Morrison, James

Deleuze és a filmszemiotika A fordítás alapja: Morrison, James: Deleuze and Film Semiotics. Semiotica 88 (1992) nos. 3–4. p. 269–290.*

A territoriális imperatívusz szerepe a kritikai elméletben


Első olvasásra úgy tűnik, hogy a megszokott kategóriák egyike sem illik Gilles Deleuze filmelméleti írásaira. Sőt,

tanulmányai látszólag szándékosan igyekeznek meghiúsítani a várható kérdések egész sorozatát: Hogyan viszonyulnak Deleuze írásai a filmelmélethez? Hogyan viszonyulnak a szemiotikához, illetve a szemiotikának a posztstrukturalista filmelmélet által kialakított taxonómiájához és metodikájához? És hogyan viszonyulnak magához a posztstrukturalizmushoz? Milyen elméleti rendszert állított fel Deleuze, milyen diskurzusok segítségével, vagy épp ellenkezőleg, sikerült-e elkerülnie egy rendszer felállítását és létrehoznia egy olyan rétegek nélküli textust, amely a Capitalism and Schizophreniában dicsért szervek nélküli test megfelelője lehet, amely ellenáll az értelem rabigájának? Ha igen, akkor hogyan viszonyul Deleuze kétkötetes filmelméleti munkája e korábbi művéhez, illetve e viszony megfogalmazása magyarázatot ad-e írásainak különféle talányaira? S végül, hogyan viszonyul ez az elmélet önnön tárgyához? Deleuze maga felel legalább erre az utolsó kérdésre; válasza az előző kérdések látszólagos hiábavalóságát tükrözi: "A filmelmélet nem a filmről szól, hanem a film által felvetett fogalmakról, amelyek maguk is más fogalmakhoz kapcsolódnak, más gyakorlatoknak felelnek meg. Egy fogalmi gyakorlat általában nem privilegizált a többivel szemben, amint egyik tárgy sem kiváltságosabb a többinél. A sokféle gyakorlat találkozásának szintjén történnek a dolgok, létezők, képek, fogalmak, mindenféle esemény. A filmelmélet nem a filmre támaszkodik, hanem a film fogalmaira, amelyek nem kevésbé praktikusak, hatásosak vagy aktuálisak, mint a film maga."Deleuze, Gilles: Cinema 2. The Time-Image. (trans. Hugh Tomlinson and Robert Galeta) Minneapolis: University of Minnesota Press, 1989. p. 280.1 Sőt, "egy filozófiai elmélet maga is gyakorlat, ugyanakkor objektum is."ibid. p. 280.2 Mindezekből kirajzolódik Deleuze filmelméleti írásainak egyik meghatározó feltevése, melyet már az első kötet bevezetőjében leszögez: "A filmtörténet nagy rendezőit nemcsak festőkhöz, építészekhez és zenészekhez lehet hasonlíta-ni, hanem nagy gondolkodókhoz is. A rendezők fogalmak helyett mozgás-képekben és idő-képekben gondolkodnak."Deleuze, Gilles: Cinema 1. The Movement-Image. (trans. Hugh Tomlinson and Barbara Habberjam) Minneapolis: University of Minnesota Press, 1986. p. XIV.3

E kijelentés fényében az előbbieknél megalapozottabb kérdésnek tűnik, hogy mi Deleuze filmelméleti írásainak viszonya a filozófiai gyakorlathoz. A filmelméletet érintő legszívósabb bírálat talán az, hogy mivel – úgymond – nincs önálló élettere, állandóan a rokon tudományokat fosztogatja, azoktól kölcsönözve minden szakkifejezést, amely éppen keze ügyébe esik, nem törődve azzal, hogy az mennyire gyökértelenné válik, mihelyt átültetik eredeti környezetéből a filmelmélet új, még üres cserepébe.

Az egyik legjobb példát erre Christian Metz könyvében találjuk. Metz értelmezése szerint a klasszikus filmelmélet a filmnyelv fogalmát a nyelvészettől kölcsönözte anélkül, hogy a trópus szorosan velejáró és szerteágazó implikációit is átültette volna a filmelmélet rendszerébe. Mivel – Metz szerint – a klasszikus filmelmélet nem teremtett saját tradíciót, inkább más rendszerek fogalmainak átvételéhez ragaszkodott, a filmelméleti praxis mindig puszta köl-csönzés maradt, az ezzel járó opportunizmustól és dilettantizmustól kísérve. Metz szerint a klasszikus filmelméletnek nincs legitim nyelvészeti tudása és nem is érdeklődik a nyelvészet iránt; a metzi filmszemiotika tehát nem azáltal szakít a klasszikus filmelmélettel, hogy elutasítja a filmnyelv trópusát egy másik, a filmelméletre endemikusan jellemző új trópus érdekében, hanem azáltal, hogy teljes mértékben feltárja a trópus nyelvészeti bázisát.

A kortárs elméletekben megjelenő úgynevezett territoriális imperatívuszra más példákat is felhozhatunk a különféle tradíciók sokaságából, de Deleuze esetében, Metz klasszikus filmelmélet-kritikájával összhangban, talán az irodalomelméleti kritika az, ami a legtanulságosabb lehet, a dekonstrukció filozófiai fogalmainak adaptálása miatt. Annak ellenére, hogy a dekonstrukció – mondjuk – Paul de Man-i gyakorlatának egyik alapelve a filozófia és az irodalom egybeolvadása, számos dekonstruktivista filozófus úgy véli, hogy az irodalomelmélet a dekonstrukció tételein élősködő parazita, amely e tételeket saját gyakorlati céljai érdekében kiforgatja, önkényesen alkalmazva a dekonstrukciót annak teljes filozófiai programja nélkül, amely pedig szükségszerű velejárója. GaschéGasché, Rodolphe: Deconstruction as Criticism. Glyph. Textual Studies 7 (1979) pp. 177–216.4 például azt állítja, hogy a dekonstrukció éppenséggel e mélyebb filozófiai programja miatt tudta megőrizni integritását az irodalomelmélet csábítási kísérleteivel szemben.

Bármilyen kulturális vagy szakmai okai legyenek is, ez a territoriális imperatívusz – noha a posztstrukturalisták gyakran az ellenkezőjét állítják – teljes mértékben jelen van a posztstrukturalista retorikában. Adva van két tradíció, egy emelkedett (high) és egy alantas (low); az alantas bekebelezi az emelkedettet, kikezdi alapjait, bemocskolja és belé oltja önmagát, ahogyan egy idegen tenyészet teszi ezt a gazdasejttel – miközben magához hasonló élősködő organizmussá alakítja át annak életet adó protoplazmáját. Az emelkedett tradíció eközben közönyös, távoli, rideg egykedvűséggel szemléli saját megszállását, éppen fensőbbsége által biztosítva továbbélését. Az amerikai filmkritikában Stanley Cavell filmelméleti írásait például az emelkedett filozófia és a sekélyes filmkritika szembenállása miatt szokás lenézni: Cavell pontosan a territoriális imperatívuszt szegi meg, de nem azért, mintha nem venne tudomást róla, hanem mert kitartóan igyekszik meglétét tagadni. A Deleuze által képviselt filozófiai tradíció nem is különbözhetne jobban Cavell módszerétől, mégis, nemcsak a territoriális imperatívusz megszegése közös bennük, hanem az a meggyőződésük is, hogy a film, túl azon, hogy pusztán a filozófia tárgya, egyben filozófia is: ezért, állítja Deleuze, "Bergsonnak [a mozgás- és az idő-kép meghatározását követő] meglehetősen elhamarkodott kritikája ellenére sem akadályozhatja meg semmi a mozgás-kép és a mozgókép összekapcsolását"Deleuze: Cinema 1. p. XIV.5.

A filozófia és a film, illetve Deleuze filmelméleti írásai és a filozófia összekapcsolását tehát semmi sem akadályozhatja meg! Ez persze nemcsak elkerülhetetlen, hanem kölcsönös kapcsolat is; Deleuze számára a filozófia praxis, a film praxis, és mindkettő objektum is egyben. Ezért következetesen úgy kezeli még az olyan bevallottan antifilozofikus rendezők, mint Cecil B. DeMille vagy Howard Hawks munkáit is, mintha azok teljes mértékben tudatában lennének vállalkozásuk filozófiai súlyának. Az elmélet és a film kölcsönös megfeleltetése a filozófiával felismerhető nyomot hagy Deleuze írásain, s ezek együttesen hozzák létre azt a döntő gesztust, melyet Deleuze és Guattari máshol deterritorializációnak nevez. A Capitalism and Schizophrenia című munkában, ahol részletesen kifejtik ezt a fogalmat, a deterritorializáció lehet az államapparátus funkciója, de akár a vele való szembenállás kulcsszava is. Egyrészt, "a deterritorializációt maga a territórium idézi elő, ha objektumnak, rétegesen építkező anyagnak tekintjük"Deleuze, Gilles–Guattari, Félix: A Thousand Plateaus. Capitalism and Schizophrenia. (trans. Brian Massumi) London: The Athlone Press. 1988. p. 433.6, másrészt "mindig a dekódolás és a deterritorializáció sokféle mozgása lendíti előre egy társadalmi szféra életét, hatást gyakorolva a »tömegekre«... ezek nem ellentmondások, hanem kiutak"ibid. p. 220.7. A Capitalism and Schizophrenia tömérdek paradoxonja arra a feltevésre épül, hogy bármi, ami képes ellenszegülni az államapparátusnak, az egyszersmind ezen apparátus termékének is tekinthető, így a deterritorializáció – az állam által kijelölt akár földrajzi, akár pszichikai határok átlépése – gyakran csak a territóriumok újbóli kijelölésének egyik állomása, az állam saját rituáléja szerint.

A Capitalism and Schizophrenia programja azonban olyan radikálisan átlépi az államilag kijelölt kulturális territóriumok határait, hogy – sok posztstrukturalista írással ellentétben – Deleuze és Guattari nem tartotta szükségesnek ezt külön témaként tárgyalni könyvükben. (Vessünk egy pillantást az A Thousand Plateaus tárgymutatójára, ahol a következő felsorolást olvashatjuk: Pinhas, Richard/Pink Panther/Pirenne, Henri; Democritus/De Niro, Robert/Derrida, Jacques.) A deterritorializáció továbbá nemcsak megnevezi, de lehetővé is teszi ezt a határátlépést, bevezetve a sokféleség felszabadító erejű fogalmát egy – akármennyire is szkeptikus és romboló – végső soron utópikus szövegben. Deleuze és Guattari Freud-kritikája, a freudi vezérmotívum elvetése ebben az értelemben a deterritorializáció aktusa: "Alighogy Freud feltárja a tudatalatti legnagyszerűbb művészetét, a molekuláris sokféleségművészetét, úgy tűnik, rögtön fáradhatatlanul küzdeni kezd a makroszkopikus egységek visszahozataláért, visszatérve az apa, a pénisz, a vagina, a Kasztrálás (nagy K-val) jól ismert fogalmaihoz".ibid. p. 27.8 Deleuze filmelméleti írásai ugyanígy, sohasem hivatkoznak a deterritorializáció elvére, mégis igyekeznek azt megvalósítani.

A döntő kapocs Deleuze filmelméleti írásai és e korábbi könyve között éppen a sokféleség, a partikularitás és a szétszóródás teoretikus gyakorlata, a konszolidáció és a totalitás elutasítása. Mindez, egy bizonyos szinten, természetesen problematikussá teszi a vizsgálódásunk elején feltett kérdéseket, amelyek pontosan arra a feltevésre épülnek, hogy egy koherens rendszer rekonstruálható Deleuze írásaiból. Valóban nehéz elképzelni egy olyan Deleuze-megközelítést, mint mondjuk Brian Henderson Metz-kritikája. Henderson, Metz tudományos kijelentéseiből kiindulva, alaposan elemzi és önellentmondásosnak találja Metz rendszerét. Legfőbb ellenvetése Metzcel szemben tulajdonképpen írásainak empirikus módszere: "Az elemzés tárgyát meghatározni a tárgy kontextusának modellálása nélkül olyan hibák elkövetéséhez vezet, amelyek összességét empirizmusnak nevezzük, s amelyek feltételezik, hogy ez a tárgy már az elemzést megelőzően létezett, ezért közvetlenül érzékelhető és elemezhető".Henderson, Brian: Metz: Essais I and Film Theory. Film Quarterly 18 (1975) no. 3. 18-33. pp. 27–28.9 Henderson szerint az empirizmus ellentmond a tapasztalat fenomenológiai meghatározásának, amit pedig ő a szöveg igazi alapjának tekint, így tehát "Metz rendszere számos konfliktust tartalmaz már ezen az első szinten is".ibid. p. 33.10

Meddő próbálkozás lenne hasonló feltevésekkel közelíteni Deleuze írásaihoz, hiszen az maga a totalizáló rend-szerek kritikája. Metzcel ellentétben, aki a filmelméletet a filmszemiotikától különálló diszciplinának tartjaMetz, Christian: Film Language. (trans. Michael Taylor) New York: Oxford University Press, 1974. p. 90.11, Deleuze filmelméleti könyve maga a filmelmélet kritikája. Deleuze szövegei, egy bizonyos szempontból, érzéketlenek maradnak a szemiotikai filmelemzés olyan klasszikus témái iránt, mint a szintagma kategóriája; ha azonban először mint filmelmélet-kritikához közelítünk feléjük, akkor mint filmelmélethez térhetünk vissza hozzájuk, tisztább képet alkotva eleve adott tulajdonságaikról.

Deleuze és Metz

Az, hogy Deleuze nem a Metz-féle szemiotikai tradíción belül helyezi el filmelméleti munkáját, jól megfigyelhető, ha megvizsgáljuk a Cinema 1. A mozgás-képet. Ebben a könyvben Deleuze alapvető képtípusként a mozgás-képet határozza meg. A fogalomnak egyrészt van egy egyszerűbb, szó szerinti jelentése: a mozgás képe. A filmre alkal-mazva ez egyszerű tautológiának tűnhet mindaddig, amíg a fogalom Deleuze által kifejtett szemiotikája nyilvánvalóvá nem válik: a filmkép nem magát a mozgást, hanem valójában a mozgás képét örökíti meg. Sőt, nem egy mozgás képét – mondjuk egy színész gesztusát vagy egy tárgy elmozdulását –, hanem a mozgás képét, a változásnak minden egyes képben megjelenő részletét, ahogyan az az intuíció számára megmutatkozik a mozgás mint tudatmodell paradigmájaként.

A fenti állítás, amely a legtöbb gondot okozza Deleuze értelmezői számára, Henri Bergson meglehetősen excent-rikus és valóban rendhagyó mozgáselméletét alkalmazza a filmelméletben, hasonlóan ahhoz, ahogy Eisenstein összeolvasztotta a nyelvészetet és a formalizmust. Deleuze azonban, aki Bergson-kutató és egy jelentős monográfia, a Le bergsonisme szerzője, fáradságot nem kímélve igyekszik a teljes bergsoni modellt saját elméletébe olvasztani a filmelmélet számára ez idáig ismeretlen aprólékos megkülönböztetések kidolgozásával.

Annak ellenére, hogy egy ilyen rövid vázlat nem alkalmas e megkülönböztetések felvázolására, nyilvánvaló, hogy Deleuze kettős szempontból is alkalmasnak találja Bergson elméletét a filmelmélet számára. Egyrészt, Bergson filmszemiotikai sémája alapján kategorizálja a képtípusokat. Bergson értelmezése szerint a mozgás-kép, amint az a világban létezik, változó, pillanatnyi mozgásszekciók sorozata, az intuíció kísérője, a tapasztalattól elszakadva. Bergsont tehát nem a mozgás puszta tapasztalata érdekli; a Matière et mémoire-ban inkább a mozgás érzékelhető rejtett áramlását igyekszik meghatározni, melyet intuitíve szegmentumokként fogunk fel; ez ahhoz vezet, hogy a mozgás eredetileg egész és teljes érzéki tapasztalatát felváltja az önálló szegmentumokból összetevődő intuitív mozgásérzékelés, amely a tartam, a változás, a reláció és a keletkezés fogalmaival írható le. A mozgás ilyetén meghatározása és a film gépezete közötti nyilvánvaló megfelelést tárja fel Deleuze, majd a naiv filmértelmezés mellett foglal állást, amely számára sohasem válnak megszokássá a filmes apparátus illuzionista újdonságai; ezért lehetséges, hogy Deleuze a filmet a bergsoni tézisek konkrét megvalósulásának nevezi. E taxonómiai eljárás mellett a másik, általánosabb alapelv, melyet Deleuze Bergsontól vesz át, az emberi elme és a világ szenzomotoros viszonya, amely a Cinema 2 lapjain válik fontossá.

Látni fogjuk, hogy Deleuze eljárása valójában nem teljesen idegen a hagyományos filmszemiotikai gyakorlat követőitől sem, különösen a rész/egész viszonyokat illetően, amely még mindig alapvetően uralja ezt a területet – hol és hogyan szegmentáljunk egy filmet, és hogyan kódoljuk e szegmentumok kapcsolódási típusait. A legtöbb filmszemiotikussal ellentétben, de a bergsoni modellel és saját teoretikus gyakorlatával összhangban, Deleuze teljes mértékben kétségbe vonja a pusztán összeadás és kivonás által létrehozható "Egész" megingathatatlan fogalmát: "A mozgást örök pózokból vagy mozdulatlan elemekből felépíteni valójában ugyanazt eredményezi: mindkét esetben elvész a mozgás, mivel az ember egy Egészet hoz létre és feltételezi, hogy »minden adott«; miközben mozgás csak akkor jön létre, ha az egész nem adott, de nem is adható. Mihelyt egy egészet tekintünk adottnak a formák, pózok örök rendjében vagy bármiféle más dolgok halmazaként, akkor az idő nem több, mint az örökkévalóság képe és az adott halmaz következménye; a valódi mozgásnak nincs hozzá köze."Deleuze: Cinema 1. The Movement-Image. p. 7.12

Deleuze meghatározása szerint a mozgás-kép nem feleltethető meg a film egyetlen konkrét szegmentumának sem. Mégis előfordul, hogy a mozgás-képet a beállítással [shot] azonosítja: "A mozgás-kép maga a beállítás. Mindaddig, amíg a mozgásnak a változó egészhez való viszonyát ábrázolja, nem más, mint a tartam mozgó metszete."ibid. p. 22.13 A mozgás-kép fogalmát korábban, Bergson munkáinak kapcsán tárgyalva Deleuze kifejtette, hogy e fogalomnak ilyen egy az egyben történő megfeleltetése a film diszkurzusának különálló egységeihez teljességgel lehetetlen. A mozgás-kép gyakran túlmutat a beállításon és tetszőleges számú beállításból álló teljes cselekményt képes magába foglalni, vagy akár olyannyira kis egység is lehet, hogy egyetlen filmkockából áll (ez a gondolat egyébként Barthes könyvében is megjelenikBarthes, Roland: The Third Meaning. In: Barthes, Roland: Image/Music/Text. (trans. Stephen Heath) New York: Hill and Wang, 1977. pp. 52–68.14): "A mozi meghatározó tényezői a következők: nemcsak a fénykép, hanem a pillanatfelvétel (a hosszú expozíciós idejű fotó [photo de pose] más lapra tartozik [a pre-film körébe]); a pillanatfelvételek egyenlő eloszlása; ezen egyenlő eloszlás átültetése egy vázra, amely maga a »film«; (...) a képek továbbítását szolgáló mechanizmus (Lumière vetítogépe). Ebben az értelemben a mozi a mozgást funkcióként, a kontinuitás benyomását keltő, egyenlő eloszlású pillanatok funkciójaként reprodukáló rendszer."Deleuze: Cinema 1. p. 5.15 Deleuze itt a mozgás-képet fokozatosan a felvétellel azonosítja, a pillanattal, a másodperccel vagy a drámai jelenettel, amelyek egyike sem értelmezhető a beállítással azonos terjedelmű filmes egységként.

Deleuze a mozgás-képből három képtípust vezet le, a percepció-, az affekció- és az akció-képet: "Tehát most már négyféle képünk van: vannak először mozgás-képeink. Aztán, ha egy meghatározatlanságközpontra vonatkoztatjuk őket, három variációt kapunk: percepció-képeket, akció-képeket, affekció-képeket. Minden okunk megvan arra, hogy úgy gondoljuk, még nagyon sok egyéb képfajta is létezhet. A mozgás-képek síkja tulajdonképpen egy változó Egész, azaz tartam, vagyis egy »egyetemes keletkezés« mozgó tagolása."ibid. p. 68. ld. öszeállításunkban, p. 18.16

Röviden összefoglalva, a percepció-kép a film egyik szereplőjének nézőpontját határozza meg, az affekció-kép az emberi test kifejezőerejét ábrázolja, az akció-kép pedig a fizikai ágensek elmozdulását rögzíti. Mint maga a mozgás-kép is, mindhárom képtípus túlnőhet az egyedi beállításon és több beállítást tartalmazhat, mivel – a beállítás definíciójával ellentétben – nem technikai szempontból határoztuk meg őket a film jelentéssel bíró – Metz szavaival élve – "legkisebb elemeiként". Deleuze inkább a tartalmuk szerint definiálja a képtípusokat s ezzel rögtön aláaknázza a korai filmszemiotika problematikus felosztását: a formai tagolás, illetve a narratíva és más affektív struktúrák kódrendszerének elkülönítését; ugyanakkor implicit módon elutasítja Metz kijelentését, miszerint a filmszemiotika egyik kulcskérdése a film egységeinek összemérhetősége és egymáshoz való arányulása.

A film deleuze-i tagolása nem felveti, hanem megoldja a filmi jelentés néhány problémáját, melyre jó – de talán elszigetelt – példa a Metz rendszere által mellőzött optikai trükkök esete.Metz: Film Language. p. 106.17 Mélies egyik híres trükkfilmjében az eltűnő busz illúziója stoptrükk által jött létre: a kamera rögzíti a busz útját a párizsi opera felé, majd megáll egy pillanatra, így a busz kihalad látómezejéből; végül, miután a busz elment, újra forogni kezd a kamera, hogy rögzítse a busz látszólag varázslatos eltűnését.

A metzi szemiotika számára valószínűleg nehézséget jelent egy ilyen példa értelmezése: vajon ez a részlet egyetlen beállításnak tekinthető-e, hiszen valójában a kamera két különálló műveletéből, két különálló egységből áll. Mindez talán szükségessé tenné a beállítás új meghatározását olyan jelentéshordozó elemként, amely tetszőleges számú képkockából áll, s amely azt a benyomást kelti, bármilyen hosszú időtartamot ölel is fel, hogy a kamera megszakítás nélkül rögzít egy adott térbeli vagy időbeli eseményt.

Idézhetnénk más szélsőséges példákat is arra, hogy vannak filmek, melyek egyetlen vagy alig néhány beállításból állnak. Metznek a mérhetőséghez való ragaszkodása, illetve az a kijelentése, hogy a beállítás a film legkisebb jelentéssel bíró egysége, tehát nem bizonyul túl hasznosnak. Az affektív és formális kódok kezdeti egybevonásának köszönhetően Deleuze számára ez a kérdés nem jelent problémát – legalábbis ezen az első szinten nem –, hiszen Mélies példája – egy folyamatos cselekvés mozzanatainak sora – könnyen azonosítható akció-kép, melyben feltárul a "[miliők és a viselkedésmódok] kapcsolata és e kapcsolat minden változata"Deleuze: Cinema 1. The Movement-Image. p. 141.18: a párizsi operaház "miliő"-jének és a trükkfilm viselkedésmódjának viszonya, a nézői osztálytudat találkozása az előadás sugárzó nimbuszával.

Deleuze textusa tehát nemcsak a képek osztályozását teszi lehetővé, hanem tágabb értelemben a narratíva osztá-lyozását is – a változó Egészét, amely képek mobil egységeiből áll: "Soha, egyetlen film sem áll csupán egy képfajtából: ezért nevezzük a három verzió kombinációját montázsnak. A montázs (egyik oldalról) mozgásképek elrendezése, percepció-képek, affekció-képek és akció-képek összekapcsolása. Jóllehet egy film – legalábbis legegyszerűbb jellemzői alapján – mindig valamelyik képtípus dominanciáját mutatja: beszélhetünk aktív, perceptív vagy affektív montázsról a domináns típus szerint. (...) A három verziónak megfeleltethetünk három térbelileg meghatározott plánt: a totálkép főleg percepció-kép lenne, a second az akció-kép, a nagyközeli pedig az affekció-kép. Ugyanakkor Eisenstein utasításait követve e három mozgás-kép az egész filmet meghatározó szempont is, egy-egy módja annak, ahogy megragadjuk az egészet, amely affektívvé válik a nagyközeliben, aktív a second plánban, perceptív a totálban; e plánok mindegyike pedig megszűnik térbelinek lenni, hogy ő maga váljon az egész film "olvasatává".ibid. p. 70. .d. összeállításunkban, p. 19.19

Metz elméletét gyakran értelmezik úgy, hogy az korai kötetének, a Film Language-nek vitatható kategóriáitól – melyek szerint a narratíva és a képsor [//image-track//] két, párhuzamosan haladó, de egymással közvetlen kapcsolatba nem kerülő jelentésfolyamat – e párhuzamos kettősség fúziója felé halad. Az egyesülés alighanem A képzeletbeli jelentőben valósul meg egy pszichoanalitikus (és nem strukturalista vagy fenomenológiai) modell alapján, amely a nagy szintagma elméletének elemeit a vágyat strukturáló kódok elemzése által fűzi egybe. A Film Language Megjegyzések a narratíva fenomenológiájához című tanulmányában Metz "a narratíva és a kép oppozíciójáról" beszélMetz: Film Language. p. 19.20, de az elsődleges és másodlagos folyamatokat illető kritikája A képzeletbeli jelentő lapjain éppen e szembeállítás bírálataként értelmezhető: "nincs olyan, hogy elsődleges és nincs olyan, hogy másodlagos; csak másodlagossá tétel van, ennek fokozataival és modalitásaival"Metz, Christian: The Imaginary Signifier. Psychoanalysis and Cinema (trans. Celia Britton et al.). London: Macmillan, 1982. p. 325.21.

Kétségtelen, hogy Metz, értelmezőihez hasonlóan, maga is teljes tudatában van módszere megváltozásának és a rendszerén belüli hangsúlyeltolódásnak, ezért többször nyíltan megtagadja korábbi modelljeit és módosítja azokat, de mindvégig tartja magát a nagy szintagma elméletének alapelvéhez.

Véleményem szerint Metz munkája paradigmatikusnak tekinthető a filmszemiotika teoretikus gyakorlatának elmozdulásában.

Kaja Silverman nagy hatású munkája, a Subject of Semiotics, amint azt A jeltől a szubjektumig fejezet címe is jelzi, pontosan ezt a metzi elmozdulást követi, a pusztán taxonomikustól a határozottan pszichoanalitikusig: a jelentés kutatása nem választható el a pszichoanalízistől, állítja Silverman, mivel "jelentés csak a diskurzus által valósul meg (...) minden diskurzusnak van egy alanya (szubjektuma), illetve (...) a szubjektum a diskurzus eredménye".Silverman, Kaja: The Subject of Semiotics. New York: Oxford University Press, 1983. p. VII.22

Ha a Cinema 1-ben Deleuze implicit módon kritizálja az uralkodó filmszemiotikai gyakorlatot, akkor ezt a Cinema 2. lapjain már explicit módon teszi. Mivel a második kötet témája elsősorban az általa idő-képnek nevezett fogalom, itt a narratíva problémája még fontosabb szerepet kap, mint az első kötetben. A Cinema 2. bevezetőjében Deleuze kifejezetten a képsornak és a narrációnak a metzi szemiotika által létrehozott viszonyával foglalkozik: "Az első nehézség a narrációval kapcsolatos: a narráció nem evidens [apparent] velejárója a mozgóképnek általában, még a történelmi alapú filmeknek sem. Az természetesen nem vitatható, ahogy Metz az amerikai modell, a megfilmesített narráció történelmi alapjait elemzi. Metz felismeri, hogy a narráció önmagában véve indirekt módon feltételezi a montázst: tény, hogy számos olyan nyelvészeti kód van, amely befolyásolja a narratív kódot vagy a szintagmatikát (nemcsak a montázs, hanem a központozás, az audiovizuális összefüggések, a kameramozgások is...). Ugyanígy, Christian Metz számára nem jelent leküzdhetetlen nehézséget megindokolni a modern filmek narrációjának tudatos felforgatását: elegendő kimutatnia a szintagmatikai struktúra megváltozását. A nehézség tehát máshol van; Metz szerint abban, hogy a narráció csupán egyetlen kódra támaszkodik mint alapvető nyelvi determinánsra a sok közül, s ezáltal a képbe folyik át, adottnak tekintett módon. Ezzel szemben számunkra úgy tűnik, hogy a narráció csupán következménye maguknak a látható [apparent] képeknek és azok direkt kombinációinak – és sohasem adott.Deleuze: Cinema 2. The Time-Image. p. 26.23

Deleuze problémája ismételten az, hogy ez a rendszer "azt sugallja, hogy a kép valójában egy eleve adott tartalom megnyilatkozásának [utterance] felel meg".ibid. p. 26.24 Deleuze szerint Metznek ki kellett rekesztenie a szemiotikai elemzés minden olyan fázisát, amely egyfajta szinopszis-szerű kapcsolatot sugall vagy feltételez a képsor és a narráció között. Így Deleuze véleménye szerint, míg a nyelvész Hjelmslev "a szemiotikai funkciót a nyelvészetivel azonosítja"Deleuze: Cinema 2. The Time-Image. p. 287.25, Metz figyelmen kívül hagyja ezt Hjelmslev-elemzésében.

Deleuze Metz-értelmezése tulajdonképpen a Metz elleni két leggyakoribb ellenvetés köré épül: a kifejezés [képsor] és a narráció különválasztható szintjeinek autonómiája, illetve a kifejezés szintagmatikájának privilegizálása köré. Deleuze a szemiológia és a szemiotika alapvető különbségéből indul ki, melyet ugyanebben a szövegben más helyütt így fejt ki: "[A jelentést a nyelvészet feltételeként elfogadva] megvilágosodik a szemiotika és a szemiológia kettőssége: a nyelvészeti indíttatású szemiológia igyekszik a "jelölőt" önmagára zárni és a nyelvet elszigetelni a nyersanyagát alkotó képektől és jelektől. A szemiotika ezzel szemben a nyelvet kizárólag sajátos tartalmára, a képekre és jelekre vonatkoztatja. Természetesen amikor a nyelv magára vállalja a tartalmat vagy a kimondhatót, akkor szabályos nyelvi megnyilatkozásokat hoz létre, melyek többé nem képekben és jelekben nyilvánulnak meg... Számunkra úgy tűnt, hogy a mozi, pontosan automatikus és pszichomechanikus jellegének köszönhetően, prelingvális képek és jelek rendszere, e rendszernek megfelelő képekbe és jelekbe rejtve megnyilatkozásait."Deleuze: Cinema 2. The Time-Image. p. 262.26

Eszerint a szemiotikai gyakorlatnak nem feltétlenül kell átrágnia magát a nyelvi rendszert kísérő általános formai kódkészleten ahhoz, hogy feltárja egy adott megnyilatkozás vagy kép kulturális kódjait. A szemiológiával ellentétben, amely alighanem ezeket az előírt lépéseket követi, a szemiotika mindkét kódrendszert magában foglalja – valójában a formai és kulturális kódok egybeolvadásán alapul. Erre a szemiológiai elemzésre Barthes S/Z-je (1974)magyarul: Barthes, Roland: S/Z. Budapest: Osiris, 1997. (ford. Mahler Zoltán)27 hozható példának, amely ugyan a formai és kulturális kód elválaszthatatlanságát hirdeti, de a kulturális kódot a gyakorlatban végül is a formai kódok funkcióinak tekinti. A teoretikus gyakorlat e két típusa között különbséget téve Deleuze azt állítja, hogy "A film nem egyetemes vagy primitív nyelvrendszer [langue], de nem is nyelvezet [language]. Értelmes tartalmat tár fel, ami leginkább egy előfeltevéshez, egy feltételhez vagy egy szükséges korrelációhoz hasonló, amely által a nyelv létrehozza saját ‘tárgyát’ (jelentéssel bíró egységeit és műveleteit). De ez a korreláció, habár tőle elválaszthatatlan, mégis specifikus: mozgásokból és gondolatműveletekből áll (nyelv előtti képek), illetve a mozgásokat és műveleteket meghatározó nézőpontokból (jelentés előtti jelek)."Deleuze: Cinema 2. The Time-Image. p. 262.28

Deleuze Metz-kritikájának két eredménye van. Egyfelől alkalmat teremt arra, hogy a filmi diskurzus minden elemét potenciálisan azonos értékkel bíró jelentőként határozzuk meg. A hanganyagot például, melynek szerepét Metz közismerten alábecsüli, Deleuze a narrációval és a képsorral azonos szintre helyezi. A filmi diskurzus elemeinek ezen új egyensúlyából következően Deleuze úgy véli, hogy "a némafilm és a hangosfilm közötti szakadék sohasem volt lényeges a mozi fejlődésében"ibid. p. 262.29, mivel a hang-kép [sound-image] – önálló jogú képként, a hang képeként értelmezve, mint vizuális szöveg, mint egy mozgás képe – mindig is jelen volt benne: "A film, amint azt láttuk, akár néma, akár hangos, egy hatalmas »belső monológ«, amely állandóan internalizálja és externalizálja önmagát: nem nyelv, hanem vizuális anyag, a nyelv által kifejezhető tartalom (a »jelölt ereje«, ahogy azt a nyelvész Gustave Guillaume mondaná), a némafilm esetében az indirekt megnyilatkozásokra (inzertek), a hangosfilm esetében pedig a direkt hanganyagra vonatkozva (beszéd és zene)"ibid. p. 241.30.

A hang-kép ilyetén felfogásából következően Deleuze máshol az idő-kép egyik típusát, az emlékezés-képet meghatározó auditív kódról beszél. Deleuze Joseph Mankiewicz-értelmezése például elsősorban az akusztikai kód jelentésértékén alapul. Deleuze Mankiewicz művével kapcsolatban olyan hangról beszél, amely mintegy keretbe foglalja az emlékezetet: "Az emlékezés lényege a hang, amely beszél, suttog és kommentálja a történteket. Ilyen a flashbacket kísérő narrátorhang. Mankiewicz filmjeiben a emlékezés spirituális jellege gyakran mélységet ad a figuráknak ... A flashbacket minden esetben memóriaként megjelenő hang kíséri. De amit a flashback »mutat« és amit a hang kommentál, maga is hangként jelenik meg, a szereplők és a díszlet, amelyeknek látszaniuk kellene, inkább hallatszanak, hangból vannak."ibid. p. 51.31

Ami ennél is fontosabb, Deleuze Metz-kritikája alátámasztja a filmtörténet Deleuze által proponált elméletét. Mindent egybevéve, Deleuze filmelméleti írásai a filmtörténetet a deleuze-i szemiotika kategóriáihoz kapcsolják – megkísérelve nyomon követni a film kialakulását és fejlődését a szemiotika mint a narrációk narrációja segítségével (mivel, Metzcel ellentétben, aki nem foglalkozik filmtörténettel, Deleuze úgy véli, hogy "a film mindig narratív"ibid. p. 137.32).

A Deleuze által körvonalazott elmozdulás a Cinema 1 "mozgás-kép"-fogalmának kifejező erejétől és újszerű elevenségétől a Cinema 2 idő-képének rejtélyes izolációjáig, hibás illesztéséig, a konvencionális szenzomotoros eljárások összeomlásának nyomon követéséig és leírásáig ível. E fejlődési folyamat értelmezhető más történelmi mozgásokkal való egybeesésként is: a második világháború előtti korszaktól a háború utáni korszakig, a "klasszikustól" a "modernig", a valósághű narrációtól a hamis narrációig. A "klasszikus" film valósághű narrációja Deleuze szerint "térbeli kapcsolatok és kronológiai relációk alapján létrejött organikus képződmény".ibid. p. 133.33

"A hamis narráció, ezzel ellentétben, igyekszik függetleníteni magát egy ilyen rendszertől. ... A narráció minden egyes epizódjában állandó és teljes változáson megy át, de nem szubjektív okból, hanem az egymástól független helyszínek és az időbeliségüktől elszakított mozgások eredményeképpen. Ennek alapvető oka: az »igaz« fogalmával ellentétben, amely egyesítésre és a szereplő azonosságára (felfedésére vagy egyszerűen koherenciájának megteremtésére) törekszik, a »hamis« ereje nem választható el egy felbonthatatlan sokféleségtől. »Az én valaki más« [//»Je est un autre«//] felváltotta az Ego=Ego viszonyt."ibid. p. 133.34 (kiemelés J. M.)

A "sokféleség" fogalmának felbukkanása nyilvánvalóvá teszi, hogy a hagyományos szemiotikai viszonyok tarthatatlanokká váltak Deleuze számára, még a narráció szabályozott világában is. A hamis narráció fogalma mint a modern film egyik meghatározó tényezője, a szemiológia és a szemiotika különbségéhez vezet vissza minket: "A nyelvészeti indíttatású szemiológia, a »semiocritique«, a hamis narráció problémáját a »disznarratív viszonyok« gazdag és komplex tanulmányozásának részeként kezeli. De mivel a szemiokritika a mozgóképet általában egy eleve adott tartalom kifejezésével azonosítja és minden szekvenciát külön narrációnak feleltet meg, a narrációk közti különbség csupán a képeket igazoló és értelmes struktúrát alkotó nyelvi műveletek eredménye. Ezt a struktúrát a szintagma és a paradigma egymást kiegészítő párja teremti meg, de csak bizonyos feltételek mellett: az utóbbi gyenge és meghatározatlan marad, míg az előbbi egyeduralkodóvá válik a hagyományos narrációban [Christian Metz]. Ezért csak arra van szükség, hogy a paradigma döntő szerepet kapjon a strukturális rendben és hogy a struktúra »szeriális« legyen – és a narráció elveszíti a szintagma elsődleges szerepének köszönhető kumulatív, homogén és identifikáló jellegét."ibid. p. 136.35

A metzi hierarchiákat – a hang és kép, képsor és narráció, szintagma és paradigma hierarchiáját – elutasítva Deleuze a konkrét percepciót – a szemiózis egy kategóriáját – értelmezi újra, amint azt a szemiotika már sokszor megkísérelte: "A narrációk sokfélesége nem magyarázható a jelölők alakváltozásaival vagy egy olyan nyelvi struktúrával, amely általában aláássa a képek szerepét. A narráció csakis a képek észlelhető formáival és az ezeknek megfelelő érzékelhető jelekkel függ össze, amelyek nem feltételezik előre a narrációt, de amelyből egy narráció inkább következik, mint egy másik. Az észleléstípusok nyelvi műveletekkel nem helyettesíthetők."ibid. p. 137.36

Kifogásolhatja valaki, hogy a filmtörténet deleuze-i elmélete önmagában véve esszencialista, mivel bizonyos megtámadhatatlan történelmi adottságokat, megcáfolhatatlan ok-okozati viszonyokat tételez fel, majd ezek gyanús hierarchiáját egy új – jóllehet "sokféleségen alapuló" – hierarchiával helyettesíti. Deleuze egy olyan hegeliánus történeti modellre támaszkodik, amilyen a Capitalism and Schizophrenia modellje is: a kultúrák három fázisú fejlődésének elméletével, a primitív kultúrától a despotizmuson át a kapitalizmusig. Deleuze filmtörténet-felfogását leegyszerűsített formában így is megfogalmazhatjuk: Induljunk ki a tiszta mozgás-képből (némafilm), annak nyelv előtti, ideális állapotából, amely azonban egy magasabb fejlődési fok felé mutat (a hang elsajátítása) és el is éri azt. A mozgás-kép, fokozatosan kibontva minden formáját, végül "holtpontra" jut, majd átadja helyét annak, ami "mögötte" van: az idő-képnek, amely újrakezdi ezt a körkörös folyamatot.

Nem szabad elhallgatnunk e felfogás romantikus gyökereit, hiszen a romantika bizonyos jegyei kétségtelenül meghatározzák Deleuze írásait. A szemiológia állandó szembeállítása a "tiszta szemiotikával" és az ezzel járó esszencialista retorika szintén erre vall. El kell ismerni azonban, hogy Deleuze filmelmélete egy olyan történelemfilozófiát feltételez, melyet Deleuze fáradságot nem kímélve igyekszik elkülöníteni a filmben megjelenő erő-dinamikától.ibid. pp. 76-78, pp. 218–222.37 A valósághű narrációtól a hamis narráció felé történő elmozdulás, Deleuze érvelése szerint, nem politikai, hanem episztemológiai krízis eredménye: "A gondolkodás történetét áttekintve láthatjuk, hogy az idő mindig kétségbe vonta az igazság fogalmát. Nem mintha az igazság egy adott történelmi kortól függne. Nem egy egyszerű empirikus tartalom, hanem az idő formája vagy inkább az idő tiszta ereje az, ami az igazságot megkérdőjelezi. Ez a kétség, az antikvitás óta, a »kontingens jövő idő« paradoxonában bontakozik ki."ibid. p. 130.38

Ha Deleuze megfogalmazása létre is hoz egy olyan "vezérnarratívát", amelyről éppen azt hittük, hogy igyekszik kétségbe vonni; ez a diskurzus előre haladtával egyre inkább szertefoszlik. Ezért ha feltesszük a kérdést, hogy milyen kapcsolatot vél felfedezni Deleuze a "klasszikus" és "modern" filmek között, azt válaszolhatjuk, hogy írásainak látszólag sematikus, bipoláris elrendezése nem ad könnyű választ. Néha úgy tűnik, hogy Deleuze a némafilmet azonosítja a klasszikus periódussal, a hangosfilmet pedig a modernnel; máskor tagadja ezt a megfeleltetést és tartózkodik a periodizáció bármilyen formájától, ehelyett "klasszikus" és "modern" stílusról, operációs rendszerről, megközelítési módról beszél, melyek nem köthetők semmilyen megfogható időbeli kategóriához. Deleuze írásmódjára jellemző, hogy egy látszólag dialektikus modellből indul ki, amelynek kifejtése során alá is ássa azt.

A Metz-kritika által felvetett talán legfontosabb kérdés visszavezet bennünket Deleuze írásainak a posztmetziánus filmszemiotikához való viszonyához. Metz elméletét tárgyalva Deleuze szinte kizárólag a szerző korai munkáira összpontosítja figyelmét, majd A képzeletbeli jelentőhöz érve megállapítja, hogy a fogalmak Metz és követői által történt újraértékelése ellenére "a szemiológia feltevéseiben semmi sem változott".ibid. p. 285.39 Egy alapvető változás természetesen végbement Metz rendszerén belül: Metz egyre több figyelmet szentel a kulturális kódok által meghatározott, szövegalkotó mechanizmusként értelmezett vágy különböző formáinak.

A Metz-kritikáknak egy másik, a kortárs filmszemiotika irányzataival talán jobban összhangban lévő példája Teresa de Lauretis kijelentése, mely szerint "Metz nagy szintagma-elmélete nem nagyon teszi lehetővé a vágy narratív struktúrában betöltött szerepének vizsgálatát..."de Laurentis, Teresa: Alice Doesn’t. Feminism, Semiotics, Cinema. Bloomington: Indiana University Press, 1984. p. 107.40 Ezzel az állítással a késői Metz, A képzeletbeli jelentő szerzője teljes mértékben egyetértene, s ezt a filmszemiotikusok azóta is alapelvnek tekintik.

A szemiotika és a pszichoanalízis összefonódása a filmelméletben talán szükségszerűen marginálissá tesz egy olyan szerzőt, mint Deleuze; mivel ő – amint azt láttuk –, bár központi helyen foglalkozik a hagyományos filmszemiotika számos alapvető kérdésével, sohasem teszi magáévá a legtöbb filmszemiotikus által gyakorlati meggondolásból a szemiotikával azonosított freudi vagy lacani modellt, amelyet több más művében természetesen nyíltan kritizál. Láttuk, hogy a filmi jelentés újrafogalmazásával Deleuze új megvilágításba helyezi például a képsor és a narratíva viszonyát. A következőkben egy másik szemszögből vizsgáljuk meg, hogyan közelít Deleuze a pszichoanalitikai szemiotika kulcskérdéseihez, különösen ami a vágy alakzatait, illetve magát az alakzatok létrehozásának problémáját, a figurációt illeti, melyekről gyakran úgy vélik, hogy megkérdőjelezik a szemiotika legalapvetőbb bázisát.

Deleuze és a pszichoanalitikus szemiotika

A pszichoanalízis és a szemiotika elválaszthatatlansága a vágy problémájára irányítja figyelmünket. A kortárs pszichoanalitikus szemiotika által kitüntetett lacani modell szerint a vágy megszületését a szubjektum önmagától való elidegenedése idézi elő. Egy kezdeti teljességállapotot követően a szubjektum felismeri, hogy tapasztalatait egy konstitutív hiány határozza meg – ez az ödipuszi modellben a pénisz hiánya, a tükörbe nézve az idealizált képmás hiánya, a Lacan által szimbolikusnak nevezett rendbe való beilleszkedés hiánya –, amelyet a szubjektum igyekszik kielégíteni vagy vágyai által helyreállítani. A vágy ezért, mivel maga is egy – a szimbolikus renden belüli – szabályozott mechanizmus, egymással versengő jelölők színtere, magának a szemiózisnak a tere. Deleuze-zel kapcsolatban a kérdés az – különösen a korai Metzre vonatkozó kritikájának fényében –, hogy ő vajon milyen szerepet tulajdonít a narratívát létrehozó vágy fogalmának, illetve hogyan fejti ezt ki.

A vizsgálódás egyik lehetséges módja Deleuze szubjektivációfogalmán át vezet. Másként fogalmazva, kit határoz meg Deleuze a film nézőjeként? A kortárs filmszemiotikában a szubjektum fogalmát általánosan a nézőre vonatkoztatják, akit – egy bizonyos értelemben – meghatározott filmek befogadásának gyakorlata hoz létre. Az 1940-es évek "női melodrámája" például olyan szubjektumot teremtett magának, aki minden bizonnyal fehérbőrű, nőnemű és középosztálybeli.lásd: Doane, Mary Ann: The Desire to Desire. The Woman’s Film of the 1940’s. Bloomington: Indiana University Press, 1987.41 Tágabb értelemben, amint azt Kaja Silverman állítja, a szubjektum fogalma "segít az embert konstrukcióként értelmezni, kulturálisan specifikus és általában tudatalatti tevékenységek termékeként".Silverman, Kaja: The Subject of Semiotics. New York: Oxford University Press, 1983. p. 130.42 A szubjektiváció tehát nyilvánvalóan ugyanazt a szerepet tölti be, mint a pszichoanalitikus szemiotikában a nagy szintagma-elmélet: egymásnak ellenszegülő jelentettek sorozata, melyeket a textuális jelentők egyszerre hívnak elő és teremtenek meg, s mint ilyen, nyilvánvalóan a hiány képzetén alapul.

Deleuze-től, a pszichoanalízis hiányfogalma ellen heves támadást intéző Capitalism and Schizophrenia egyik szerzőjétől aligha várható, hogy ilyesfajta modellt alkalmazzon filmelméleti írásaiban: a kérdés inkább az, vajon sikerül-e túllépnie korábbi munkáiban vázolt rendszerén. A Capitalism and Schizophrenia lapjain kifejtett szubjektivációfogalom sok tekintetben azonos a pszichoanalitikus szemiotika ugyanezen fogalmával. Deleuze és Guattari szerint a szubjektumot ugyan valóban kulturális és gazdasági kódok határozzák meg, de létezik egy nagyon fontos megkülönböztetés, amely megvilágítja pszichoanalízis-kritikájuk céljait, és amelynek jelentős következményei vannak Deleuze filmelméleti írásaira is: "(Az énnek az állítás alanyaként történő felfogása) nem nyelvi művelet kérdése, mivel a szubjektum sohasem a nyelv lehetőségének megvalósulása vagy az állítás oka: a szubjektum nem létezik, csak megnyilatkozások kollektív halmaza van. A szubjektiváció csupán egy ilyen halmozódás, a kifejezés formalizációja vagy a jelek uralma, nem pedig a nyelv belső állapota."Deleuze, Gilles–Guattari, Felix: Thousand Plateaus. Capitalism and Schizophrenia. London: The Athlone Press, 1988. p. 130.43

Érdemes megjegyezni, hogy a szubjektumnak a nyelvhez való viszonya analóg azzal, melyet Deleuze a narratív egész és annak képi összetevői között állapít meg a Cinema 1–2. lapjain. A narratív egészhez hasonlóan a szubjektum sem tekinthető a nyelv adott következményének. Deleuze és Guattari, amint Deleuze filmszemiotikája is, egy nyelvészeten kívüli szemiotika felé mutat. Nem mintha tagadnák a nyelvnek az emberi tapasztalásban betöltött elsődleges szerepét, hanem éppen azért, mert olyannyira radikálisan vállalják azt, hogy el kell kerülniük azt az implikációt, hogy az egyik fogalom – a nyelv vagy a tapasztalat – megelőzi vagy helyettesíti a másikat. A nyelv és a "szubjektiváció" egyaránt, más "halmozódás"-okhoz hasonlóan, egy "erőrendszert alkot, amely már tökéletesen funkcionál a gazdasági életben, és nem olyan fogalom, amely ráerőlteti magát az általa végső soron valóságosnak ítélt tartalomra vagy a tartalmak kapcsolatára".ibid. p. 130.44

A Cinema 2-ben a szubjektiváció a film diskurzusának funkciója, amely a diskurzus által realizálódik vagy "jelenik" meg; de amíg a pszichoanalitikus szemiotika a szubjektiváció eredményét elsősorban a nemi különbségek fogalmaival határozza meg, a deleuze-i szubjektum nem nélküli marad: "Láttuk, hogy a szubjektiváció már a mozgás-képben is jelen van; felbukkan, mihelyt rés támad az észlelt és a végrehajtott mozgás között, az akció és reakció, az inger és a válasz, a percepció-kép és az akció-kép között. S ha az affekció maga is e szubjektiváció egyik dimenziója, az azért van, mert ehhez a réshez tartozik, annak "belső lényegét" alkotja, bizonyos értelemben kitölti anélkül, hogy teljesen betöltené vagy beteljesítené."Deleuze, Gilles: Cinema 2. The Time Image. p. 47.45

A fenti idézet úgynevezett nemi retorikája ellenére a deleuze-i szubjektum örökkévaló és nemi jelleg nélküli, sőt, Deleuze kifejezetten tagadja a nemi különbségek fontosságát a konkrétan e kérdést felvető szöveghelyeken. Chantal Akerman filmjeinek kapcsán Deleuze a női test "fluid""nyitott""reveláló" és "nomád" jellegéről beszél: "A test állapotai elrejtik az attitűdök megfeleltetésének lassú szertartását és egy női mítoszt teremtenek, amely felül-kerekedik a férfiak történelmén és a világ válságán. Ez a mítosz visszahat a testre, hieratikussá teszi, mintegy szi-gorú színpadiasságot vagy inkább »stilizációt« kölcsönözve neki."ibid. p. 196.46

A női test ilyetén történő meghatározása után Deleuze továbbmegy és kifejti, hogy "A női írók, női rendezők nem a militáns feminizmusnak köszönhetik jelentőségüket. Ennél sokkal fontosabb, hogy újításokat hoznak a testek mozijába, mintha meg kellene hódítaniuk saját nőiségük forrásait és az ennek megfelelő temporalitást, individuális vagy közös mítoszok által."ibid. pp. 196–197.47

Ugyanígy, a Luchino Visconti filmjeiben jelen levő homoerotikus kódok katalogizálása kapcsán Deleuze figyelmeztet: "Ne higgyük azt, hogy a homoszexualitás Visconti rögeszméje".ibid. p. 96.48 Deleuze minden esetben felcsillant-ja a nemi különbségek meghatározásának reményét a filozófiai szemiotika fogalmainak segítségével, de minden esetben el is utasítja ennek lehetőségét egyfajta "nagyobb" kontextus nevében, ahol a nemi különbségek fontossága látszólag szertefoszlik.

Továbbvive ezt a két példát, melyek jól jellemzik a filmmel kapcsolatos nemi különbségek problémájának deleuze-i kezelését, nyilvánvalóvá válik, hogy az olyan fogalmak, mint például identifikáció, ami a pszichoanalitikai szemiotikában a vágy és a narráció kapcsolatának központi kérdése, egyáltalán nem fontosak Deleuze számára. Deleuze a szubjektumot egy társadalmi mezőben helyezi el a jelölők funkciójaként, amint ezt a pszichoanalitikus szemiotika is teszi, de nem jut el – de Lauretis szavaival élve – "azon hármas párhuzam felbontásához, melynek mentén a narratíva, a jelentés és az öröm fogalma konstruálódik [ödipuszi] szempontból nézve".de Lauretis: Alice Doesn’t. p. 157.49 Valóban, Deleuze-nél az Akerman-film kapcsán tárgyalt női test nagyon is tükörszerű marad; egy test, amely pusztán a hímneműséghez való viszonya alapján érzékelhető olyannak, amilyen – ezt azonban mindig máshogy határozza meg Deleuze a "testek mozija" kapcsán. Deleuze szerint a női test egyik meghatározó vonása a "férfinak való feltárulkozás"Deleuze: Cinema 2. The Time-Image. p. 196.50, sőt, a női test maga a feltárulkozás, "míg a férfiak a társadalom, a környezet, kötelességük teljesítése, az átélt történelem mellett emelik fel szavukat".ibid. p. 196.51 Másként fogalmazva, a női test asszociációja egy "különös nomádság, amely lehetővé teszi, hogy az átlépje a különböző korok, szituációk és helyszínek határait".ibid. p. 196.52 Ezzel szemben a (társadalom érdekében felszólaló és önmagáról beszélő) férfi hang teljesen materiális; agyafúrt mítoszok helyett megfontolt proklamációkkal igyekszik a társadalomra hatást gyakorolni, és történelemhez kötött ahelyett, hogy egy valószínűleg felszabadító erejű, de alapvetően történelem feletti szférába menekülne. (Deleuze olvasói észre fogják venni, hogy ez a "nomád" gesztus tér vissza a Nietzschéről szóló munkában.)Deleuze, Gilles: Nomad thought. In: Allison, D. B.: The New Nietzsche. Cambridge, Ma.: MIT Press, 1973. pp. 142–149.53

E test (s ami azt illeti, Nietzsche) felforgató erejének dicsőítése ellenére a deleuze-i test továbbra is olyan, mint amelyet Kaja Silverman a női test végzetéről írott könyvében így jellemez: "térképpé rajzolt, övezetekre tagolt, hogy megszülhesse... a jelentést, amely teljes mértékben külső összefüggésekből származik, de amelyet következésképpen mindig belső állapotként vagy belső lényegként fogunk fel".de Lauretis: Alice Doesn’t. p. 183.54 (kiemelés: J. M.)

Deleuze szerint az akermani női test "nem zárt"Deleuze: Cinema 2.The Time-Image. p. 196.55; a testek szemiotikájának más felfogása szerint azonban pontosan ez a nyitottság az, ami a női hiányállapot legdöntőbb jele, amely egyrészt a női test legfenyegetőbb vonása a férfira nézve annak lehetséges kasztrációját implikálva, másrészt amelyet a férfinak éppen ezért meg kell hódítania – mindez bevezeti a fallosz "beteljesülésének" és "elfojtásának" fogalmát. Deleuze itt a testre mint önálló képre utal, nem pedig a test leképezésére, amely a narráció terméke, de a deleuze-i test még így is sajátságosan ödipuszi: a férfi szemével láttatva jelenik meg és nem a férfi test jeleivel áll ellentétben, hanem a férfi hang tekintélyével; ezért szubjektivációja, akármennyire forradalmi is, "könnyű" és "szépfiús".

A szubjektiváció tehát elsősorban retorikai probléma, ezért a kérdés, melyet Deleuze nem tesz fel, alapvető fontosságú a pszichoanalitikus szemiotika számára: "Kinek a vágya szólal meg és kihez szól ez a vágy?" de Lauretis: Alice Doesn’t. p. 112.56(kiemelés: J. M.). Ha Deleuze a "nyitottság" jelét a férfi rend potenciális felforgatójának értelmezi, akkor Visconti művének homoerotikája még konvencionálisabban asszociálja a hiány képzetét – amely máskülönben e nyitottság kísérője –, ugyanilyen egyetemes jelentőséget tulajdonítva a homoszexuális vágy szerepének. Deleuze szerint a homoszexualitás Viscontinál a "túl-késő" fogalmával párosul: a hiány késleltetett felismerésével, miután az már beteljesíthetetlen: "Ami mindig túl későn történik meg, az a természet és az ember egységének tapasztalati és érzéki felismerése. Ez tehát nem egy egyszerű hiány, hanem e döntő felismerésből fakadó létezésmód... Ilyen a Halál Velencében művészének megrendítő felismerése, amikor rájön, mi az, ami eddigi életéből hiányzott: az érzéki szépség. Ugyanilyen a Meghitt családi kör tanárának elviselhetetlen felismerése, amikor a fiatalemberben egy kisszerű bűnözőt, a természetben szerelmét, a kultúrában fiát ismeri fel."Deleuze: Cinema 2. The Time-Image. p. 96.57 (kiemelés: J. M.)

Visconti homoerotikájának deleuze-i dekódolása sokban megegyezik az Akerman-féle női test deleuze-i értelmezésével. Mindkét esetben a kezdetben kirekesztettségre vagy hiányra utaló jelölők a második lépésben megváltó erővé lesznek: az Akerman-elemzésben Deleuze az ödipuszi testnek felszabadító erőt tulajdonít, míg a Visconti-elemzésben "a homoszexualitás a megváltás esélyeként, a fojtogató múlt előli menekülés lehetőségeként bukkan fel, de már túl későn".ibid. p. 96.58 Ugyanakkor a feminitás és a homoerotika egyrészt a Másikkal való azonosulás lehetőségének kizárására épül, másrészt mindkettő semlegesítődik, mivel "univerzális".

Érdemes röviden érintenünk egy ehhez kapcsolódó kérdést, amely később külön tanulmányt igényel. Az alakzatok által történő ábrázolás (figuráció) kérdésében is szakadék van Deleuze felfogása és a pszichoanalitikus szemiotika között. A pszichoanalízis megjelenése a szemiotikában hangsúlyozottan veti fel a figuráció kérdését, amely a pszichoanalitikus számára a jelnek a szubjektumhoz, a jelölőnek a jelölthez való viszonyát érinti. A nyelvtan és szintaxis, a metafora és metonímia szokásos logikájának megszegése potenciálisan veszélyezteti a saussure-i nyelvészet elegáns fogalompárjait. A pszichoanalitikus szemiotika ezért a metaforát és a metonímiát a tudatalatti beavatkozásának jeleként értelmezi a jelentés folyamatában.

Deleuze ugyan ragaszkodik a figurációnak a film diskurzusában betöltött elsődleges szerepéhez, ezt azonban ugyanolyan módon teszi, ahogyan a nemi különbségeket magyarázta.

Metz kései műve a figuráció problémáját természetesen a filmnarratívában funkcionáló vágy kulcskérdéseként határozza meg, ezzel szemben Deleuze a figurációt a filmjelentés első szintjének funkciójaként értelmezi: "Jakobson megjegyzi, hogy a mozi tipikusan metonimikus, mivel elsősorban mellérendelésen és érintkezésen alapul: nélkülözi a metafora sajátos erejét, hogy egy »alanynak« egy másik szubjektum igéjét vagy cselekvését tulajdonítsa. A két alany puszta egymás mellé állítása által a metafora a metonímiának rendelődik alá. ... [Ez az állítás] igaz, ha a mozgóképet egy eleve adott tartalom megnyilatkozásához hasonlítjuk. Nem igaz, ha a mozgóképet annak tekintjük, ami valójában: egy mozgás-képnek, amely a mozgást az őt létrehozó tárgyakhoz kapcsolva részekre tagolja (képeket elválasztó metonímia), ugyanakkor az általa kifejezett egészhez kapcsolva egybefogja (képeket egybekapcsoló metafora)."ibid. p. 160.59 Metz szerint a figuráció egy jelentéslánc mentén bontakozik ki. Metz felfogása az alakzatról mint a textuális organizáció egyik típusáról Lacantól származik, aki a metaforát szemiológiai szubsztitúcióként értelmezi: "[A metafora] két jelölő közötti vibrálás: az egyik a másik helyére lép a jelentésláncban, de az elrejtett jelölő jelenléte mindvégig érezhető marad a lánc többi elemével való (metonimikus) kapcsolata által."Lacan, Jacques: Écrits. New York: W. W. Norton, 1977. p.157.60 Ezt a tudatalatti és a nyelv struktúrájának lacani összehasonlításán alapuló felfogást Jean-François Lyotard bírálja, mivel az a tudatalatti működését alárendeli a nyelvi jelentésnek. Lyotard elítéli ezeket a reduktív törekvéseket, mert tagadják a tudatalatti és a figuráció – e szemiotika számára megfoghatatlan fogalmak – ősi erejét.Lyotard, Jean-François: Discours/figure. Paris: Klincksieck, 1971.61

Metz – Lacant követve – elsősorban a szintagmatikus műveletek alapján osztályozza az alakzatokat: egy filmes metafora tehát kizárólag a filmtextus többi eleméhez való viszonya alapján válik metaforává, ami alátámasztja a metafora nyelvészeti és szintaktikai értelmezését. Deleuze viszont közelebb áll Lyotardhoz, amennyiben ő is tagadja a jelentéslánc szerepét a figuráció meghatározásában. Elfogadja ugyan, hogy a montázs szerepet játszik bizonyos metaforatípusok létrehozásában, de nem tekinti azt a filmes alakzatok alapvető eszközének; Deleuze szerint a szintagmák egymás mellé rendelése valójában nem elengedhetetlen feltétele a filmes alakzatok létrejöttének: "a film egy képben is képes metaforát teremteni, montázs nélkül."Deleuze: Cinema 2. The Time-Image. p. 160.62

Deleuze számára a metafora a film konceptuális gyakorlatának forrása, ami összekapcsolja a szöveg, a szerző és a szubjektum fogalmát a figurációnak a pszichoanalitikus szemiotikában betöltött szerepéhez hasonlóan, ám teljesen más végeredményre jutva: a konceptuális, filozófiai filmre: "A metafora néha külső, néha belső kapcsolódáson alapul. Nemcsak azt fejezi ki, hogy egy szereplő hogyan érzékeli önmagát, hanem azt is, ahogyan a szerző és a nézők ítélkeznek róla... Olyan kör ez, amely magába foglalja a szerzőt, a filmet és a nézőt egyaránt. A kör teljessége okozta érzelmi sokkhatás a képektől a tudatos gondolathoz és az alakzatokban való gondolkodáshoz emel minket, ami visszavezet a képekhez és egy újabb érzelmi sokkhatáshoz. A kettő egysége, a tudatosság legmagasabb fokának és a tudatalatti legmélyebb szintjének összekapcsolása: ez egy dialektikus gépezet... A hegeliánus gondolkodásnak megfelelően az egész olyan tudást hoz létre, amely a képet és a fogalmat mint két egymás felé irányuló mozgást egyesíti."ibid. p. 161.63

E hangsúlybeli eltéréseket vizsgálva lehet, hogy csupán a filmelemzés szemiotikai "iskolái"– a pszichoanalitikus és a filozófiai megközelítés – közötti különbségeket érintettem. Amikor Teresa de Lauretis az Alice Doesn’t utolsó fejezetében hasonló módon igyekszik Lacant Peirce mellé állítani, arra a konklúzióra jut, hogy miközben a pszichoanalízis a vágy központi szerepét mint (egy időn kívüli és nyelvhez kötött) tapasztalatot határozza meg, a filozófia vágyfogalma "inkább konceptuális természetű".de Lauretis: Alice Doesn’t. p. 181.64 Egyik megközelítés sem képes azonban választ adni arra a kérdésre, hogy hogyan és miből jön létre a szubjektum (de Lauretisnél különösen a női szubjektum).

Még egyszer, utoljára Deleuze szavait idézve láthatjuk, hogy a téma Deleuze-t végtelen elragadtatásra készteti: "[A idő-kép kontextusában] a szubjektiváció tehát új értelmet nyer, többé nem motorikus és materiális, hanem temporális és spirituális jellegű: az, ami »hozzáadódik« az anyaghoz, nem pedig az, ami kiszorul belőle; emlékezet-kép, nem pedig mozgás-kép".Deleuze: Cinema 2. The Time-Image. p. 47.65 Ez a deleuze-i szubjektum beteljesedése, itt válik teljes, "temporális", "spirituális", ezért örök és alapvetően fenséges fogalommá; tökéletes összhangban Deleuze korábbi kijelentéseivel. Az abszolútum, a lényeg, a végtelen, a spirituális és az örök deleuze-i retorikája a "fenséges szubjektum" tematizálása által nyer értelmet, kitérvén a "jelek birodalma" elől vagy túllépve azon: "Az idő mint nyitott és változó totalitás túlmutat minden mozgáson, még a lélek változásain és az érzelmek mozgásán is, ugyanakkor nem létezhet ezek nélkül. Az idő tehát indirekt módon reprezentálódik, mert nem létezhet az őt kifejező mozgás-képek nélkül; mégis túlmutat minden relatív mozgáson és arra késztet minket, hogy elképzeljük a testek abszolút mozgását, a fény mozgásának végtelenségét, a lélek mozgásának megfoghatatlanságát [sans fond]: a fenségest."ibid. p. 238.66 Deleuze elmélete tehát – annak ellenére, hogy a szemiotikai diszkurzusból indult, majd később kiszorult onnan – a szigorúan önkritikus szemiotikai írások közé sorolható, amilyen például Jurij Lotmané is. Lotman szerint "az emberi civilizáció egyik legkövetkezetesebb dialektikus ellentmondása"Lotman, Jurij M.: Filmszemiotika és filmesztétika. Budapest: Gondolat, 1977.( ford. Réthy Ágnes). p. 16.67 a jelek – pénz, társadalmi szimbólumok és maga a szó – által feltárt bölcsesség utáni vágyódásunk, miközben viszont a jelektől való szabadulásra sóvárgunk. Lotman szigorú kritika alá veszi a szemiotikát, majd felteszi a kérdést: "létezhet-e egy jelek nélkül jelrendszer?"ibid. p. 53.68: "Ugyanakkor az »írás« mint szöveg egyértelműen tagolható diszkrét egységekre – jelekre. (...) A kép (...) nem tagolódik diszkrét egységekre. (...) Az első esetben a jel elsődleges, már a szöveg előtt létező valami. A szöveg jelekből áll össze. A második esetben a szöveg az elsődleges. A jel vagy azonosul a szöveggel, vagy a nyelvi közlés analógiájára másodlagos műveletek során kiválasztódik belőle. Bizonyos esetekben tehát a jel nélküli jelrendszer (amely magasabb rendű egységekkel – szövegekkel – dolgozik) nem paradoxon, hanem realitás, a szemiózis két lehetséges típusa közül az egyik."ibid. p. 52–53.69

Lotman tanulmányát Antonioni Nagyítás (1966) című filmjének elemzésével zárja, melynek során a filmben megjelenő jelektől való megszabadulás vágyából kiindulva felveti, hogy "a szövegnek érthetetlenként való felfogása kikerülhetetlen szakasz az új értelmezés felé vezető úton".ibid. p. 131.70

Deleuze a szemiózis kitartó kritikájával pontosan egy "jelek nélküli jelrendszert" igyekszik létrehozni. Ugyanúgy, mint Lotman, Lyotard vagy Julia Kristeva munkáit, az ő kritikáját is elméletnek s nem az elmélet kritikájának kell tekintenünk.

Cseresnyés Dóra fordítása

Szerzők


Impresszum


Szerkesztőbizottság: Bíró Yvette / Gelencsér Gábor / Hirsch Tibor / Kovács András Bálint • Szerkesztik: Margitházi Beja / Vajdovich Györgyi / Varga Balázs / Vincze Teréz
Felelős szerkesztő: Vajdovich Györgyi Szerkesztőségi munkatárs: Jordán Helén

E-mail: metropolis [kukac] metropolis.org.hu • Tel.: 06-20-4832523 (Jordán Helén)Metropolis a facebook-on: www.facebook.com/pages/Metropolis/99554613940

Terjesztés: Holczer Miklós • Tel.: 06-30-932-8899 • e-mail: emholczer [kukac] gmail.com
Előfizetés: Előfizetés ára egy évre (4 szám): 3000 Ft + postaköltség (500 Ft / szám). Előfizetési szándékát a metropolis [kukac] metropolis.org.hu e-mailcímen jelezze!

Kiadja: Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány (KDKKA) • 1082 Bp., Horváth Mihály tér 16. • Felelős kiadó: Varga Balázs • Számlaszámunk: OTP 11742001-20034845 ISSN 1416-8154 (Nyomtatott) ISSN 1417-3751 (Online)

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

PHPSESSID
PHP belső használatára. Session azonosító, csak a böngésző bezárásáig él.

gtc_lang
Az oldal megjelenési nyelve. Az oldalon ez mindig HU értékű. Az adminisztrációs rendszer használja. 1 hónapos lejáratú.

gtc_gdpr
GDPR elfogadási állapot, 3 hónapos lejárat.

GTC_ENTITY_user
Regisztrált felhasználóknak: ha be vagy jelentkezve hosszú távra, akkor ez egy egyedi azonosítót tartalmaz, amivel a felhasználó minden böngészőmegnyitáskor (vagy session lejáratkor) visszajelentkeztethető. Ezen az oldalon nincs regisztráció.

Az oldal nem használ semmiféle speciális, felhasználók bármilyen adatát érintő sütit, csak olyat, ami az oldal működéséhez szükséges, ezekben személyes adatot nem tárolunk.

Amennyiben a jövőben mégis használnánk marketing célú sütiket, annak listája itt lesz olvasható, és a "Marketing cookie-k" bepipálásával fogadható majd el.