A film megsemmisíti a "színházat": ez a színházművészet újjászületésének jele
Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Legutóbbi előadásomban azt állítottam, hogy a film diadala bizonyos, mivel ez a naiv drámaírók látványos realizmusát végletekig fokozó mai színházművészet logikus következménye. Ezek után egy újabb hozzám intézett kérdésre kell válaszolnom: "Hogyan üdvözölhetem én, a művész, a lélektelen gép elhatalmasodását ott, ahol tegnap még a festő izgalomtól remegő keze munkált?" Hiszen ellenségeim azt mondják: "A film villódzó, ízléstelen sablonokkal tölti meg azt, amibe mi – most kiszorított művészek – egykor a szépség lelkét öntöttük."
Értem én, hogy mi rejlik ebben a kiáltásban:
A művészet pusztulásától való félelem, vagy gyáva, önző kérdés.
Az olyan jelenségeket, mint a film, a gramofon, a fényképezés, úgy kell tekinteni, mint a gépek alkalmazását a művészet területén az alacsony termelékenységű kézi munka helyett. De minden iparágban, ahol a gép vette át a végletekig leegyszerűsített technikai funkciókat, a gép nem semmisítette meg az embert, csak világosan meghúzta a vonalat a munka ihletője, szervezője, egyszerű, ostoba kivitelezője között.
Először nézzük talán a festészetet. A festészetre mindig is volt igény.
Amíg ez az igény szűk körű volt, addig a festő a királyok, pápák, mecénások kis csoportját szolgálta, kielégítve azt az elemi szükségletüket, hogy az eredetihez hasonló "családi" portrét vagy szelíd vonalú, "szép" tájképet birtokolhassanak. És ezt a fajta festészetet az abszolút egyszerűségig és tökélyig fejlesztették.
Amikor a festészet demokratikussá vált, és az egyszerű festmények birtoklásának vágya általános lett, felmerült az az igény (minimális költség) és az a lehetőség (maximális egyszerűség), hogy a valódi portré és tájkép készítését gépekre, azaz a fényképezésre bízzák. A "festők halálát" követelte-e ez az átalakulás? – Egyáltalán nem.
A fényképezés Raffaello vagy Velázquez ugyanazon képeit tekintette példaképének, eszményének pedig a hozzájuk való közelítést.
Vajon ez a művészet hanyatlását jelentette? – Nem.
Íme a tegnapi festészet és a fényképezés egyezésének néhány példája: Carrière portréjához tökéletesen hasonló fényképeket készítettek az objektív elé helyezett ritka háló segítségével; a David Burljuk által kivetített két portré közül a közönség nem tudta eldönteni, hogy melyik Szomov festő műve, melyik a fényképészé.Majakovszkij arra a vitára utal, melyet 1913. március 23-án rendezett az "Ifjúsági szövetség" művésztársasága Pétervárott a modern festészetről. A vitán Burljuk és Malevics is részt vett, s az utóbbi mutatta be a fényképet.1 Azzal, hogy a természet ábrázolása egyszerű lett, nem halt ki a szépség keresésének vágya; ez csupán hozzásegítette a festőt ahhoz, hogy megértse: a művészet nem a természet másolása; a művészet feladata: úgy "torzítani" el a természetet, ahogyan az az egyes művészek tudatában visszatükröződik.
Ennek gyakorlati következményeként a "koppintók" légiója hasznosabb foglalkozás után nézett.
De az igazi művész újra vezér.
Minden további tétel érvényes a film szerepével kapcsolatos kérdés vizsgálatakor is. Csupán egyetlen kérdés vetődik fel:
– A festők a természet másolásával foglalatoskodtak; vajon vétkes-e ebben a színház? – Igen.
Nézzék meg a Művész Színház munkáját. Túlnyomórészt hétköznapi témájú darabokat kiválasztva a hétköznapi utca egy darabját igyekszik színre vinni. Az untató tücsökciripeléstől a szélben lengő függönyökig minden rabszolga módra utánozza a természetet. De itt vannak nyomban a végzetes ellentmondások, felgördül a kiagyalt perspektíva az organtin függönyökkel, vagy feltárulnak a tenger gyűrött lepedői. Még szerencse, ha valamilyen ósdi operát kell színpadra állítani egy lóval és körülötte húsz statisztával, de ki viszi színre (ha a megjelenítés realitására törekszik) a hatalmas, égbe nyúló felhőkarcolókat vagy a félelmetesen elsuhanó autókat?
És természetesen teljes kudarcra van ítélve minden olyan kísérlet, amely csupán a társulat tagjainak cserélésével vagy valamilyen, akár csak egy isten háta mögötti kormányzóságba való utazással akarja a színházat megújítani, ahogyan azt most Mardzsanov teszi a maga "Szabad" színházával.A színház vezetője Szorocsinciba (Ukrajna) utazott bivalyokat vásárolni, melyeknek Muszorgszkij Szorocsinci vásárának előadásában szánt szerepet. A premieren (1913. október 8.) a színpadon valóban élő bivalyok jelentek meg.2
És itt lopódzik be a film: "Ha csak a természet másolása a feladatotok, akkor minek az egész színházi kelléktári mechanizmus, minek az egész arzenál, ha tíz rőf vásznon megjeleníthető még az óceán is »természetes« nagyságában és a város milliós nyüzsgése is?"
– De hol van az ember – mondják önök felháborodva –, hol az ő játéka?
Csak nem a film ölte meg az embert? Nem a színház, ahol minden ember mozgása a rendező akaratának van alárendelve?
Ha a színészek csak azért próbálják el százszor a szerepüket, hogy azután a színpadon úgy mozogjanak, ahogy a közönséges emberek, akkor miért ne lehetne ellesni ezt az egyszerű folyamatot közvetlenül az utcán? Másrészt, ha önök a színész bonyolult játékát igénylik, akkor a tehetséges színészt kivéve miért kell a szerepet valamilyen közvetítőre bízni, és százával vidékre küldeni az eleven, de tehetségtelen Zadunajeveket vagy Dnyeprovszkijokat,Kitalált nevek, bizonyos színészek nevét parodizálják.3 amikor a filmszalagok ezrei pontosan rögzíthetik a színész lenyűgöző játékának minden mozzanatát? A színész továbbra is vezér marad, a film csak a színpad közkatonáit szorítja ki, és – ha másolatban is – az alkotás nagy pillanatait örökíti meg. A film napjaink színházi tevékenységét az egyszerű és olcsó gépi termeléshez vezeti, s ezzel gondolkodásra kényszerít a holnap színházáról, a színész új művészetéről.
Ez a film kulturális szerepe az egyetemes művészettörténetben.
(1913)
Hima Gabriella fordítása
A mai színház és a film viszonya a művészethez
Mit hoz a holnap?
(Hasznos a kritikusok számára is)
Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma világosan meg kell határoznom a tegnapi színház és a film helyét a művészet egészén belül.
A derék nyárspolgárokat két kérdés rémítette halálra:
"Hogy lehet az – a színházat, amely a múlt évben és korábban is megvolt, amelyben közös páholyunk volt Pjotr Ivanoviccsal és Marija Petrovnával, most egyszerre nem létezőnek nyilvánítják – ez badarság!" "Hogyha a mai színház olyannyira üres és tartalmatlan, hogy a művészet megkárosítása nélkül helyettesíteni lehet a filmmel, ha a holnap színházának története csak az első futurista előadással kezdődik, akkor mutassák meg, mi önökben olyan értékes, mi az a valami önökben, ami semmi máshoz nem hasonlítható?"
Kérem.
Az ellenünk – és általában minden merész újító ellen – fellépő emberek valamennyi nyárspolgár egyedüli közös fegyverével, a "józan ésszel" támadnak.
Bármilyen furcsa is a modern embert ilyen özönvíz előtti fegyverzetben látni, amely úgy passzol hozzá, mint a bumeráng a harcoló katonához, meg kell vizsgálnunk ennek a fegyvernek az emberi pszichikumra gyakorolt hatását.
A józan ész szerencsés tulajdonosa hatalmas előnnyel rendelkezik a többiekkel szemben – mindig és mindenki számára érthető tud lenni.
Ez a "közérthetőség" két, érdemnek aligha tekinthető tény eredménye:
Az illető ismeretei ugyanolyan mértékben korlátozottak, mint a partner tudásszintje. (Ilyen körülmények között ugyan mi olyant tudnának egymásnak mondani, ami a másik számára érthetetlen volna?);
Valamint az a képesség, hogy a saját ügyeivel való állhatatos–unalmas elfoglaltság közben kimerült és erőtlen agyával az illető az új jelenségből csak a legszembeötlőbb és esetleges vonásokat fogja fel.
Ha egy ilyen gentlemant megkérdeznek – tudja, mi az a futurizmus? –, fontoskodva feleli:
"Na igen, tudom. Ez egy nagy, hangoskodó valami, azonkívül sárga nyakkendőben jár…"
És a mozi?
"Hogyne, tudom. Tizenöt vagy negyven kopek a belépő, kezdetben sötét van, azután pedig kapálózó emberek futkosnak a valcer ütemére."
Amikor egy ilyen gentleman egyik cikkemben a "tudomány" szóba botlott, a következőképpen okoskodott:
"Tudomány, ahá, igen, tudom, ez olyasvalami, amikor könyvek fölé hajolnak, aritmetika, kémia, azután felnőnek, egyetemi kitüntetéseket viselnek." És feljajdult:
"Művészetről és filmről beszélnek, de hol van a fizika, a technika?"
Fiatalember! A művészettörténet – amennyiben képes arra, hogy tudománnyá váljon – társadalomtudomány lesz.
A művészettörténetet, ha valamilyen tényt kiválaszt az esztétikum területéről, nem a megvalósítás technikai módszerei érdeklik, hanem azok a társadalmi folyamatok, amelyek az adott tény megjelenését szükségszerűvé teszik, illetőleg az az átalakulás, amelyet az adott tény idéz elő a tömegpszichológiában.
Így például engem nem érdekel egy festmény megtekintésekor a festék vegyi összetétele, valami kádmium a citromsárgában és smaragdzöldben. Ez magát a festőt is vajmi keveset érdekli.
Ha ez másként volna, akkor a mi "festékszakértőink" és festékgyártóink, Doszekin és Friedländer lennének a festészet legkiválóbb alkotóművészei és kritikusai.
Éppen ebből a szempontból fogom megvizsgálni a filmnek és a színháznak a művészethez való viszonyát.
Az első és legfontosabb kérdés:
Lehet-e a film önálló művészet?
Nyilvánvalóan nem.
A természetben nincs szépség. Szépséget csak művész teremthet. Vajon Verhaeren előtt eszünkbe jutott-e a borgőzös kocsmák, irodák, a piszkos utcák, lármás városok szépsége?
Csak a festő alkothat a valóságos életből művészi képeket, a film pedig több-kevesebb sikerrel sokszorosíthatja ezeket. Ezért nem lépek, nem is léphetek fel a film megjelenése ellen. A film és a művészet két különböző dolog.
A művészet valódi esztétikai értéket hoz létre, a film pedig, mint a nyomdagép a könyvet, sokszorosítja és eljuttatja a világ legeldugottabb, legtávolabbi sarkaiba is. Bár önálló művészeti ággá nem válhat a film, száműzni éppoly ostobaság volna, mint széttörni az írógépet vagy a teleszkópot azért, mert ezeknek a dolgoknak nincs semmilyen közvetlen kapcsolatuk sem a színházzal, sem a futurizmussal.
A következő kérdés:
Nyújthat-e a film esztétikai élvezetet?
Igen.
Amikor a film az élet valamely meghatározott – bár jellegzetes – darabját másolja le, eredményei legjobb esetben is csak tudományos, pontosabban szólva leíró érdeklődésre tarthatnak számot.
Egyébként a mi jöttünkig is ezt a gyakorlatot folytatták a festők és a színészek is.
Itt van például Verescsagin.
Hiszen az ő képei is csak azok számára érdekesek, akik még sohasem látták Ázsia díszes palotáit.
Vajon Verescsaginnak a Tretyakov Képtárban látható képein a bolhavadászat ábrázolása a cikornyásan megrajzolt kapuk előtt nem ugyanúgy komikus és érdekes, mint a Szatirikon "Norvégiai bolhavadászatról" szóló egyik (tudományos) elbeszélésének filmplakátja?
És mindezek a Szomovok, Baksztok, Szárjánok, Dobuzsinszkijek, a világ egyik sarkából a másikba vándorolva, vajon nem a másolóiparosoknak ugyanazt az unalmas munkáját ismételgetik-e?
A mi fellépésünkig ugyanezzel foglalkozott a színház is.
Milyen nevetséges volt hallani a Művész Színházban Gorkij Éjjeli menedékhely című darabjának előadásán a nézők lelkendező megjegyzéseit: "De hiszen ez tökéletesen olyan, mint a valóságban, pontosan olyan, mint a Hitrovi piacon. Hiszen ezek a rendezők és színészek a legapróbb részletekig mindent ellestek, és hű másolatát adták ebben a csodálatos előadásban."
Igen.
De a természet csupán nyersanyag, amellyel a művész tetszés szerint bánhat, de egy feltételt ki kell elégítenie: hogy tanulmányozza az élet jellegét, és azt előtte addig senki által nem ismert formákba öntse.
Ha a festő és a gép munkája – mint például a fénykép és a film esetén – eltérő utakon ugyan, de azonos eredményre vezet, akkor a végtermék előállításának két módszere közül azt logikus választani, amely kevesebb társadalmi energia-ráfordítást igényel.
Ebből adódik, hogy a film sikeresen konkurál a színházzal.
Ezért mondom, hogy a színház a mi felléptünkig mint művészet nem létezett.
A színház csupán a való élet domború fényképe volt.
A némaságot, azt az egyetlen dolgot, ami a filmet a színháztól megkülönböztette, Edison legutóbbi találmányával megszüntette.
A mi megjelenésünkig a színház és a film, amennyiben önállóak voltak, csak lemásolták az életet, míg az életet a saját képére és hasonlatosságára alakító festő valódi nagy művészete más úton halad.
Mi új igét hirdetünk a művészet valamennyi területén.
De az "új" ma nem valamely senki által nem ismert dolgot jelent szürke világunkban, hanem szemléletváltozást valamennyi olyan dolog kölcsönös viszonyának megítélésében, amelyek arculatát rég átalakította a valóban új, extenzív városi élet.
Ez az oka annak, hogy "atyáink" közül némelyek oly értetlenül állnak az új élet dalnokainak művészete előtt.
A tegnap színháza nem versenyezhet a filmmel, mivel az életnek ugyanarról a mozzanatáról lényegesen hitványabb másolatot készít.
A filmre a jövő színháza mellett is hasznos szerep vár a rendezési és díszlettervezési szemlélet átalakításában, de nem válik a teljesen másfajta jelenségekkel foglalkozó színház vetélytársává.
(1913)
Hima Gabriella fordítása
Film és film
Önöknek a film – látványosság.
Nekem – csaknem világnézet.
A film – a mozgalom vezetője.
A film – az irodalmak megújítója.
A film – az esztétika zúzdája.
A film – bátorság.
A film – sportember.
A film – eszmék kürtje.
De – a film beteg. A kapitalizmus aranymonoklit tett a szemére. Ügyes üzletemberek ficsúrként sétáltatják. Vagyonokat keresnek szívrepesztő, nyafka történetekkel.
Ebből elég volt.
A kommunizmusnak ki kell ragadnia a filmet a spekuláló vakvezetők kezéből.
A futurizmusnak el kell párologtatnia a szellemi lomhaság és a moralizálás poshadt állóvizét.
Különben az Amerikából importált hölgy csacsog, vagy a Moszuhin-féle "könnyes szem" sír a vásznon.
Unjuk az elsőt.
Az utóbbit még jobban.
(1922)
Benyó Mariann fordítása
