-elvárjuk. És az egyediség, a személyesség az apró dolgokon múlik. Azon, hogy a gyász pillanatában felborul egy szekrény, hogy a Macskajátékban a szőnyegre ömlik a tinta, és mellette látok egy pár összekucorodó meztelen lábfejet, semmi mást, de tudom, hogy a láb tulajdonosa, az Erzsi nevezetű öregasszony szerelmes a potrohos, valahai operaénekesbe, és most halni készül… Sorolhatnám vég nélkül, de inkább azt említem, ami a filmjeid újranézésekor leginkább megfogott: micsoda nagyszerű színészeink voltak és vannak. Bátrak, szabadok, önazonosak. Ezért is csodálkoztam a beszélgetésünk elején elhangzott mondatodon: „te gyere innen, te oda ülj le, nincs duma, tessék világítani”.

Nekem a filmcsinálásban nincs olyan mozzanat, ami ne lenne kedves. De a legnagyobb boldogságot mégiscsak a történet és a színész adja. A színházban folyamat van, próbák hosszú sora. Felnő a szerep, mint a gyerek: most négykézlábra tápászkodik, feláll, elindul, elbukik… a tizedik próbán tízéves, a huszadikon kamasz és így tovább. A filmben erre nincs módja. Ezért sokat segít az, ha támasztékot adsz neki, sőt megkötöd. Hát hiszen honnan tudná azt ott hirtelen, amin én másfél éve kotlok?! Az egyik ezt mondja, a másik azt, húznak szétfelé, és az egészből nem lesz semmi. Ezért határozott instrukcióval azt mondom, ezt csináld. Rá fog érezni – mert tehetséges –, miről szól az a harminc– negyven másodperc. Én ugyanis nem csinálok hosszú jeleneteket. Ezért is imádom és irigylem Jancsót: „Hogy a Jóistenbe tudja ezt a bolondokházát kilenc percen át kézben tartani?!” Nekem már két perc is sok. Viszont: ha megadom a színésznek a biztos kapaszkodót, és nem dülöngél bizonytalanul a jelenetben, akkor azt az egy-két percet hihetetlenül ki tudja tágítani, gazdaggá tudja tenni. És az még friss, nem elnyűtt, mint a harmincadik próbán. Én aztán szemtelen módon, amikor már minden kész és indul a felvétel, odaszólok: „Jaj, azt elfelejtettem mondani, hogy ott egy nagyon hosszú szünetet kéne tartani!” „Hol?!” „Amikor azt mondod, hogy szereted!” „De előtte vagy utána?” „Ahogy gondolod. Felvétel!” Már biztos volt a dolgában, már mindent tudott, és akkor váratlanul beinjekciózok egy-két feszültségkeltő dolgot, ami a színészt egy kicsit tanácstalanná teszi. Nem emlékszem már, ki mondta: „A színész játssza a szerepet, a rendező pedig a darabot!” Így van. Nem kell mindig mindent tudni, nem kell mindig mindent megdumálni. „Így szeretném csinálni.” „Miért?” „Csak.” Megkérdezik, milyen színű legyen a fal. „Hozzatok egy sötétzöldet meg egy sötétkéket!” Ránézek és mondom a színt. Mindehhez kell persze egy Tóth Janó. Zseniális manusz – és mi még egy Érdemes Művész címet se tudtunk neki kitaposni. Mert a szakma osztja saját magának. Én neked, te nekem…, hagyjuk. Visszatérve: valóban, nekem a színész a gyengém, imádom ezt az emberfajtát, mert elképesztő dolgokra képes. A színész a filmcsinálás ajándéka.

A filmkészítés melyik szakaszában választod a színészt? A Pest-Buda esetében már eleve Törőcsikre és Darvasra írtad a forgatókönyvet…

Vannak-voltak alapszínészeim, legelőször mindig ők jutnak eszembe: Törőcsik Mari, Psota Irén, Darvas Iván, aztán ilyen volt Pálos Gyuri, Szirtes Ádám, Soós Imre, Dayka Margit… De hát filmje válogatja, néha az utolsó pillanatig bizonytalan vagyok. Eszembe jut az Egymásra nézve. ‘81 nyarán kimentem Lengyelországba, éppen a közlekedési sztrájk idején. Felhívtam Boleszlav Michaleket, Wajda csoportjának fődramaturgját, egy nagyon jó havert. Elmeséltem neki a sztorit, kértem, mondjon színészneveket. Összegyűlt tizenkét női név. Kérdeztem a filmstúdiót, amelyik nekem segített, mit csináljunk. „Hogyhogy mit, Károly?! Hát idejönnek.” Az egyik Zakopanéból, a másik Lódzból, a harmadik Krakkóból… Valóban odajöttek, köztük Lengyelország hat legismertebb színésznője. Magyarországon nem tudom elképzelni ezt a helyzetet. Ha egy magamfajta külföldi filmrendező idejönne két napra, XY nem jönne fel a vidéki házából, amit éppen átépít. Ott volt az a tizenkét fantasztikus csaj, végül kiválasztottam hármat. De hát csak kettő kellett. A szőke lány, Grazyna egyértelmű volt. A másik is világos volt mindenki számára: egy Ruttkai Éva-tehetségű-méltóságú erős, férfias jelenség. „Karcsikám, megvan, mehet a film!” – mondták a többiek. De ott volt ez a törékeny, pici lány, Jadviga Cieslak – fantasztikus belső erővel. Vásárhelyi Miklós volt a dramaturgom, őt kérdeztem. Õ visszakérdezett: „Te mit gondolsz?” „Lelkem legmélyén a kicsi lányt szeretném.” „Akkor legyen úgy” – mondta ő. Itt, látod, a szerencse, az ösztön, a gyomor működött. A Szerelemben ismeretlen színésszel szerettem volna eljátszatni a férfit. Állandóan róla beszélnek, legyen egy olyan arc, amit még soha nem láttunk. Nem találtam. Pálos Gyuri már súlyos beteg volt, de kimentem hozzá és megegyeztünk. „Gyurikám, kis szerep, számítok rád.” Örült, én is örültem. Néhány nap múlva meghalt. Hát akkor nincs mese, mondtam magamnak, Darvas Iván játssza a szerepet. Az Egy erkölcsös éjszakában Makay Margithoz ragaszkodtam. „Te meg vagy őrülve, az egy kilencvenéves öregasszony!” – tiltakozott mindenki. De én tudtam, hogy csak ő, az ő arca képes arra a titokzatos derűre, mosolyra, amiből soha nem tudhatod, naiv vagy bölcs, sejt-e bármit is mindabból, amibe cseppent. A film végén anya és fia hosszan mennek fiákeren az állomásra. Nézik egymást. Tulajdonképpen erre a képre bíztam a történetet: ebben a két arcban és tekintetben kellett összesűrűsödni annak a gazdagságnak, ami maga az élet. Történt valami, talán mindketten tudják is, talán, de finom tapintattal hallgatnak és elköszönnek. Történt valami, de nincs mit mondani róla. Hisz ki tudja, hogy is vannak a dolgok.

Barátod, Déry Tibor állítását hallom ki szavaidból: ítélet nincs.

Így van. Nem szeretem a moralista tanító bácsi szerepét. Annyian tudják, hogy milyen az élet, mi az értelme, mit kell vele kezdeni… Én meg azt mondom, olyan, amilyen. Benne vagyunk, éljük, nem tudjuk.

Fura dolog: Makk Károly interjút ad, Makk Károly szerepel a televízióban, Makk Károlyról írnak – mindig ugyanaz a legendás, derűs, charme-os fickó jelenik meg. Ez bizonyára hiteles kép. De közben itt ül velem szemben egy bizonytalan, morfondírozó, ujjait görcsösen tördelő ember.

Tudod, egyszerűbb felrakni a könnyedebb, charme-osabb képet. Nem alakoskodás ez, azzal gazdálkodom, amim van és amit várnak tőlem. Hozzám nőttek a gesztusok, a szerepek, ahogy hozzám nőttek bizonyos színészek is.

És bizonyos filmről filmre ismétlődő motívumok: székek, szekrények, órák, lámpák és mindenekelőtt levelek. Miért fontos neked a levél? Gyanítom, a mesélést segíti. Már a Liliomfiban felbukkan és aztán újra és újra.

… Tényleg. Érdekes, most hogy mondod… A Macskajátékban volt ez igazán tudatos. Örkénnyel sokat rágódtunk azon, hogyan lesz ebből történet. „Nem lehetne levelekben elmesélni?” – kérdeztem tőle egyszer. „Nagyszerű!” – mondta Pista. Borzasztó sokat viaskodtam ezzel az anyaggal, életem legreménytelenebb, leghősiesebb küzdelme volt. Egy évig vágtuk ezt a filmet. Először megtalálni a levelek szövegét. Aztán megtalálni látvány és hangzás sajátosan adekvát viszonyát. Szavak ismétlődnek, egymásra torlódnak… ez a „módszer” tulajdonképpen abból született, hogy Dayka Margitkával három hónapon át vergődtünk, hogyan is mondja a szöveget. Van két alapvetően különböző színészi magatartás: partnerrel játszani vagy egyedül előadni valamit. Neki az utóbbihoz – noha erre lett volna szükség – semmi érzéke nem volt. Három hónap után jöttem rá a megoldásra. Ugyanaz többször, többféleképpen elhangzik – valami olyan gomolyagként, ahogyan az agyban úsznak egymásra a gondolatok. Tóth Janónak hihetetlen érzéke volt ezekhez a finomságokhoz. Elosztottuk egymás közt a jeleneteket. Amikor megláttam, miket hozott ő össze, akkor jöttem rá, mennyiféle lehetőség rejtőzik itt a puszta illusztráció mögött. Egy szünet, egy lélegzetvétel – az egy képvillanás. A képek szinte megjegyezhetetlenül sokféle tömegével elárasztani a filmet, hogy az olyan legyen, mint egy szétbogozhatatlan szőnyeg. Nem is képek, csak villanásnyi töredékek, illetve amikor aztán mégis csak összeállnak egyetlen képpé, már tördeljük is darabokra. Így épültek be a levelek is. Különben már a Megszállottakban is volt levél, szóval nem véletlenül kapisgáltam errefelé. Mondtam Galambos Lajosnak: „Te, ne kínlódjunk hosszú expozícióval, írjon ez a pasas egy levelet.” Vagy ott volt az Egy erkölcsös éjszaka: Darinka levelet ír az otthagyott vőlegényének. És sorolhatnám a többi filmet. Egy levél erősebb lehet, mint valami kiabálós-konfliktusos jelenet.

Úgy vélem, mindig mindenütt a történetmesélés megfelelő módját keresed.

A filmcsinálásnak van egy bestiális kényszere: a vetítés másfél óráig tart. Ezért kulcskérdés a ritmusváltás, a váratlanság, a sűrítés és megnyugvó szétterülés megfelelő arányainak megtalálása. Alapvetően építeni kell a néző asszociációs készségére. Mindezeket nem gondolom át előre, inkább az ösztöneimre hagyatkozom. Utólag értem meg, mit is csináltam.

Legutóbbi filmedre, A játékosra is vonatkozik az a sajátos játék, amit kezdetektől folytatsz a meséléssel. Szinte mint a leveleknél: írjuk most a történetet!

Ezt az ötletet egy amerikai producertől kaptam, és nagyon megtetszett. Tulajdonképpen két történet fonódik össze: ahogy írják (és közben szerelem születik az idős író és a fiatal lány között) – és amit írnak. Két évig vacakoltunk az amerikaival – akivel most a Károlyi Béla-sztorin dolgozunk –, majd a könyv egy angol fiú közvetítésével – aki ráharapott a Pest-Budára – átkerült a londoni Channel 4-hoz. Végül is Peter Brook egyik munkatársával fejeztük be a forgatókönyvet. Élveztem ezt a fajta mesélést: A történettel megállok egy adott ponton, de ezen az érzelmi hőfokon folytatom tovább a B történetet.

A magas „érzelmi hőfokhoz” jól kell megválasztani a főhősöket. A te hőseid többnyire szenvedélyesen képviselnek valamit. Írást, szerencsejátékot, várakozást, szerelmet, politikai meggyőződést… és mindez bizonyára megvan benned is, miközben mégis csak egy tapintatos, mindent befogadó-elfogadó magatartást képviselsz. Van-e ennek a látszólagos ellentmondásnak feloldása?

Egyrészt vonzódom a végletekhez, másrészt megfog, féken tart a szemérem. Illetve másképp mondom: szeretnék a végletekről úgy beszélni, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól lenne szó. Nagyon közel áll hozzám a Megszállottak két fickója vagy A játékosban Dosztojevszkij és így tovább. Minden filmemben jelen van ez a számomra vonzó őrület. De én magam mindezt tapintatosan kezelem. Nem kérkedek azzal, mekkora itt a dinamitkészlet, sőt lefedem, leplezem annak lehetséges, igazi erejét. De a tapintatos sejtetés sokkal több erőt mutathat fel, mint a kényszeres magamutogatás.

Itt kell újra említeni Tóth János operatőr nevét. Szenvedélyével, monomániájával elmerészkedik a dolgok széléig. Illetve a Macskajáték esetében együtt merészkedtetek el a mesélés időben kitágított, ide-oda repkedő, széttördelt határaihoz.

Óriási kaland volt. Õ segített engem azzal, hogy húzott magával a lehetőségek végső határáig. Technikai felkészültsége páratlan, ízlése kifinomult – bár a színészeimért nem rajong, azok „zavarják” az ő képi világát –, egyszóval kivételes művész. Van a Szerelemben egy jelenet: a férfi kijön a börtönből, hazamegy, még nincs otthon az asszony, bemegy a kisszobába és egy széken meglátja az asszony fehér blúzát. Azt megérinti, megszagolja. Nem egy ügy, elindítom: „Iván, te belépsz, odafordulsz, meglátod satöbbi. Gyerekek, dobjátok már oda a blúzt és csináljuk!” A felvétel előtti pillanatban Tóth ránéz: „Ti meg vagytok őrülve?! Ezt a blúzt egy szögletes karfára tenni?!” És ahogy odatettünk egy ívelt karfájú széket, ott megjelent egy női váll. Persze, ez egy apróság, semmi dolog, észre sem veszed. De ha minden pillanat így van megcsinálva, akkor az egész anélkül, hogy tudnád, elvisz téged egy világba, amit elhiszel. Ami hiteles számodra, amiben ott akarsz lenni, amiben vele érzel az emberekkel. De ha ötven „szögletes” szék lesz, akkor nem tudod, miért, de kimaradsz az egészből. Szóval a részletek, igen, a részletek a legfontosabbak.

Érdekes, hogy ennek ellenére az alapvetően másként dolgozó Jancsót irigyelted és csodáltad. Azt a rendezőt, aki fényes időszakában hatalmas ívekben, töretlen, lineáris folyamatosságban fogalmazott.

Amikor megláttam a Szegénylegényeket – ez még a Szerelem előtt volt –, rosszul lettem. Végtelen irigység fogott el, hogy egyszer csak egy ember váratlanul benyúl a zsebébe, és elővesz valami tökéleteset. Ebbe bele kell őrülni, ezt éreztem.

Egyik szem pontosan illeszkedik a másikhoz, és a végén kiad egy hibátlan láncot. Megállás nélkül, pontról pontra haladunk előre, míg a Szerelem – amit viszont, elképzelem, Jancsó Miklós irigyel – …

… ennek éppen az ellenkezője. Történetmesélés, de másként.

Ennek nagyon szép, végletes példája a Macskajáték. Aztán az Egy erkölcsös éjszakában – noha az is Tóth Jánossal készült – visszatértél egy hagyományosabb, biztonságosabb mesélési módhoz. Elfáradtál? Megijedtél?

A Macskajáték egyszeri, csodálatos kaland volt, ami iszonyatos energiákat emésztett el bennem. Három évemet vitte el. És akkor még nem szóltam a megelőző időszakról, a forgatókönyv tiltása-engedélyezése körüli hercehurcáról. Nagyon fárasztó munka volt, örültem, hogy élve kikerültem belőle. A fogadtatás sem feltétlenül igazolt engem, bár mesterem, atyai jó barátom, Radványi Géza döbbenten állapította meg: „El nem tudtam volna képzelni, hogy ilyen filmet lehet valaha is csinálni!” De úgy érzem, ezt a találatot nem adták meg nekem. A Szerelemmel eszméletlen sikerünk volt. Pedig Cannes előtt igyekeztek felkészíteni a várható kudarcra: „Tudod, Karcsikám, a magyar filmek nem igazán érdeklik ott az embereket, de ez ne vegye el majd a kedvedet…” Aztán óriási siker, már magam is kezdtem elhinni, amiket rólam írtak. A Macskajáték még nem volt teljesen kész, amikor idejött a válogatóbizottság alelnöke. Provizórikus zene, felirat nem volt, egy férfihang fordította monoton egyenletességgel Margitka játékos megszólalásait… Az alelnök el volt ragadtatva. De Cannes-ban egy-két lelkendező kritika mellett visszafogott, hűvös, kicsit fanyalgó elismerés jutott a filmnek. Itthon pedig akkoriban kezdték el hangoztatni a jelszót: vígjáték kell. Így született meg az Egy erkölcsös éjszaka – amit különben 1957-ben írtunk Bacsóval és Örkénnyel, de elküldtek bennünket a francba: „Egy magyar filmet beraknak a kuplerájba?! Meg vannak maguk őrülve?” Ebben a légüres térben és rezignált állapotomban jól jött ez az ajánlat. Igen, visszatértünk a hagyományosabb mesélési módhoz… Nem tudom, hogyan tudtam volna folytatni a Macskajátékot. Akkor ott befejeződött valami a pályámon. Kipróbáltuk, megcsináltuk, lelkem legmélyén tudom, hogy ott a filmes formanyelvvel történt valami lényeges… mi pedig megúsztuk élve. Vissza hát, békésebb vizekre.

De ezeken a békés vizeken szinte áll a víz. Valami kis szél csak kellene, hogy a hajó haladjon. Évekig gályázol és pénzért kuncsorogsz, hogy forgathass, sok lovat tartasz az istállóban, hátha valamelyiket elindítják… Megéri ez?

Isten tudja. Magyarországon csak olyan producer van, ha van egyáltalán, aki Andy Vajna tanításai alapján filmüzletet akar csinálni. Ez itt nem megy. Kicsi ország. A Nyugatot pedig nem érdekli egy átlagos, kommersz filmvígjáték. Olyan van nekik sok. Az ottani rangos közszolgálati televíziókat szolidan az érdekli, mi is történik errefelé, milyenek is ezek az emberek a világnak ezen a tájékán. Az Egy nap Pesten és Budánnak van egy lelkes támogató tábora – külföldön is, itthon is. Biztatnak: „Karcsikám, csináld meg és mi valahogy összehozzuk a pénzt!” „Jó, hozzátok össze a pénzt és megcsinálom.” Állandóan kérdeznek: „Karcsikám, melyik filmet csinálod?” Mit válaszoljak? Széttárom a karomat: „Gyerekek, ti tudjátok.” Groteszk, mulatságos helyzet. De mi mást tehetek? Most, hogy a Károlyi-film forgatókönyvét befejeztük, odamegyek a polchoz, leveszem újra a Pest-Budát, és matatok majd rajta. Izgat egy Tolsztoj-filmterv is: hátborzongató történet. Olvasgatom Tolsztoj tizenvalahány gyermekének és huszonvalahány unokájának memoárjait. Elképesztő az utolsó néhány év! Családi botrányok, harc a jogokért, férfi-nő kapcsolat egy nyolcvanéves embernél, hatalom, megszállottság… Egy öreg ember, aki készül a halálra és csak azt keresi, hogyan tudhat az ő Istenével még utoljára nyugalmasan beszélni egy erdőben – ehelyett felfordul egy szar kis állomáson, ahol a halott körül tépik egymást a muzsikok, a tolsztojánusok, a rendőrök, az újságírók, a hiénák, távirat Pathétól, hogy „totált adni a pályaudvari épületről!”… infernális őrület. Na ez megint egy olyan ügy, amiért képletesen szólva elfolyatnám véremet. Hát, ilyesmik zsibonganak most a fejemben. Aztán, ha nincs szerencsém, mind ott marad a polcon, és beáll a csönd.

A beszélgetés végén játsszunk el egy gondolattal – játsszunk, hisz kizárt, hogy megtörténhet –: valaki belép ide és azt mondja, „Karcsikám, annyi pénzt kapsz, amennyire szükséged van, annyi forgatási napot, amennyi kell, azokat a színészeket, akik neked a legmegfelelőbbek – öt perced van a döntésre.” Melyik könyvet választod?

Nem kell öt perc. Felállok, odamegyek a polchoz, és leemelem valamelyiket.

Behunyt szemmel?

Akár behunyt szemmel.

De hát te mondtad, mennyit számít az utolsó találat.

Számít is. De bármelyik kerül a kezembe, hiszek benne. Az egy tiszta tus, nincs vita. Egy végkiárusításban is lehetnek értékes darabok.

Vissza